2015. április 23., csütörtök

Amikor az ember munkája során találkozik napi szinten egy halom nehéz esettel - rendszerint a következő képpen reagál: először szépen annak rendje és módja szerint jól belebetegedik. Ezt követi a tagadás fázisa - a nem érdekel, úgysem tudok segíteni, különben sem az én dolgom, oldja meg más - majd a lelket beborító sárkánybőr növekedésének fázisa - ebben a fázisban minden lepereg és mindenki megkapja a megfelelő kategóriát - végül a megnyugvás, amikor helyreáll egyfajta egyensúly. Megteremtődik annak a feltétele szakmailag, hogy mi az amit még képes vagyok befogadni, felvállalni, megoldani és mi az amit már nem. Amikor szakmailag sikerül erre a szintre eljutni - túlvagyunk egynéhány csalódáson és sokkon. A miénken és a másikén, a nemsikerült esetek halmán - halálon innen és túl. Ebben az állapotban ha az ember elesik - bármilyen felületen is landoljon, bármennyire is sérüljön meg, azonnal feláll. Tisztában van vele, hogy a földön fekvés, fetrengés a legrosszabb amit tehet.

Emberileg és szakmailag egyaránt - küzdjem családi konfliktussal vagy egy megoldatlan üggyel - akkor kezdtem legigazabban érett lenni, amikor megtanultam, hogy nem kell mindent azonnal megoldani. Van amire muszáj aludni egyet. Nem mintha az álom és az éjszaka kombináció képes lenne megszülni a megoldást - hanem mert az ember fáradtan fatális és visszafordíthatatlan elhatározásokra jut.

Akárhányszor akartam elválni az eltelt majdnem tizenegy év alatt, az a döntés minden esetben éjszaka született meg. A sötétség soha nem jó tanácsadó. A háborgó tenger nem teszi lehetővé az úszást - csakis a fulladásba vezet.

Kapcsolati válságokban, problémáink kellős közepén - mindig kell legyen egy pont, amikor önmagunkban lenullázunk mindent. El kell jutnunk az utolsó utáni szintig, hogy amikor felállunk ne visszanézve, ne sebeket nyalogatva . hanem csakis előre tekintve, a megoldásokat keresve eljussunk a probléma valós megoldásáig. Másként ezt nem lehet.

A tegnap ismét egy ilyen lenullázós pillanatot értem el szakmailag.
Valami, amiért az utobbi időben hittel, odaadással, szeretettel és szenvedéllyel küzdöttem - egyszer csak váratlanúl, sokkszerűen összeomlott.
Tíz évvel ezelőtt, hasonló helyzetben - beadom azonnal a felmondásomat és elmegyek egy csirkefarmra, ahol a lágy szar pucolása közben azt is elfelejtem, hogy valaha ebben a szakmában dolgoztam.
De - eljön egy pont az emberi élet során - amikor el kell hajítani a gyufákat. Nem lehet egy egész életen át hídak felégetésével foglalkozni. Nem megy? Na akkor basszék - én ezennel befejezettnek tekintem a dolgokat - alapon.
A képlet roppant egyszerű: aludni kell rá. Egy jó mélyet, álom nélkülit. És reggelre - a szart sem oldódik meg semmi - a trutymó marad a régi - de te már az új vagy. Az az ember, aki képes volt lenullázni mindent magában, lefeküdni, aludni egyet és felkelni. Abban a felállásban benne van a világ. Múlt, jelen és jövő. A lemondás, az elesés és a remény. Erő és tűz. És akkor ezzel együtt tovább lehet menni.
Erre mondják a vének roppant helytelenül, hogy az idő megold mindent.
Szart sem old meg az idő.
Te oldasz meg mindent - miután szépen aludtál egyet és újjult erővel felállsz és megoldasz mindent, amiről azelőtt való este azt hitted, hogy megoldhatatlan.
Mert ezt jelenti embernek lenni.
Elesni, felállni és szépen továbblépni. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése