Egy adott közösséghez való tartozás, nem minden esetben jelent tudatosan vállalt (sors)közösséget. Ilyen például egy iskolai osztály szülőközössége - ahol, noha a gyermekeink egy helyen koptatják a padot, nem ápolunk baráti viszonyt. Sőt alapjáratban még egymás keresztneveit sem tudjuk és sok esetben az is a maximum, hogy azonosítani tudjuk, melyik gyermek melyik szülőhöz tartozik.

Bátorság tehát - sőt, vakmerőség a pedagógus részéről összeterelni egy ilyen szellős közösséget és megnevezni egy napot azzal a céllal, hogy építő jellegű, sorsformáló legyen.

Na de, mindig voltak, vannak és lesznek vakmerő pedagógusok. Akik egészen pontosan tudják, hogy nincs veszítenivalójuk. És minden apró kis nyeresség a gyermekek javára szolgál.

Ma mi is egy ilyen közösségépítő napon vettünk részt.

Ebből is többfajta létezik.

Abban az esetben sikeres, ha a helyszín megfelelő módon van kiválasztva.

Ha nem - lehet kínlódni, igyekezni, átrázni játékokkal a napot - estére úgy is izzadtságszagú lesz.

A helyszín nem lehetett volna ennél találóbb - lovasfarm - hiszen a magyar ember élete összefonódik a lóval, erdővel, gúlyássa. És ebből a három összetevőből volt és jutott mindenkinek. Gyönyörű lovak, csodás erdővidék és páratlan finomságú gulyás.

Mint minden osztályban, a miénkben is vannak romák.

Akaratlagos a merev megnevezés - mert ezek olyan emberek, akik akarnak. Taníttatni, tapasztaltatni, nem hiányozni, jelen lenni, tenni, élni, felzárkózni.

A legszebb az egészben, hogy első szóra jelentkeztek a közösségi napon való részvételre.

Nem csak jöttek, hanem hoztak is, mint a mesében.

Ahogy az előkészületek alatt égett a munka a kezünk alatt - azt hiszem az lepett meg a legjobban - hogy tiszták voltak, illatosak és ráállt a kezük a munkára. Gyakorlatuk volt benne. Van bennünk egy olyan előítélet, hogy nem főznek, nem tisztálkodnak, nem rendszerezett az életük - de lám, lám a valóság tartogat meglepetéseket.

Ahogy ma is legnagyobbat.

Mindenben részt vettek - példát adva hozzáértésükről, ügyességükről - de nem keveredtek.

Tisztes távolságban, a fehér tömegtől távol, a maguk zajában és csendjében.

Hiába hívtuk, noszogattuk - nem. Ők ott voltak jól.

Mindannyiunkat bántott.

Szégyeltük magunkat előttük, magunk előtt, egymás előtt.

Mert ezt mind mi tettük.

Persze nem ma - de alapos munkát végezve.

A gyerekek még nem tudják - ők még keverednek - de már nem sokáig.

Ha majd ők lesznek szülők - nekik is külön asztaluk, székük, ágyuk, pokrócuk lesz.

Mert ahogy Pilinszky mondja találóan:

az ágy közös,

a párna nem!

Amikor az ember megálmod magának egy hivatást, köze sincs a valósághoz. Hasonlóképpen képzelem el a hófehér, földig érő, a mennyasszony az oltárnál, slepje még a templomkertben hölgyek házasságról alkotott álmait is. Ugyanis fényévekre állnak a munkából hazasiető, gyermekeiket iskolából, oviból kikapkodó, otthon főző, mosó, takarító, vasaló, játszó, mesét olvasó, majd készséges feleségként, minden fáradtságot és ingerűltséget elfelejtő feleség valóságához.

Ilyen helyzetben lehet a Hippokratészi esküjét letevő orvosjelőlt is, aki arról álmodik, azzal tartja életben magát szessziótól-szesszióig, vizsgától-vizsgáig - hogy megéri. Hiszen majd életeket menthet, ami által fontos és nélkülőzhetetlen tagja lesz a társadalomnak. Miközben egészségügyi kártyákkal való bíbelődéssel tölti hétköznapjait...

Vagy a pap. Aki azt hiszi, reméli, álmodja, hogy Krisztus kezét fogva megmenti majd a világot. És néhány hónap, év, évtized elteltével felismeri, hogy jó úton halad a teljes kiégés fele. Lelkigyakorlattól-lelkigyakorlatilag - plebániától-plebániáig - egyedül, mindeközben úgy, hogy emberek jönnek-mennek, generációk felnőnek születnek és elhaláloznak - senki sem köszön meg semmit - a tíz meggyógyúlt emberből bár egy sem jön vissza, hogy elmondja, hogy köszönöm...

Amikor önkéntes egyetemistaként a szociális szféráról és annak fontosságáról elmélkedtem - mindig az egyéntől indultam a globális fele. Micsoda csoda egy embernek is az életét szebbé, jobbá, elfogadhatóbbá tenni. Letenni valamit az asztalra estére, hét végére. Egyet, de nagyot. Megkérdőjelezhetetlent, csodásat, kétségbevonhatatlant. Hiszen a csoda magáért beszél.

Akkoriban melegséggel töltötte el a szívemet, hálával, a lét csodájával - hogy a délutánom azzal telhetett, hogy megsétáltattam azt a vakot, aki egyedül képtelen volt kimenni a Napsütés csodájára. Tudtam, hogy megérte.

Vagy a beteget, akinek egész délelőtt felolvashattam, mert nem volt ereje tartani a könyvet elgyengült kezeiben.

Vagy az ágyhozkötöttet, hogy meg tudtam fürdetni, levághattam a haját és körmeit, kicserélhettem az ágyneműjét. Ma is vissza-visszajárok boldog és elégedett mosolyához.

Akkoriban azt hittem ilyen egy szakember munkanapja.

Nos - köze sincs a valósághoz.

Számokkal, arctalan tömegekkel, papírokkal, beszámolókkal, bürokráciával foglalkozunk. És ha megsétáltathatunk egy vakot - azt munkaidőn kívűl tesszük - mert az nem elszámolandó. A tömegek fontosak, soha nem az egyén. A számok eredmények, soha nem a csodák. Az ágyak számítanak és soha nem az elégedett mosolyok.

Ez a felnőttek világa.

Ahol mindenki halálosan komoly, az idő - pénz és a pénzt nem pocsékoljuk álmokra.

Én soha nem akartam olyan pénz birtokába kerülni, amiért nem dolgoztam meg.

De ma - ma rájöttem, tévedtem.

Vallásórán a gyerekekkel megtérésről, Isten-kapcsolatról, gazdagság-szegénységről beszélgettünk - Panchinello története nyomán.

Imádták a gyerekek.

Én is... ugyanis rájöttem, mit tennék holnaptól, ha már nem kellene dolgoznom. Mit jelentene számomra annak az álomnak a beteljesülése, amit elveszítettem álmaim körözése során:

1. elvinném a vakot céltalanul sétálni, élvezni a Nap melegét, miközben csak úgy meg se parittyáznám, hogy lejárt az egy, két vagy három óra

2. látogatnám a beteget és meghallgatnám aggodalmait, hogy könnyebb legyen a terhe

3. felolvasnék annak, aki éhezik a betűkre - mert a szememet ezért is kaptam

4. sokat mosolygnék

5. soha nem sietnék

6. végre nekifognék Élni...úgy igazán!

Hiszem és vallom, hogy Istentől jövünk és hozzá is készülünk visszamenni. Földi életünk csupán a folyamat egy része, amely attól fontos, hogy hatalmas tanúlsága van. Elsősorban fel kell ismernünk, hogy létezésünknek célja van. Aztán, hogy irányvesztettek vagyunk a saját útunk megtalálásában. Majd, hogy iránytűt kell keresnünk az út felfedezéséhez - egyesek szerint ezt hívjuk értelemnek. Végül, hogy útunk végén az utolsó pillanatokban bejön majd minden abból, amit Isten indulásunk előtt a fülünkbe suttogott.

Hogy honnan tudom?

A gyermekektől. Őket figyelve.

