Tegnap Nagycsütörtököt ünnepeltünk. Utolsó vacsora, az oltáriszentség alapításának ünnepe a katolikus egyházban. A Triduum Paschale, azaz a szent három nap első napja. Azt hiszem és joggal - hogy egyházunk egyik legszebb és legszentebb ünnepe.

Azt mondja Dsida - Tompa borzalom fogott el, mély állati félelem.

Körülnéztem. Szerettem volna

néhány szót váltani jó, meghitt emberekkel,

de nyirkos éj volt, és hideg sötét volt....

Péter aludt, János aludt, Jakab aludt,

Máté aludt, és mind aludtak....

Kövér csöppek indultak homlokomról,

és vigicsurogtak gyűrödt arcomon.... - és ebbe benne van minden. Félelem, fájdalom, csalódottság és felemelkedés.

Noha - katolikus pap-feleségként nincs jogom szentáldozni, sőt semmihez sincs jogom - ez az ünnep számomra is szent és ünnep. Tele vagyok szebbnél szebb emlékekkel a nagycsütörtöki liturgiáról. Annyira mélyen a szívemben hordozom ennek az ünnepnek a lényegét - hogy kicsit sem érzem vagy éreztem soha, hogy ne lennék méltó az Úr színe elé járulni.

Tegnap nem jutottunk el templomba. A héten semmi sem úgy alakult ahogyan kellett volna - de ez nem jelentett egyet a stresszel. Nyugodtak voltunk, kiegyensúlyozottak, spontánok, rugalmasak és ami a legfontosabb - tele voltunk szeretettel. Ez mindennél többet számít.

A gyermekeinket - noha sokszor és sokat beszélünk róla, hiszen kérdeznek - nem szoktuk túlterhelni ennek a bűntetésnek a súlyával és következményeivel. Igyekszünk minél egyszerűbb és pontosabb válaszokat adni felmerülő kérdéseikre.

A Triduum első napja - azaz a Nagycsütörtök - a szentáldozásról szól. Hiszen nálunk, ugyebár az oltáriszentség alapításának ünnepe. Az Evangélium is erről beszél. Jézus utolsó vacsorán mondott szavait idézi. Ezt tegyétek az Én emlékezetemre... És tesszük. Azaz a mi esetünkben, tennénk - de lassan tizedik éve már csak lélekben.

Na de az este elővettük gondosan őrzött relikviáinkat és megterítettem szentmiséhez.

- nem vagyok én méltó, hogy hajlékomba jöjj, de tudod mit? - mindennél jobban örülök neked!

Leültünk az egykori pap és az egykori hívő és mindent félretéve - de legfőbbképpen félelmet, fájdalmat, időt, korlátokat - megköszöntük Istennek szeretett Fiát.

Hitem alapelvei szerint - Isten nem fogadja el áldozatunkat.

Lehet, hogy nem is tette.

De egy biztos, ott ült mellettünk.

Égett a gyertya - ebből mindjárt több is, olvastunk, imádkoztunk és elmélkedtünk. Ha van valami a világon ami ennél jobban megerősít egy emberi köteléket - álljatok elő vele.

Ami engem illet én azt hiszem - korlátolt mivoltomból kifolyólagosan - hogy az Istennek vannak jó és rossz gyermekei.

Ő a szeretet Istene. 

Ha én, mint szülő éppen úgy vagy talán jobban szeretem a bolond, hebehurgya, pofátlan, rosszalkodó, szabálykerülő gyermekemet, mint a másikat, amelyik MINDEN szabályt betart, de vagy azért mert buta, vagy mert gyáva, vagy mert meg sem meri vétózni, vagy mert képmutató és sunyi - azaz előttem jó és a hátam mögött minden szabályomat derékba töri ketté - akkor, kérdem én, mennyire nyitottabb Isten arra a feléje lépéseket tevő lélekre, aki nem csak elejébe járul, ha egyenesen meghívja magához és leül mellé.

Nagycsütörtök marad, ami.

Fájdalom, szenvedés, csalódás, félelem.

Ezzel szemben mi már tudjuk, Húsvét közel van. Lélekben, életben, emberben, Istenben.