Az, hogy valaki mi nem garancia arra, hogy ki.

Mert mi és ki között szakadéknyi távolságok vannak.

A mi nem képes a ki megváltoztatására, megváltására.

A mi ideiglenes - szerep, amelyet magunkra öltünk.

Míg a ki - azt életünk legvégéig hordozzuk - emberi, korlátolt mércéink szerint. Ha távolabbra tekintünk - akkor hozzuk és visszük. Lenyomatként, titokként, felfedeznivalóként, munkaként, önmagunkként és önmagunkban.

A kit rengeteg támadás és impulzus éri. Ettől nő vagy csökken. Ettől lesz az út végére kevebb vagy sokkal több. Cél ez utóbbi. Ami soha nem sok, csak éppen elegendő vagy jó. Mindig lehet és kell legyen jobb is.

A ki az, akivel kapcsolatban lépünk. Keresztül kell jutnunk a mi-n, hogy elérjük a kit.

A mi - példának okért az anyaságom, a feleség szerepem, az, hogy szüleimnek gyermeke vagyok, ahogy az is, hogy éppen mivel foglalkozom hivatásszerűen. Ez nem egyedi. Ezt többen teszik - a mi által meghatározott módon, nagyon sokféle képpen.

Ezzel szem ben a ki - az aki egyedivé tesz. Amit magammal hozok és magammal viszek. Ez az útlevelem a megváltáshoz vagy éppen a kárhozathoz. Ezzel teszem elviselhetetlenné vagy szerethetővé, vonzóvá a mit - azt ami szerepeimben meghatároz.

A ki - döntéseim eredménye is.

A ki ad ízt és zamatot mindennek.

A ki-vel nevelek. Nem a szavaimmal vagy tetteimmel, nem a mi - szerepeimmel vagy szerepeimből, hanem a ki-vel. Azzal, aki vagyok. Mert az határozza meg gondolataimat, érzelmeimet, létemet, döntéseimet és teljes valómat.

Vigyáznom kell hát magamra.

Arra a-ki-vagyok.

Mert az-az enyém.

És azt hoztam, kaptam, viszem és adom.

Meg fogja határozni generációk életét. Gyermekeim, unókáim, mellettem élő, velem interakciókba lépő embertársaim életét.

Egyetlen tekintet, szó, reakció már döntő lehet.

Soha nem tudhatjuk, hogy mi emeli fel, vagy taszítja le a mellettünk élő másikat, a másikban élő ki-t.

Cél, feladat, időtlen hozomány és felértékelhetetlen adomány.

Én.

Mindig a lelkemre bökök, amikor nem csak elmondani, hanem megmutatni is szeretném.

Soha nem a fejemre, soha nem a testrészeim valamelyikére, hanem a lelkemre.

Én...

Ha rád mutatok, akkor is a lelkedet próbálom betájolni.

Soha nem másvalamit.

Téged.

Vigyázz hát rám, magadra - és igyekezz ajándékként kezelni azt, amit hoztál és viszel.

Végigkísér, meghatároz, benned marad és esélyed van továbbadni.

Nem időközönként, hanem állandóan.

Időn innen és túl.