A nap, amikor elveszítettem Önmagamat, megtaláltam a gyermekeimet és anya született. Szelíd mégis tigris és orkánerejű, védelmező, mégis szigorú és következetes, nem tökéletes - de éppen jó, ha jobb lenne, biztosan elrontana mindent.

Az utóbbi időben a gyerekek esténként fogantatásukról, születésük körülményeiről faggatnak esti mese gyanánt. Mindent érteni vélnek a papság, tiltott szerelem, elrejtett állapot háza tája körül - kivéve, hogy hogyan szeretkezhettünk a házasságunk megkötésének pillanata előtt.

- Balázs: anya, te nagy huncut vagy. Azt mondtad, hogy két felnőtt akkor szerelmeskedhet, ha már házasok - s erre ti, tessék, csináltok egy leánkát, mielőtt összeházasodtatok volna...

- Fiam, mi csak megmutattuk nektek, hogy hogy nem szabad és kell csinálni. Hibáztunk, hibánk áldást és gyümölcsöt termett, felvállaltuk és helyrehoztuk. Ez a tanítás ebben, nem a szeretkezés pillanata.

Pár évvel ezelőtt irtózatot váltott ki belőlem, ha visszapillantottam kamaszkorom hányatott éveire. Így aztán igyekeztem elkerülni ezeket a visszapillantásokat. Ma már eljutottam arra a szintre, hogy képes vagyok tisztán és józanul elemezni egy-egy részét ennek az időszaknak. És minél bennebb haladok ebben a bozótban, annál inkább arra a felismerésre jutok, hogy mindennek éppen úgy volt ideje és helye, ahogyan történt.

Nem vagyok egy tehetséges kézműves, de azt tudom, hogy a szálakat ajánlott eldolgozni. Készülni kell tudatosan és józanul arra a pontra, amikor a gyerekek elérik ugyanazt a kort, amiben azt hittem, hogy nem csak én, hanem a világ is velem együtt remeg.

Most, hogy Anna másodikos - példának okáért eljutottam oda is, hogy szépnek látom a matematikát. Igazi játéknak. A szorzótábla ismét úgy megy, hogy erőtlenül bár, de már nagyobb számjegyű számokkal is osztok és szorzok fejben. Látom a szöveges feladatok logikáját és a tényt, hogy az életben minden ciklikus - körforgásban van. Ahonnan elindulunk oda kerülünk vissza, csak egy halovány szinttel feljebb - egészen addig, ameddig rá nem ébredünk - hogy a plafon végtelen. Állandóan van hova fejlődni.

Mivel elvált szülők gyerekeként nőttem fel - mindig azt hittem ismernem kell múltjuknak minden részletét - értékítéleteket kell formálnom akkori helyzetükről, döntéseikről, azok vállalt vagy mellőzőtt következményeiről - hiszen nagyban befolyásolták múltamat, formálódásomat és hatnak jelenemre, gyermekeim jövőjére egyaránt.

Míg ma már inkább azt gondolom, szart sem.

Ahány szereplő annyi szempont és igazság. Csavar és nem várt fordulat.

A lényeg mégiscsak az, amivel kezdenem is kell valamit - azaz, hogy mit váltott és vált ki bennem.

Az én realításom, az én történetem.

Attól lesz a kapott rezdülés és energia, a belső hang pozitív vagy negatív - sarkaló vagy visszahúzó erő.

Hogy ki kivel mit mikor miért minek - már mind mind közömbös.

Az ő útjuk az, nem ítélkezem, hanem csendben elfogadok, megértek és meghajolok előtte.

Ami igazán számít nem a tükör, hanem amit én magam látok benne. Amit nekem üzen. Mert azzal megyek utamra. Azt viszem magammal és adom tovább azoknak, akik számítanak rám.

Eszköz vagyok. Nem árral szemben úszó, haláláig véresen küzdő halacska - hanem döntéseit megfontolás eredményeként meghozó szuverén entitás. Lélekkel, élettel, magában emberien Istenivel. Ember - aki hoz, ad, van és továbblép - nem az elmúlásba, a nihilbe, hanem egy másik dimenzióba, ahol végre a lélek a valóság.