Ime egy még nem hétéves eszmefuttatása:

- tudod, én sokat gondolkodtam azon, hogy miért élek. mit kell tennem és mi kell lennem ha nagy leszek. Ma rájöttem. Tanító vagy Tanár akarok lenni. Mert csak nénik tanítanak. Én azt akarom megmutatni, hogy milyen amikor Férfi tanít.

... nem beszélve a szabadnapokról és vakációkról...

Meg hát sokkal többet tudok, mint példul egy felnőtt. Mert tudom, hogy ők mit csinálnak rosszul. Na erről sokat tanítanék.

... föltéve ha nem lenne éppen szabadnap.

- s minek neked az a sok szabadnap?

Hát hogy csupa olyan dolgokkal foglalkozzam amit nagyon szeretek. Mert tudod sok dolgot szeretek egyszerre. És ha dolgozol - estig - erre soha nem jut időd. Márpedig csak így élhetsz teljes életet.

Nem anya?...

Két idősebb fiútestvér kishugaként, gyermekkoromban elég sokszor adódott úgy, hogy átráztak a férfiak. Nem egy, hanem egyből kettő. 

Annak idején a kommunizmusban nem lehetett édességhez jutni. Így sokkal gyakrabban sütöttek az anyák, vagy látogattunk cukrászdát. De a tejes-batonon kívűl, amit ma is sokan visszasírunk, nem igazán lehetett kapni semmilyen csokifélét. De a batonból, becsületére legyen mondva, kétféle is volt - csokis és tejporos. Isteni volt. Nyúlott a szájban, akár a büdös túró. Azóta sem találok ahhoz hasonlót, hiába keresem és próbálgatom mindenfele a batonok mindegyikét. Finom, finom, de nem békebeli...

Ezért hát, ha a család egy nagyobb mennyiségű édességbevétel birtokába jutott, anyu kipórciózta, majd gondosan eltette a többletet, hogy minden álló nap csepegtessen belőle.

Soha nem felejtem el, amikor mondogattuk:

- jajj, úgy kívánom az édességet...

Erre mindig ez volt a válasza:

- edd meg a cukrász seggét. egyéb nem nagyon van.

Sportolóként a konyha kredencen tartott glukózból minden nap bevehettük egy kanállal. De az sem tartott örökké. Késöbb a csodás dobozba sima cukor került, s áhítózva nézegettük a kiűrűlt dobozt. A cukrász segge, azonban mindig ott volt.

Volt egy gazdag :) orvoscsalád - anya nőgyógyász, apa sebész, két gyerek túlsúlyos. Ott minden nap volt csoki. Irigykedve gondoltam rájuk, ahogy a csokikat eszegetik nagy boldogan.

Akkoriban nem voltak túlsúlyos gyerekek. S csak azok a felnőttek voltak eldeformálódva, akik cukorbetegek voltak.

Ez is örökre megmarad:

- anya, az a néni miért olyan kövér?

- mert cukros.

Gyermekként azt hittem, hogy csak cukron él. Ezért hívják cukrosnak. Ez a fogalom ma sem tiszta számomra, csak ha éppen a felnőtt Énemben tartózkodom. Például amikor a gyermekek megkérdezik, hogy mit jelent a cukorbetegség. Ha visszazuhanok a kényelmes hűlyegyerek Én-be, azonnal azt jelenti, amit legelőször is jelentett. Hogy cukros. És kész.

A testvéreim ebben a nagy ínségben - a következő játékkal szórakoztattak engem és magukat.

Ennek a játéknak a legelső és legfontosabb szabálya a titoktartás volt.

Be kellett csukni az ajtót.

Csendben kellett maradni, mert különben nem működött a varázslat.

És nem szabadott árulkodni, mert akkor meghalhatott szüleink bármelyike.

- én ezeket a szabályokat halálosan komolyan vettem.

Ma is ha becsukódik mögöttem egy-egy ajtó - igyekszem nem árulkodni, csendben maradni és vigyázni családom épségére.

Akkor felmásztak mindketten az emeleteságy tetejére. Nekem az volt a feladatom, hogy a szoba közepére állított székre feltegyem az összes édességemet. Amikor megtettem - be kellett csuknom a szememet és számolnom kellett tízig. Valószínű eddig tudtam és ők, tisztában voltak reális képességeimmel. Soha nem vártak el többet tőlem, csak mint amennyit adni tudtam.

Mire kinyitottam a szemem - ők ugyanott voltak, az édesség azonban teljesen eltűnt a székről.

Mikor üvőltözni kezdtem volna, hogy azonnal varázsolják vissza - megmagyarázták, hogy a varázslat nem egy ilyen hipp-hopp dolog. Annak, hogy belementem - következményei vannak. Amire ők idejében figyeleztettek. Ja, és ne feledkezzem meg a szabályokról - ajtó, csend, árulkodás-tilalom - örök fogadalmak. 

Nem sokat tehettem.

Időközben, nagy sokára megtanultam, hogy ne hagyjam magam elvarázsolni. A szememeimet meg végképp ne csukjam le, ha jót akarok.

Ma mutattak a hírekben egy nőt.

Szegény kedves, nem egyedül esett áldozatul. Többen és többen vannak.

A parkokban szólítják le őket azzal, hogy szeretnék-e, hogy teljesüljenek a vágyaik?

Miért? Ki nem?

A szabály az, hogy a varázslat érdekében be kell tenni minden fémékszert magadról egy újságpapírba. Mert a fém gátolja az energia-áramlást.

Kis időre be kell húnyni a szemet. Majd fél órán át nem szabad az újságpapírba tekert ékszerekhez nyúlni.

Fél óra után - kész a varázslat.

Eltűnnek az ékszerek. De el a varázslók is.

Megszeppenve meséli a hölgy:

- nem akartam belemenni. de olyan kíváncsi voltam... gondoltam kipróbálom.

Így jár az ember, ha nem volt gyermekszobája.

Mert mindennek megvan az ideje.

Különben szépen vén fejjel kell belesétáljál ilyen és ehhez hasonló csapdákba!

Pünkösdi búcsú, a nagy élményen túl

Mesélik a székelyföldön élő öregek, hogy annak idején, a kommunizmus éveiben is folyt ezerrel a Csíksomlyói búcsú minden Pünkösd alkalmával. Igaz, székely embernek nem ez a búcsú a búcsúk búcsúja, hanem a szeptemberi, amikor mindenki elmegy, aki csak teheti.

Akkoriban ugyebár nem lehetett ezalatt a pretextus alatt felutazni, hogy Pünkösdi Búcsú - megszervezték hát úgy az eseményt, hogy Tavasz a Hargitán. A buszok természetesen nem Csíksomlyóra mentek, hanem közeli falvakba, településekre, ahonnan az emberek gyalogosan átmentek Somlyóra, szentmisét hallgattak, majd vissza a buszhoz és haza a Tavasz a Hargitáról.Nem voltak a legszebb élmények ezek, hiszen a kis templomban alig fértek - mindenki igyekezett feljutni Máriához, megérinteni őt, közben bennük volt a félelem a hatóságoktól, akik bármikor rájuktörhettek volna és bezárhatták volna mindannyiukat.

Nem figyeltek hát egymásra - lökdösödtek, veszekedtek, tolakodtak.

Ugyan, erre nem derül fény a képernyőn keresztül - minden évben elhangzik a dícsérő beszéd a résztvevők javára - akik noha több tízezren vannak - civilizáltak és ennek köszönhetően zökkenőmentesen zajlik le a tömegeket megmozgató búcsú.

Igaz.

Azaz, van benne igazság.

Ha összevetem a pupatori de moaste bandaval, akik térden csúszkálnak az üres flakonokkal a kezükben és vísitva erőszakolják ki a kegyelmet azoktól, akikben hisznek.

Ezzel szemben van néhány dolog, amin mindenképpen illene változtatni:

- ha a résztvevők szempontjait nézem a következő dolgok jutnak eszembe:

1. ez egy szentmise. szentmise alatt nincs beszélgetés, jövés-menés, selfizés, hangos kacagás, telefonálás, ismerősök boldog üdvözlése

2. ha kinéztem a megfelelő helyet a nyeregben, ahol tölteni szeretném ezt a pár órát - nem viszem véghez az akaratomat tüzön-vízen át - azaz nem mászom senki nyakába, nem lépek a letelepedett emberek ruháira, pokrócaira, élelmiszeres kosaraira, legkevésbé lábaira, kezeire, fejére

3. igyekszem úgy viselkedni - még egyszerű ateista túristaként is - ahogyan a teplomban szokás

4. kerülöm a szeszesital fogyasztását - hiszen meleg van, tűz a Nap, szent helyen vagyok, szent időben.

- ha a szervezők szempontjait követve indulok el, a következőket tudnám ajánlani:

1. ugye már nem meglepetés, hogy évről-évre többen és többen vannak? vagy ha nem is többen, de rengetegen, vagy nagyon sokan?

2.  akkor - feladat, sőt nem is feladat, hanem egyenesen kutya kötelesség a parkolás megoldása. nem csak gyalogos zarándokok érkeznek. sőt, zömében nem. jönnek buszokkal, kisbuszokkal autókkal száz és ezer kilóméterekről - és nincs hova letenniük az autót. Még száraz időben van ahogy van, de ha esik, annak aki földúton kapott egy kis lyukat - vége van. Rengeteg udvar és földterület áll szabadon az ipari zónában - üresen lezárva. Ha megoldának bérléssel, ha még elkérnének 5-1o lejt, akkor is jobb lenne mint így, ebben az áldatlan állapotban.

3. a Székútja ... - kérdem én, szabad így kinézzen egy zarándokhelyre veztő útszakasz? Mint egy olcsó, cirukuszi vásártér. Éppen tüzet nem köptek, de más minden volt. Emberek ... ez Somlyó!...

Nem tudom, hogy mennyi pénz folyhat be egy-egy Pünkösdöt követően - de feltételezem, hogy rengeteg. Abból, a sok(k)ból - kérném szépen megteremteni a feltételeket. Hiszen eljött annak az ideje, hogy megteremtsük a feltételeit annak, ami ennyire kinőtte magát. Hogy aki csak túristaként imbolyog fel - igazi áldott állapotban térjen haza, mint aki Mária Oltalma alól jön - és nem menekül.

Végiggurult Vásárhelyen a Zarándokvonat. Totus Tuus... hírdették hivalkodóan a szerelvények. Mindenki sirva integetett. Lobogtak a zászlók, izzadtak a szőttesben az emberek, gyerekek, mindenki vidám volt és boldog. Újra együtt a család - írta az arcokon. Újságírók rohangáltak fel s alá, szebbnél szebb riporternők caplattak a felásott, feldúlt, szellemtanyára emlékeztető állomáson, ahol már egy kerek esztendeje nem állt együtt ennyi ember. Magyar ember pláné nem.

Mert magyar vonatot vártak a magyar emberek. 

Nem zarándokvonatot a hívők, hanem magyar vonatot a magyarok.

Megfelelő alkalom a félresiklott történelem elsiratására, a gondosan összetekert zászlók megszellőzteteésére - legkevésbé az imára.

Nem tudom miért utaznak a magyarok a zarándokvonattal.

Divat? Sok jót hallottak erről az életreszóló eseményről? Nem is magyar keresztény aki legalább egyet ne döcögött volna napokon át az anyaországból a mostohagyerek Erdélyig? Ahol mindenki testvér. Test és vér. Legkevésbé amikor mi látogatunk el otthonaikba. Az anyaországba. Mert olyankor csak lazán románok vagyunk. Szégyelnivalók. Félrenéznek szégyenlősen, mert nem vagyunk divatosak, menők és kellően analfabéták ennek a szép nyelvnek a rondított változatának beszéléséhez. Arra születni kell.

Anyósomék, mint minden rendes székely falu, a falunapokat egy évben egyszer ünneplik meg, de akkor úgy, hogy hét nap s hét éjjel szól a muzsika. Nagykanállal eszik vak és világtalan. Vendégek érkeznek az anyaországból - nem kevesen. Egy hetet maradnak, Elszállásolják őket, etetik, itatják, szórakoztatják őket. 

Visszahívva a több mint 1oo fős vendégsereg egy hetes fogadásának meghálálásért - 3-5 fő van. Nem több, mint 1-3 napig.

Nos ebben benne foglaltatik minden amit én - sok sok ezer emberrel ellentétben, a zarándokvonatról gondolok.

Csíksomlyó divat lett.

Egyszer egy évben őrület. Már nem jó nekem odamenni. Hol van már a Mária lába? A tömegben, a grasszálásban, a mellveregetésben, a zajban és káoszban?

Hol van az imádságos, zarándokokhoz méltó lelkület ha megered az eső?

Hol van a Lélek a tömegben? És hol kezdődik el az egyén?

Hisztéria van. Tömeghisztéria.

Zajos vásártérré alakul át a város, ami mindenre emlékeztet, legkevésbé arra amire hivatott az év ezen időszakában.

Dugig tömve a vonatok szenzációt kereső emberekkel. Sirva mosolyogtak és integettek. Testvérek voltunk, akiket a gonosz hatalom (?) - ezúttal is arctalan - elválasztott. 

Pedig, nem a hatalom a hibás. Nem kell a bűnbak.

Mi voltunk azok.

Akik a képmutatást magasabb és magasabb szinteken űzzűk. Integetünk, sirunk, zászlókat lobogtatunk, végigdaloljuk a himnuszrepertoárt, elsiratjuk a hazát. Aztán - kimegyünk túlélni, dolgozni, lélegezni és nem furcsa, ha a vonaton ülő lazán lerománoz, inkább a kutyának adja a maradékát és letagadja a testvéri viszonyt - szégyene miatt.

Alázatosnak kell maradni a végletekig.

Átadni a legjobb falatokat, kinyitni a lelkünket és szíveinket, integetni, énekelni és sirni.

Mert mindez egy évben egyszer adatik meg.

Igaz nem ingyen - de közel sem ér fel az egész azzal az élménnyel, amit a közeledő vonat zaja okoz agyonsebzett lelkeinkben.

Totus tuus.

Dícsértessék

A flört önmagában véve nem rossz. De csak okos, bölcs embernek ajánlott. Aki tisztában van önmagával, helyével, a másikkal és annak helyével. Attól a pillanattól kezdődően ugyanis, amikor egy kontrollálatlan, buta ember kezd el flörtölgetni egy másik olyan féllel, aki elveszítette a koordinátáit, megállíthatatlan a tűzvész - amelyebn minden és mindenki odavész.

Van ez a buta, fiatal nő.

Kilóméterekről lerí róla, hogy fogalma sincs honnan jön, hova tart. Dícséretére legyen elmondva tisztelettel és becsülettel, hogy ezzel szemben pontos meghatározaásai vannak arról, hogy éppen mit tesz. Szakmailag találgatásai is vannak, sejtelmes meglátásai arról, hogy mit szeretne elérni. De magáról semmit sem tud.

Szavaival kijelent egyet, tetteivel megcáfolja mindet.

Minden egyes alkalommal amikor interakcióba lépek vele - rövid meditálást követően teszem. Olyan ez mint egy szégyenlős ima.

Letisztázom magamban, hogy semmi közöm a más életéhez.

Elmagyarázaom türelmesen magamnak, hogy nem feladatom kiosztani és leültetni senkit.

De abban a percben, ahogy elkezdünk eszméket cserélni - bang. Kiakadok. És visszsűllyedek, degradálodom arra a szintre amit legjobban utálok bárkiben, leginkább magamban. Beleszólni mások életvezetésébe.

Meg is bolondulnék, ha legalább jól irányzott célzásokkal nem osztanám ki.

De amikor levadít, megbolondít ez a fajta butasága. Amely csak látszólagos. Hiszen pontosan tudja, hogy általa hogyan forgasson meg, tegyen hülyévé másokat.

Így áll ez a sztori:

van ez az idős ember. Aki évek óta egyedül él. És találkozik ezzel a nővel, aki koordinátái hiányában elkezdi rajta próbára tenni maradék nőiességét. Minél bizonytalanabb és irányvesztettebb annál erőteljesebben.

És szerencsétlen kiszáradt ember - minden életnedvét összekaparva - azt hiszi, abban reménykedik, hogy személye kelti fel a másikban az érdeklődő szeretet. Pedig erről a legkevésbé sincs szó.

