2015. május 29., péntek

Amikor az ember megálmod magának egy hivatást, köze sincs a valósághoz. Hasonlóképpen képzelem el a hófehér, földig érő, a mennyasszony az oltárnál, slepje még a templomkertben hölgyek házasságról alkotott álmait is. Ugyanis fényévekre állnak a munkából hazasiető, gyermekeiket iskolából, oviból kikapkodó, otthon főző, mosó, takarító, vasaló, játszó, mesét olvasó, majd készséges feleségként, minden fáradtságot és ingerűltséget elfelejtő feleség valóságához.

Ilyen helyzetben lehet a Hippokratészi esküjét letevő orvosjelőlt is, aki arról álmodik, azzal tartja életben magát szessziótól-szesszióig, vizsgától-vizsgáig - hogy megéri. Hiszen majd életeket menthet, ami által fontos és nélkülőzhetetlen tagja lesz a társadalomnak. Miközben egészségügyi kártyákkal való bíbelődéssel tölti hétköznapjait...

Vagy a pap. Aki azt hiszi, reméli, álmodja, hogy Krisztus kezét fogva megmenti majd a világot. És néhány hónap, év, évtized elteltével felismeri, hogy jó úton halad a teljes kiégés fele. Lelkigyakorlattól-lelkigyakorlatilag - plebániától-plebániáig - egyedül, mindeközben úgy, hogy emberek jönnek-mennek, generációk felnőnek születnek és elhaláloznak - senki sem köszön meg semmit - a tíz meggyógyúlt emberből bár egy sem jön vissza, hogy elmondja, hogy köszönöm...

Amikor önkéntes egyetemistaként a szociális szféráról és annak fontosságáról elmélkedtem - mindig az egyéntől indultam a globális fele. Micsoda csoda egy embernek is az életét szebbé, jobbá, elfogadhatóbbá tenni. Letenni valamit az asztalra estére, hét végére. Egyet, de nagyot. Megkérdőjelezhetetlent, csodásat, kétségbevonhatatlant. Hiszen a csoda magáért beszél.

Akkoriban melegséggel töltötte el a szívemet, hálával, a lét csodájával - hogy a délutánom azzal telhetett, hogy megsétáltattam azt a vakot, aki egyedül képtelen volt kimenni a Napsütés csodájára. Tudtam, hogy megérte.
Vagy a beteget, akinek egész délelőtt felolvashattam, mert nem volt ereje tartani a könyvet elgyengült kezeiben.
Vagy az ágyhozkötöttet, hogy meg tudtam fürdetni, levághattam a haját és körmeit, kicserélhettem az ágyneműjét. Ma is vissza-visszajárok boldog és elégedett mosolyához.
Akkoriban azt hittem ilyen egy szakember munkanapja.
Nos - köze sincs a valósághoz.
Számokkal, arctalan tömegekkel, papírokkal, beszámolókkal, bürokráciával foglalkozunk. És ha megsétáltathatunk egy vakot - azt munkaidőn kívűl tesszük - mert az nem elszámolandó. A tömegek fontosak, soha nem az egyén. A számok eredmények, soha nem a csodák. Az ágyak számítanak és soha nem az elégedett mosolyok.
Ez a felnőttek világa.
Ahol mindenki halálosan komoly, az idő - pénz és a pénzt nem pocsékoljuk álmokra.
Én soha nem akartam olyan pénz birtokába kerülni, amiért nem dolgoztam meg.
De ma - ma rájöttem, tévedtem.

Vallásórán a gyerekekkel megtérésről, Isten-kapcsolatról, gazdagság-szegénységről beszélgettünk - Panchinello története nyomán.
Imádták a gyerekek.
Én is... ugyanis rájöttem, mit tennék holnaptól, ha már nem kellene dolgoznom. Mit jelentene számomra annak az álomnak a beteljesülése, amit elveszítettem álmaim körözése során:
1. elvinném a vakot céltalanul sétálni, élvezni a Nap melegét, miközben csak úgy meg se parittyáznám, hogy lejárt az egy, két vagy három óra
2. látogatnám a beteget és meghallgatnám aggodalmait, hogy könnyebb legyen a terhe
3. felolvasnék annak, aki éhezik a betűkre - mert a szememet ezért is kaptam
4. sokat mosolygnék
5. soha nem sietnék
6. végre nekifognék Élni...úgy igazán!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése