Van ez a két kisfiú. A gyerekek gyakran velük játszanak. Ma mellesleg elhagzik, hogy tegnap meghalt az apjuk. Lemeredek. Hiszen nem lehetett idősebb nálunk - ha meg igen, hát nem sokkal. De mikoris volt utoljára köze a halálnak az életkorhoz? Mert ez egy emberi tévhit. Balázs is azzal kezdi, hogy hiszen nem is volt idős, akkor meg mi történhetett? Mintha az életkor adna egyfajta védelmet a halállal szemben. Miközben eltemetünk gyerekeket, erőteljes fiatalokat, csecsemőket - mert ez egy ilyen világ. Tojáshéj életekkel. Valaki bekattan és miatta ártatlanul meghalnak többszázan. Vagy egyszerűen simán egy akármilyen nap derekán. Volt és elmúlik. Mert ennyire illékony az emberi élet. Nem is szabad másként kezelni.

Közben meg milyen jó, hogy semmit nem tudunk a végről. Hiszen ha tudnánk, semmibe sem mernénk belefogni. Minek gyereket nekem - ha úgysem leszek képes felnevelni. Minek munkát, amikor korán kell elmennem? Minek kötelezettségeket - amikor meg vannak számlálva a napjaim. Egy merő káosz lenne az egész. Így, hogy nem vagyunk birtokában eme ismereteknek - ami a saját magunk és a mellettünk élő földi zarándokútját illeti - sokkal könnyebb el is vesznünk.

Hányan élnek közöttünk úgy, mintha nem is élnének?

Hány embernek van célja, jövőképe, terve, elképzelése halálról, földi élet utáni létről, értelemről?

És hányszor merünk gondolni a saját elmúlásunkra?

Vagy a mellettünk élő távozására?

Miért ér mindig meglepetésként, sokkként a halál?

Miért nem annyira természetes mint a születés maga?

A kultúra, szokások, neveltetés teszi - vagy az a hatalmas és megemészthetetlen fájdalom és űr, amit a másik távozása okoz?

És ami soha nem fog begyógyulni - csak akár egy erdei csapda - belepi majd a száraz falevél. A lyuk azonban örökre megmarad.

És lesznek napok, erős szél - amikor a lombfödél ismét tátongó űrré változik lelkünkben - ezáltal is emlékeztetve bennünket arra - hogy az élet nem csupán annyi, mint amennyit értelmünk képes receptálni.

Közben meg marad a két félárva.

Maradnak anyák, akik gyerekeiket siratják és állapotuknak még megnevezése sincs.

Maradnak özvegyek.

És marad a halál - amely soha nem tesz kivételt életkori sajátosságokra hivatkozva.

Hogy mi a tanúlság?

Az élet legmeredekebb dolgaiban soha nincs tanúlság. Legfenebb üzenet.

Ma vagy, holnap nem biztos, hogy vagyok.

Minden egyes perc ajándék.

Nem a holnap, nem a tegnap - hanem a ma.

Amely időtlen, korlátlan, teret meghazudtoló.

Ezt kell kihasználni, ezt kell megragadni, ennek kell hálás lenni.

Mert semmi sem véletlen.

És mégis - Hamvasnak van ebben is igaza - Sok-sok millió ember él ötven és hatvan és még több évig, és sohasem jut eszébe, hogy él, csak itt van, valamiképpen itt van, derengő, álomkóros állapotban.  -  És ez ellen kell tenni valamit, lehetőleg azonnal!