Sokkal inkább a másik kiszipolyozásáról, kihasználásáról, tűzgyújtásról, a tűz mibenléte iránti információhiányról és a mindent porrá romboló vészről, amit a felvigyázat nélkül hagyott tűz okoz.

Mert ebben mindenki égni fog.

És akkor itt vagyok én.

A háromdés szemcsimmel.

Annyit kellene tennem - tiszta lelkiismerettel, hogy mindezt elmondom az Öregembernek és jól felpofozom a tűzet szító szerecsétlen fehérnépet, mielőtt porrá rombolna mindent.

De nem tehetem.

Ilyen lehet Istennek, amikor vesztünkbe rohanunk.

S akkor mi?

Szabad akarat.

De kérdem én - hülyének van szabad akarata?

Egyáltalán bármilyen?

Most szépen megtörlöm a szemüvegem, háradölök és végignézem ezt a mozit.

Nem szólhatok bele.

A végén elmondhatom, hogy tudtam. Megmondtam. Na látod?... És kész.

Aki még nincs benne annak viszont szólhatok - a flört jó játék, de csak és kizárólag okos embernek való. Annak aki ismeri koordinátáit, képes behatárolni önmagát és a másikat. Tudja honnan jön és hova tart. Képes kontroll alatt tartani a szálakat.

Na az és kizárólag az, játszhat néha a tűzzel.

Másnak nem ajánlott, mert bepisil!

Volt egy időszak az életemben, amikor sablont szabtam a boldogságra - és az általam kreált boldogságnak megfelelő képbe egyáltán nem fért bele az a séma amely szerint én éltem. Az első lépésem sajnálatos módon nem az introspekció volt, hogy megkeressem magamban, hogy miért is jutottam el ahhoz a képhez, hanem a legrosszabb amelyet a lépések közül választhattam. Elkezdtem keresni mások képeit és azokkal összehasonlítgatni az én képemet és az én valóságomat.

Mondanom sem kell, hogy mekkora kalamajkába kavartam bele magam. Évekig tartott, amíg kimásztam belőle.

Hogy mi segített?

Előszöris rájöttem arra, hogy a boldogság nem egy álló kép. Hanem egy folyamat. Ami elsősorban a belső szabadságérzetből fakad. A függések, függőségek, külső hiábavalóságok megszakításával, átkeretezésével és átértelmezésével.

A képet, amely bennem élt darabokra szaggattam, hogy soha többé ne legyek képes összeragasztani és felhasználni magam vagy mások ellen.

Ahogy ebben az időszakában az életemnek, ma is gyakran visszajárok Popper Péter azon mondásához, amit nem fogok szó szerint idézni, csak lényeges vonásait említve, s mindezt a magam szűrőjén át - hogy nem azzal van baj, amikor a házad felett és körül a madarak repülését csodálod. Az még szabadság. Önmagad rabja akkor kezdesz lenni, amikor elkezded ezeket a madarakat lecsalogatni és nem csak megteted őket, hanem megengeded nekik, sőt mi több bíztatod őket arra, hogy fészket rakjanak kéményeden.

Ismerek egy hölgyet. Sokunk bánatát, örömét, búját hordozza magában. Minden olyan házasságban élő anyáét, aki magára marad és azt hiszi senki sem érti meg már őt. Elmagányosodik a kapcsolatban és ebben a szárazságban él éveken át. Nem keresi a vizet, hanem arra vár, hogy végre valaki megitassa. 

Az itatás elmarad. 

A kút tövében senki sem fogja megkérdezni tőled, hogy nem szomjazol-e? Elvárják tőled, hogy ha szomjas vagy, lépj oda és merj vizet magadnak.

Az is lehet, hogy kiszolgálnának, ha elmondanád, hogy szomjazol, de inkább a gondoskodás hangsúlyosabb, mint a víz iránti epedésed.

Ilyen helyzethez hasonlítható a házasság is.

Amelyben sokszor szomjuhozik a kút tövében mindkét fél, arra várva, hogy a másik tegye meg az első lépéseket az itatás, vizzel való ellátás érdekében.

Igy halnak szomjan emberek a legnagyobb szárazságban - s mindezt úgy, hogy a kút pár lépésre áll tőlük.

Könnyebb ilyenkor mérföldeket gyalogolni egy olyan vízlelőhelyig, ahol kiszolgálnak, mint kimondani azt az igényt, amely már már valóságos obszeszióvá hatalmasodott el lelkünkben.

Könnyebb ilyenkor egy új kapcsolanak teljes mellszélességgel nekifeszűlni, semmint a régit a porig lerombolni és újraépíteni meglévő elemeiből egy új mintázatot és formát kihozva belőle.

Innentől kezdőden a forgatókönyvek szinte egy sablonra íródnak.

Előszöris mindig kitudódik.

Az addig száraz, cserepes növény mellettünk elkezd fényleni és új leveleket hajtani.

Vak legyen a talpán, aki nem ismeri fel az elfedhetetlen jeleket.

Másodsorban sor kerül a nagy tisztázó beszélgetésekre, amik minden alkalommal hatalmas labirintusszerű vitába torkollnak. Ilyenkor senki sem keresi a megoldásokat. Előkerülnek a megkövűlt sérelmek - igyekszik mindenki maga alá gyűrni egy megfelelőt és azt lovagolni a végletekig.

Harmadik fázisként jelenik meg mindkét részről a porig rombolás igénye.

Ez ennek a folyamatnak - látszata ellenére - a legépítőbb szakasza.

Ugyanis a porig rombolás nem rossz. A legjobb ami történhet velünk ebben a helyzetben. Vagy a nulláról kezdjük, vagy sehonnan. Mindennek égnie kell egy valamirevaló újrakezdés érdekében.

Negyedik szakasz - a pánik. Takarodj - osztozzunk - enyém a gyermek, tiéd a ház, enyém a kocsi, tiéd a máz. Jó jó, de mi lesz velem. Én még én - de ki fog téged eltartani. 

Ebben a fázisban a Mi félelme lép fel erőteljesen. Hiszen innen már szinte biztos út vezet a mi halálához. Ha a Mi iránti félelmen az Én féltése kerekedik felül - nem túl hosszú út vezet a következő hasonló helyzetig. Ezzel szemben ha a Mi megmentése érdekében fog össze a két Én - menthető a menthetetlen.

Mert az Én-nek soha nem szabad győzedelmeskednie.

Az Én-nek meg kell értenie, hogy sokadrendű a nagy rendben, amelynek csak egyetlen apró kis atomja a család maga. És család alatt természetesen a Mi-t értem.

Ha tehát ezt sikerül megértenünk - nem csak kicsiben, hanem egyre nagyobb és nagyobb méretekben - eljuthatunk addig a pontig, ahol elkezdődik lenni a boldogság.

Nem lesz többé kérdés a szomszéd kertje, rózsabokra - az Én szenvedése és megjátszásai. Felismerjük, hogy helyünk, szerepünk céljaink vannak abban a nagy rendszerben - amelyben az Én csak a Mi fényében válik fontossá. Egyedül semmi, senki - együtt valami és minden.

Kérdezem a vallásórásaimat az óra elkezdésének pillanatát várva, hogy mi zajlik bennük, hogy vannak, mit tanulnak. Mondják, hogy minden betű megvan, ma felvették az utolsót is - lassan jöhet a vakáció. A mi időnkben az utolsó betű megtanulása minden iskolában ugyanazt jelentette, azaz az ÁBC utolsó betűjét. Na most nem így van. Mesélik, hogy az ismeretlen betűt vették fel. Kutatni kezdek iskoláskori élményeim, az akkor tanult ismereteim között - az eredmény null. Nagy semmi. Ismeretlent matematikából tanultam, de annak sok köze nem volt az ÁBC-hez.

Kezdem a logika oldaláról. Rossz pont - hiszen köze sincs a logikához.

- gyerekek, ha ismeretlen, akkor hogyan tanulhattátok? ha meg meghatároztátok, akkor miért ismeretlen.

Na ezt most ők nem tudják. Különben is, én vagyok a marha, hogy nagy ló létemre ilyesmiket feszegetek. Ismeretlen és kész.

Tovább boncolgatom, nem hagy nyugodni a dolog. Kérdezem - x, y, w, dzs?

Közel járok, mert egyre fényesebbek a tekintetek.

Igen, idegen nyelvben használatos betűk ezek. Idegen szavakban szerepelnek, amelyeket más népektől vettünk át.

Például taxi...

Eszembe jut az e heti taxis kalandunk.

Éppen edzésre tartunk a gyerekekkel, táskákkal, botokkal. Mindig kész kaland.

Alig ülünk be kijelenti a diszpécser, hogy azonnal kér egy olyan autót erre és erre a címre, amelyiknek sötétített ablakai vannak.

Megszólal egy flegma valahonnan az éterből, hogy ne keressen, mert a törvény tiltja a füstös üveg használatát.

De a diszpécser kitartó. Folyamatosan és eyre rámenősebben kéri az éppen szolgálatban lévő taxisokat, hogy azonnal jelentkezzen az, akinek sötétített üvegei vannak hátul.

Magam előtt látok - ki tudja miért - egy csinos harmincas hölgyet, valamiért mindenképpen titkárnő vagy menedzserasszisztens - és az elhízott, pocakos, kopasz, őszbe forduló, lihegő és folyamatosan izzadó üzletembert vagy politikust, akik egy vállalhatatlan helyről és állapotból - csak sötétített üveggel képesek elmenekülni, önmaguk és egymás elől.

De nem.

A valóság sokkal érdekesebb ennél. Igazi Isaura.

Hisztériásan üvőlt bele a rádióba a diszpécser - az utas még mindig vonalban van és azonnal kéri az autót. Csak így képes utazni, mert fényérzékeny.

A taxissal együtt artikulátlan hahótába kezdünk.

Mindenre számítottunk, csak erre a hülye történetre nem.

- Biztos vámpír... - szólal meg reménykedve a sofőr.

- Miért nem tesz napszemüveget? - kérdem én bugyután.

S egyáltalán, miért nem egy sima, megszokott, unalmas szerelmi háromszög - mi ez a fátyolszerű kis bárgyú igazság?

Mire megérkezünk, a taxit kereső vámpír hisztériásan lecsapja a kagylót.

Valószínű úgy dönt, inkább gyalog megy.

Én meg maradok az ismeretlen betűkkel, történetekkel és a ténnyel, hogy a legjobb sztorikat, csak az élet kreálja.

Mindenki kap egy útravaló ajándákot Istentől, a fülébe suttogott titok mellé, amikor elindul. Ez amolyan hamuban sűlt pogácsa. Végigkísér, használhatod és varázslatos ereje van - minél többet osztasz meg belőle, annál több marad - hogy majd annak rendje és módja szerint a megfelelő időben másokkal is megoszthasd.

Ilyen egyik hamuban sűlt pogácsám lehet, hogy értek az állatok nyelvén.

Nagyon nehez szánom rá magam, de ha végre felállok és gondolkodás nélkül begázolok a vadállatokkal tele sűrű-sötét erdőbe, nincs az-az állatfaj, amellyel szót ne értenék.

Vannak a nagykutyák. Irtózatos hírük ellenére - velük a legkönnyebb szót érteni. Hiszen erejük, hatalmuk és megkérdőjelezhetetlen felsőbbrendűségüknek köszönhetően nincs az a téma amire ne lennének nyitottak. Türelmesen végighallgatják félelmekkel és szorongásokkal teli nyüszítésedet, kitárják az általuk birtokolt erdőrészt és abból a málnából szakítasz, amelyikből szeretnél. Persze nem állandóan, hanem helyenként. Amikor szüksége van egójuknak egy kis simogatásra.

Aztán vannak a kiskutyák.

Ezek a nagykutyák szolgálatában tevékenykednek.

Sürögnek, forognak. Rossznyelvek szerint egész nap ugrándoznak és segget nyalnak.

Ha egy hozzájuk hasonló - kevés erővel rendelkező lény ugrándozza körbe az általuk szolgált nagykutyát, roppant vadak és dühösek lesznek. Szinte megfékezhetetlenek. Mintha attól félnének, hogy a nyleved ügyesebben nyal, a torkodon szebb vakkantások törnek elő. Féltik a segget, amelyet birtokolnak.

Ha egyedül kapod őket egy vad erdei sétán - pláné, ha falkában vannak - megtámadnak és miszlikre szednek. Óvatosnak kell hát lenned.

Istentől kapott hamuban sűlt pogimat ilyentájt mindig, nagy színészi képességgel rámerőszakolt nyugalommal előszedem - és csak szakítani kezem a koncokat, amikkel bealtatom a nyaláshoz és morzsaevéshez szokott ölebeket. Hiszen tudom, ha rajtuk keresztülgázolok, elérem a nagykutyák birodalmát, ahol már az alvilági, de pontos és követhető szabályok szerint működik minden.

Ma egy ilyen kiskutyán kellett keresztüljutnom.Helyesebben kettőn, hogy elérjem a nagyot.

Az első rettenetesen vad volt. De mivel már többször mart a sarkomba, szokva voltam a harapásával. Amely felületi sebet hagy és hamar gyógyul, hiszen nevetségesen kicsik a fogai.

Minél kisebb testű egy eb, annál jobban harap, annál vadabbúl ugat.

Évek óta teszek kísérleteket arra, hogy megértessem vele, hogy játszhatna a nagy lígában is, de nem uram. Ő imád ölebnek lenni. Egy pillanatra sem esik ki a szerepéből.

Lassan és óvatosan közelítek hozzá.

Finom mozdulatokkal próbálom lefejteni a nyakhúsába nőtt pórázát, hogy sétáljon és fusson egy kört szabadon. Nézze már meg végre, milyen nagykutyának lenni. Olyannak, akiben megbíznak - de nem. Neki a megszokott kell.

Ma is rámugrik, ugat, harapdál, körbecsahol. Minél idősebb lesz, nnál butább és korlátoltabb. Saját hangja is dűhbe képes őt gurítani.

Odatartom termetes faramat, hadd harapja a hülyéje azt, ha már ennyire tetszik neki.

Végül rászólok. Félre az utamból marhája, megyek ahhoz, aki ugatás nélkül is képes elfogadni a csontokat.

Nyűszítve, haragosan félreáll.

Szinte biztosra tudom, már visszatérésem pillanatára gyúr. Hogy utoljára egy jó nagyot haraphasson a vádlimból. hiszen felugorva is csak az éri el.

A nagykutya házát két kisebb kutya uralja. Ezek már nem pinarágók - kicsit többet értenek az ülj, feküdj, pacsit, pitizz - parancsokból.

Három perc alatt kapom meg amit akarok.

Megrángatják az erdőt őrző kiskuya pórázát, aki ebből pontosan tudja, hogy a nagykutya ismételten a fejére szart.

Magam előtt látom tehetetlen dühét, ahogy kifele haladok.

Még utoljára, mindenre felkészülve lehajolok, hogy megsimogassam a buksiját.

Ekkor azonban a kezembe harap.

Nem haragszom rá, inkább sajnálom. Olyan szívesen lefejteném róla a pórázt és megfuttatnám egyet. Csak úgy a szél öröméért. Kikefélném bogáncsokkal teli szőrét, vizet adnék neki a poharamból és megvakargatnám a füle hegyét.

Fogalma sincs mennyire mélyen elkúrja az életét.

Rá kell jönnöm, van akin nem lehet segíteni.

De szinte biztos - harapásai árán is, próbálkozni fogok. Mert hiszek a nagy utolsó, szabad  és minden gátat elszakító futásokban. 

Elég nagy gyakorisággal a szememre vetik főként azok akik közel állnak hozzám, hogy engedem manipulálni magam a fiam által.

De mondja meg sza szépen akárki, hogy ellent tudna-e állni annak a személynek, aki mindössze a maga hét évével mélyen a szemébe néz és így szól:

- tudod mennyire örvendek, hogy a te fiad lehetek anyukám?...

Vannak pillanatok, amikor meglibben a függöny és felismerem mögötte az Örök Férfit, aki valamit akar tőlem, de ha így akarja, hát az övé. Viheti.

A nők gyengeségeként róják fel számtalan alkalommal, hogy életünk utolsó percéig kedveljük - intelligenciától és neveltetéstől függetlenül azokat a férfiakat, akik visszaélnek a szeretetünkkel. Az azonban szinte soha nem hangzik el, hogy éppen ezek a férfiak azok, akik jól tudnak kommunikálni. Ismerik és jól használják a szeretetnyelvet, kedvesek, kiolvasszák a legfagyosabb jéghegyet is, megnyitják a legzártabb ajtókat is. Mert tudnak valamit, birtokolnak valamit, amit az átlagemberek nem. És miközben a léprecsalt nő meg van győződve róla, hogy bajba kerül figyelmetlensége miatt, valahol mégis mindvégig az hajtja, hogy egyszer élek, minél többet tehát ebből a jóból, azon az áron is, ha a vége halál.

Hasonló technikával veszi le a jó politikus is a választópolgárt a lábáról tíz, húsz éven keresztül.

Ismerem, hallottam a történetét, látom a jelenét, felfogom, hogy nincs azoknak a forrásoknak a birtokában, amivel személyes életem és mindannyiunk életminőségének változását ígéri - de olyan szépen és meggyőzően mondja, hogy én azt utolsó percig akarom hallani. Utána az Özönvíz.

Kicsi Bazsi gyerek nem lehetett több mint öt éves, amikor egyik nap odabattyog hozzám, és így szól:

- anya, neked van a legszebb szemed a világon...

Már-már majdnem hiszek neki, amikor hozzáfűzi.

- nem azért - de mikor megyünk végre egyet a Mc-ibe?...

Ma már ez a történet így szól:

- anyuka - neked van a világon a legszebb szemed...persze, az enyém után, mert az enyém még fiatal.

Vagy a nővér lealázása is hasonlóan kedves:

Anna énekli - Monster Monster High, Monster High, Monster high...

Mire Balázs - ők a Monster, s te a háj. De szerintem te jársz jobban, mert a hájat le lehet dolgozni, de a szörny, az szörny marad...nem?

Hát lehet az ilyen férfire haragudni?

Remélem nem romlik el útközben - mert bármivé is fejlődjön - ha mélyen és szépen közöl, a szart is képes lesz eladni jó áron.

Hangok a múltból

Volt a szomszédomban még annak idején, amikor jóóóóvilág volt néhány család, akik nagyon szoros kapcsolatot ápoltak a rokonaikkal.

Namármost itt is kategóriák vannak:
- vannak családok, ahol ritkán, rendkívűli alkalmakkor fut össze a család - temetés, esküvő, keresztelő
- vannak, ahol kötelező alkalmakkor igen - de nem szívesen és máskor nem is gyúródnak
- és ismét vannak ahol a rokoni szálak összebogzódnak és barátiakká válnak

Egyik sem rossz vagy jó. Ezt nem lehet és nem is kell minősíteni. Konstatálni lehet és behúzódni a megfelelő ernyő alá. Ennyi.
Az utóbbi prototípusai - mind az én szomszédomban éltek.
Nagy magyar névnapok alkalmával, születésnapokkor, ünnepekkor vagy az egyszerűség kedvéért egy laza vasárnapon összeült minimum 15, de volt olyan is, hogy harminc fő és féléjszakáig ettek, ittak, nevettek, sírtak, beszélgettek, játszottak, elvoltak - majd hazamentek annak a reményében, hogy mihamarabb megejthetik a következő hasonló alkalmat.

Anya mondja - én már nem értem, hogy nálunk is zajlottak hasonlók még nagytatám élte alatt.
Nagy evések, nagy ivások, nagy közös éneklések.
Együtt a család.
Nevettek egymáson, önmagukon, családi sztorikon, az élet nehézségein, és a nagy közös családi poénokon. Ilyenkor mindig került egy zenész is. Egy mindenféle hangszeren virtúóz módon játszó fiú lakott a blokkunkban. Na ő jött le hegedűvel, vagy amivel kérte a társaság.
A repertoárt már kérdeznie sem kellett.
A levegőben volt.

Ma már nem hallani ilyeneket. Ugye?
Nekem hiányzik.
Akkoriban emlékszem, hogy már előre tudtam milyen névnapokkor kell végigolvasnom az éjszakát.
Mert vagy velük buliztál, vagy hallgattad őket.
Akkoriban éppen nem a magyar népdalokért rajongtam.
Mai szóval azt mondanám ciki volt ilyesmiben részes lenni.
Metált hallgattunk nagyon hangosan.
Nem népzenét.
És ők ezt énekelték.
Mai napig vannak olyan dalok, amiket a szomszédban rendezett bulik alkalmával tanultam meg hallomásból.

Ma már nem szívesen köszöntjük egymást.
Sőt nem is szívesen megyünk egymáshoz.
Ha meg igen - szervezetten, előre bejelentkezve napokkal - készűlve és feszengve.

Azt hiszem az ilyen bulikhoz, mint a szexhez - kell a spontenaitás.
A szervezettség, rendezettség, feszengés - megöli.
Azért nincsenek.
Mert ma már mi is ilyenek lettünk - szervezettek, rendezettek és feszengők.
Most mond meg őszintén - el mernél-e menni egy ismerőshöz bejelentkezés nélkül - harmadmagaddal? És ha odaérnél és bekopognál - volna-e pofád asztalhoz ülni egy ilyen buli kellős közepén? És ha ez is igen - holott kétlem - dalra fakadnál-e, vagy keresnéd a kibúvót, hogy mihamarabb kimenekülj ebből a számodra már bizarr helyzetből?...

Na ugye?
Ha ma egy tömbház közelébe leülsz - nem hallasz ilyen hangokat.
Ezek a múlt hangjai.

A mai hangok nem erről szólnak.
- vitatkozás foszlányai
- marakodás és leordítás zaja
- skype csengetés
- rádió
- televízió hangok szürődnek bele az éjszakákba és nappalokba egyaránt.

Megváltoztunk mi.
Megváltozott az életünk.
És a hangok talán velünk együtt degradálódtak egy olyan szintre ahonnan nincs menekvés.
Csak remény van.
Mert ugye az hal meg utoljára.

Vannak ezek a nagy múltú fiatalok. Akik huszonévesen, kicsivel azelőtt vagy röviddel azután - valami kiemelkedőt alkottak. Példának okául - páratlanul és megbocsáthatatlanul jól állt a seggükön a bőrnadrág, vagy csodálatos, hosszú bodri hajuk volt, vagy nekik volt az első jólsikerült tetoválásuk, vagy nem tudom na - de széles a paletta.

Sok ilyen régi nagymenő csávó van. Minden negyedre, falura vagy kisvárosra jut egy-kettő. Vannak olyan városok ahol több ilyen példány is futkorászik, akik aztán valamilyen rejtélyes ok miatt barátok lesznek, együtt kóricálnak, amitől minden nő lefossa a ház falát.

És most jön a forduló.

Eltelik tíz-húsz év.

Az illető rendszerint külföldön próbál szerencsét - mert ahhoz hogy tanuljon, annak idején túl laza volt, ahhoz hogy legyen egy gazdag nagybácsi, akitől örökölni lehessen - túl messze áll, ahhoz, hogy lealacsonyodjon arra a szintre, hogy beálljon gürizni valahova minimálbér fejében, még túl büszke, s egyáltalán - az ilyennek soha nem áll a jól a munka, sőt sehogy sem áll.

Ahhoz, hogy komolyan dolgozni és példamutató polgárként élni kezdjen - győkereiben kell metamorfozálodjon. Kell egy új külső - amivel kihangsúlyozza önmaga számára is, a külvilág számára is, naponta - én már nem a régi vagyok, kell egy új stílus - és kell egy asszony aki tartja a gyeplőt.

Rendszerint a nagy múlt siratásával telnek az esték, majd a sikertelenségekkel egyarányban a délutánok s, végül az egész nap, majd az egész hét - aztán az élet is.

Ismerek egy akkora nagyvagányt - hogy régebben még elmenni mellette is nagy szó volt. Valahogy így élt, ahogy írtam. Lett egy gyereke, gyönyörű felesége - hülye melója, kevés pénzzel.

Ma az utcán él, vagy itt-ott. Nyaranta fekszik a padon és olvas.

Azt hiszem végre megtalálta önmagát - egy elkúrt élet romjai fölött...

Aki elindította bennem a gondolatot - hasonló vizeken evezik. Már túl van a váláson, lassú de biztos léptekkel halad önmaga fele.

Nemrégiben beszélgettünk.

Megdöbbentett, lesokkolt ahogy a megkövesedett dolgait szajkózta.

Ugyanaz a téma, ugyanazok az álmok és célok mint húsz évvel ezelőtt.

Semmi nem változott. Még intenzitásából sem veszített. Üres és meggondolatlan tervek, tele szenvedéllyel. Kamaszként vagyunk ilyen férfiakba szerelmesek - mert romantikus - de felnőttként visszatetsző.

Mi lesz az ilyen embernek az életével? Mintha lefagyasztották volna? Hova a francba dug el - lelki-szellemi fejlődés és érés szempontjai szerint tíz.-húsz évet?

Ültem és hallgattam és végig az első eset szereplője kattogott a fejemben. Aki nyaranta végigfekszik a padon - és olvas... Elment az élet, el a családja is, ő maradt. Ugyanúgy, ahogy régen. A gájnerségre mindig akadnak vevők. Bemegy a kocsmába - előadja az antik showját - fizetnek neki egy kört és olvas tovább.

Így lesz annyi az élet, amennyit beletöltenek... 

"Bementem édesapámhoz elkeseredve és mondtam, hogy apuka, 

azt mondják, csúnya vagyok, buta vagyok, tetves, rühes. 

Apám végighallgatott és azt mondta: Nem baj, én nagyon szeretlek. 

Olyan mintát kaptam, mely szerint nem a szépség, az ész 

a fontosak, hanem valami egészen más. És az, hogy mit 

hogyan mondunk. Persze mondhatunk sok mindent, 

nem kell félni, hogy melyik szavunk hova esik és mi 

lesz belőle, de amit szívből mondunk, az tényleg belehullik 

a lelkünkbe, mint egy mag. Ilyen vagy, olyan vagy, 

nem számít, ha mindeközben szeretnek."

(Polcz Alaine)

azt hiszem ezt sikerült megértenem anyaként, amikor a fiam elmesélte, hogy a fiúk az osztályból rászöktek, hogy nem tud jól kosarazni és jól fotbalozni. Az első reakcióm az volt, hogy átfuttattam a fejemen azt, amit a gyermek reális sportudásáról, mint valós tényről tudok. Nagyon ügyesen focizik, szuper erővel, ügyes lábjátékkal, jó reakcióidőkkel játszik. Negatívumként felróható, hogy nem küzd a labdáért, ha jön, ha éri, megszerzi és vezeti, de nem támad rá senkire, hogy elvegye.  A kosárlabda sem megy rosszul - most már szinte hibátlanul pattogtat, vezeti a labdát sétálva, futva, fordul vele, átvezeti a lába alatt és vissza, anélkül, hogy elejtené. A csont nélküli dobás még nem megy. De attól, nem nevezhető rossz játékosnak. 

Nem akartam belemenni a nem baj fiam, mert te tudsz hokizni, míg ők nem című játékba. Elegem van ebből a világból. Tehát nem értékrendjei szerint kívánom nevelni a gyermekeimet.

Kérdezem hát tőle - s te erre mit mondtál kisfiam?

- Hogy, Igazatok van, beismerem, hogy gyenge kosaras és focis vagyok. - De tudod anya, annyira fájt, hogy kiszökött a szememből a könny. Amikor gyorsan körülvettek, hogy mi van, miért sirok, azt hazudtam mindenkinek, hogy fáj a fejem. Itt né, halántéknál, mert akkor úgysincs mit csináljanak. Az asszisztens néninek semmire sincs gyógyszere.

- de miért mondtál ilyent, amikor mindketten pontosan tudjuk, hogy nem így van?

Mert akkor jól összevesztünk volna, ellenemfordultak volna és nem lett volna egy barátom sem. Te azt mondtad, hogy a barátok fontosak anya...hát ezért.

Lehet, hogy nem jól mondtam.

Nem a barátok fontosak, hanem az, hogy önmagad barátja légy. Bármi áron. És, hogy őszinte légy magadhoz. Ne behódoló.

Lassan eltelik egy teljes iskolai év, s ennek az én szuperokos, fejlett, csupa-lélek gyermekemnek nincs helye az osztályban. Egyszerűen nem akar beilleszkedni.

Mindeközben az osztály, akár egy társadalmi metszet - kicsiben.

Megvan a narcisztikus - közepes szinten teljesítő, negatív indulatok által vezérelt, mindenkit behódolásra kényszerítő, program, cél és elképzelés nélküli vezető. Aki arra a kérdésre, hogy miért vállalt vezető pozíciót - azt a választ adja, hogy - csak! ...

Érthető, hogy ennek miért nem kíván behódolni a gyerek. Inkább állandóan megverekszik vele. Újra és újra és újra. Erősebb mint én anya. Magasabb és erősebb - de nem hiszek benne...

Megvan a nyers erő. Aki állandóan azt keresi, hogy kit lehet lecsapni. Nem vesz figyelembe semmit - csak a lehetősséget keresi, hogy végre újra üthessen.

Nem szeretem anya. Azt hittem barátok leszünk - de ha baj van - azonnal bárkinek ellensége lesz. Nem lehet kiszámítani. Valósággal robban...

Ezután jövök én anyuka, mert én vagyok a harmadik legerősebb - elgondolkodom ezen. Nyilván erős is meg intelligens is - csak van benne egy hatalmas lélek. Amit a falka nem igazán kedvel. Érdekes, hogy iskolán kívűl vannak barátai, imád játszani - vezetni és behódolni egyaránt képes. Feltalálja magát bármilyen helyzetben, Csak ebben az osztálytermiben nem. És kínlódunk aktívan lassan egy éve.

Már első nap érezte. Vigyél el innen anya - itt nekem nem jó...

Azóta is készülődik.

Persze fogalmam sincs. Paraszti logikám szerint meg kell tanulja képviselni magát, megoldani azokat a konfliktusokat, amikbe keveredik. 

És abban is hiszek, hogy nem véletlenül vagyunk éppen itt, pont most, ezekkel az emberekkel körülvéve.

Minden élethelyzet egy lecke.

Van, hogy kisebb és van, hogy életreszóló.

Ez talán egy ilyen lesz.

Megtanítja, hogy hogyan élje túl földi életét, anélkül, hogy fantasztikus lelke meg ne sérülne.

Megtanul a szenvedésből erényt kovácsolni.

Ahogy édesanyám mindig mondotta nekem is - teher alatt nő a pálma fiam...

Soha nem értettem. Azt sem tudtam mi az a teheralattnőapálma - valami kiskamasz lehettem amikor megértettem a tanítást. Én nem voltam egy Balázs, hogy addig merjek visszakérdezni, ameddig egészen pontosan meg nem értettem.

Mert ő ezt teszi. Valósággal tágítja az elméjét a nap minden percében. Áll mellettem és kérdez, kérdez, kérdez. Sokszor az-az érzésem, mint kiskorában, mint amikor anyatejjel tápláltam, csak most az elmémben kotorászik.

Aztán eszembe jutott Polcz Alaine...

Tudod kisfiam - te nagyon jól focizol és kosarazol...

- igen.

Ahogy tudnod kell azt is, hogy semmit sem számít az, hogy ki mit gondol.

- ezt már tudom!

És ami a legfontosabb - nagyon szeretlek.

mert lehet, hogy tetves vagy, rühös vagy, büdös vagy - de nekem ajándék. A legszebb amit kaphattam valaha.

A nap, amikor elveszítettem Önmagamat, megtaláltam a gyermekeimet és anya született. Szelíd mégis tigris és orkánerejű, védelmező, mégis szigorú és következetes, nem tökéletes - de éppen jó, ha jobb lenne, biztosan elrontana mindent.

Az utóbbi időben a gyerekek esténként fogantatásukról, születésük körülményeiről faggatnak esti mese gyanánt. Mindent érteni vélnek a papság, tiltott szerelem, elrejtett állapot háza tája körül - kivéve, hogy hogyan szeretkezhettünk a házasságunk megkötésének pillanata előtt.

- Balázs: anya, te nagy huncut vagy. Azt mondtad, hogy két felnőtt akkor szerelmeskedhet, ha már házasok - s erre ti, tessék, csináltok egy leánkát, mielőtt összeházasodtatok volna...

- Fiam, mi csak megmutattuk nektek, hogy hogy nem szabad és kell csinálni. Hibáztunk, hibánk áldást és gyümölcsöt termett, felvállaltuk és helyrehoztuk. Ez a tanítás ebben, nem a szeretkezés pillanata.

Pár évvel ezelőtt irtózatot váltott ki belőlem, ha visszapillantottam kamaszkorom hányatott éveire. Így aztán igyekeztem elkerülni ezeket a visszapillantásokat. Ma már eljutottam arra a szintre, hogy képes vagyok tisztán és józanul elemezni egy-egy részét ennek az időszaknak. És minél bennebb haladok ebben a bozótban, annál inkább arra a felismerésre jutok, hogy mindennek éppen úgy volt ideje és helye, ahogyan történt.

Nem vagyok egy tehetséges kézműves, de azt tudom, hogy a szálakat ajánlott eldolgozni. Készülni kell tudatosan és józanul arra a pontra, amikor a gyerekek elérik ugyanazt a kort, amiben azt hittem, hogy nem csak én, hanem a világ is velem együtt remeg.

Most, hogy Anna másodikos - példának okáért eljutottam oda is, hogy szépnek látom a matematikát. Igazi játéknak. A szorzótábla ismét úgy megy, hogy erőtlenül bár, de már nagyobb számjegyű számokkal is osztok és szorzok fejben. Látom a szöveges feladatok logikáját és a tényt, hogy az életben minden ciklikus - körforgásban van. Ahonnan elindulunk oda kerülünk vissza, csak egy halovány szinttel feljebb - egészen addig, ameddig rá nem ébredünk - hogy a plafon végtelen. Állandóan van hova fejlődni.

Mivel elvált szülők gyerekeként nőttem fel - mindig azt hittem ismernem kell múltjuknak minden részletét - értékítéleteket kell formálnom akkori helyzetükről, döntéseikről, azok vállalt vagy mellőzőtt következményeiről - hiszen nagyban befolyásolták múltamat, formálódásomat és hatnak jelenemre, gyermekeim jövőjére egyaránt.

Míg ma már inkább azt gondolom, szart sem.

Ahány szereplő annyi szempont és igazság. Csavar és nem várt fordulat.

A lényeg mégiscsak az, amivel kezdenem is kell valamit - azaz, hogy mit váltott és vált ki bennem.

Az én realításom, az én történetem.

Attól lesz a kapott rezdülés és energia, a belső hang pozitív vagy negatív - sarkaló vagy visszahúzó erő.

Hogy ki kivel mit mikor miért minek - már mind mind közömbös.

Az ő útjuk az, nem ítélkezem, hanem csendben elfogadok, megértek és meghajolok előtte.

Ami igazán számít nem a tükör, hanem amit én magam látok benne. Amit nekem üzen. Mert azzal megyek utamra. Azt viszem magammal és adom tovább azoknak, akik számítanak rám.

Eszköz vagyok. Nem árral szemben úszó, haláláig véresen küzdő halacska - hanem döntéseit megfontolás eredményeként meghozó szuverén entitás. Lélekkel, élettel, magában emberien Istenivel. Ember - aki hoz, ad, van és továbblép - nem az elmúlásba, a nihilbe, hanem egy másik dimenzióba, ahol végre a lélek a valóság. 

Minden bizonnyal létezik valamilyen megnevezése a mániámnak, amit utóbb már-már mesterfokon űzök és nem tudok lemondani róla. Csak még nem sikerült utánanéznem.

Nem halnak meg körülöttünk egyre többen, hanem a közösségi oldalaknak és az állandó netezésnek köszönhetően - egyre gyakrabban szerzünk róla tudomást, egyre apróbb részletekkel. Ilyenkor a közösségi oldalaknak köszönhetően egy kattintás, pár betű bevésése, hogy az ember lánya eljusson a frissen elhúnyt személy adatlapjához. És ez a mániám, szeretem megnézni a másvilágra távozottat. A szemeibe akarok nézni a legfrissebb fotográfiáján keresztül és megtudni, hogy ő tudta-e? Tisztában volt-e azzal, hogy nemsokára mennie kell? 

Sajnos ez a képekről soha nem derűl ki. Csak nekem vannak mindenféle gondolataim ennek kapcsán, csak én igyekszem megfogni és elérni az elérhetetlent pillanatában és megnevezni, nyakon csípni, leírni a leírhatatlant.

A gyermekekkel esténként gyakran azt játszuk a felolvasást követően, hogy elindulunk Álomország fele. Képzeletünkben a fent említett országba egy hatalmas kapun át vezet az út. A gyermekek a halovány fátylon át - ami elválasztja a jelent az elkövetkezendőtől - még utánamkiáltják, de aztán várjuk meg egymást a kapuban...

Balázs szokta viccesen - először hangosan, majd egyre elhalóbb hangon suttogni, hogy beszippant, tartom magam, egyre nehezebb, szííív, mennem kell - ta-lál-ko-zunk beeeeeeeeeeeent... Majd rövid időre rá, elalszik. Azaz a mi olvasatunkban, belép a kapun - időn innen és túl, ahol egy halom kaland vár rá, amiről mi, mindannyian, már csak reggel szerezhetünk tudomást. Föltéve, ha emlékszik is.

Ezek az apró gyakorlatok - kissé felkészítenek az elkerülhetetlenre. A saját elmúlásunkra. Balázs gyakran kérdi: anya, magaddal viszed a dolgaidat, ha majd menned kell?

- nem, kicsim, én semmit, mert ahova én megyek, ott nem lesz szükségem semmire. Csak a testem marad a koporsóban, mint egy szennyes ruha, a lelkem, ami igazán számít, Istenhez megy vissza, ahonnan mind jöttünk.

- és anya, megvársz? vagy honnan tudom, hogy majd hol találok rád?

Na ez az a kérdéstípus, amire nem lehet rendes választ adni.

Ma olvastam, hogy a legkisebb testvérnek van a legnagyobb esélye arra, hogy beteljesítse a saját karmáját. Azaz felismerje, azonosítsa és teljesítse azokat a célokat, amiért teremtetett. Mivel a nagy küzd, szembeszál a családi karmával, minden utat végigjár - kivéve a sajátját, mivel az ellen dacol. Még azt is olvastam, hogy mekkora felelősség a szerep, amit betöltök, hiszen Balázs és én, mindketten ugyanabban a jegyben születtünk. Tehát, mint egy tükör állok vele szemben, hozzásegítve őt saját erősségeinek és gyengeségeinek, saját fegyvertárának felismertetésében. Ugyanakkor buktató is, nem csak pozitívum, hiszen könnyedén felütheti a fejét a két dudás egy csárdában állapot.

Nem így van ez Annával. Minden egyes lánybarátom, akit számon tartok vasbakkancsaim elkoptatásának történetében - emlékeztet rá. Hordoz valamit abból, amivel akkor azonosultam vagy szembeszáltam, értettem, szerettem vagy megvetetettem. Semmi sem közömbös benne. Állandó feladat vagyunk egymás számára. Magyarán vérkötelékünk egyik gyermekkel sem véletlen. Nem ide lettek hajítva, hanem pontosan és értelemszerűen meg lett tervezve ez a találkozás - újratalálkozás?

Érdekel hát, hogy ha valaki időnap előtt elmegy - érzi-e, tud-e róla, fel van-e készülve, vagy éppen annyira váratlanul éri az egész, mint bennünket, kivűlállókat?

A belső hangok soha nem csalnak. Gyengén, de elemi erővel igyekeznek eljuttatni hozzánk olyan üzeneteket, amik akár segítségünkre is lehetnének ideális esetben.

És, hogy saját halálunkra fel lehetne készülni, az butaság. Annyira beszűkűlt az elme, hogy egyszerűen csak időben képes érezni, lenni, gondolkodni.

Parancsot ad a testnek a megöregedésre, miközben a lelkünk állandó, friss és üde. Nem igazán érti meg soha, hogy ki az az aszott vén csont a kedvenc pizsomájában.

Amit tudni kell, lehet és ajánlott - hogy minden egyes nap egy ajándék. Aként illik megbecsülni, felhasználni és megőrizni. Időn innen és túl...innen és túl.