Keringett egy ideig az a nagyon találó fotó a világhálón, mely szerint régebben ha a gyerek rossz osztályzattal állított haza - a szülő meg sem kérdőjelezve a tanár legitimitását, jól megregulázta a gyereket és ment tovább az élet a maga megszokott kerékvágásában. Míg manapság - a tények ismerete nélkül, teljesen természetes, hogy a tanár hülye, akinek elvárásai vannak a gyerekkel szemben.

Ez jutott ma eszembe amikor a gyermekem hazaállított azzal, hogy őt bántalmazták az iskolában.

Van ez a szuper, hihetetlenül jó pedagógiai érzékkel megáldott, hivatását szerető, képzett, intelligens és gyermekközpontú edző. Nagyon kemény kézzel, fantasztikus módszerekkel szép fejlődést ér el a keze alatt tanuló gyerekek életében. Mindenkinek csak ajánlani tudom. Minden bizonnyal hatékonyak az eszközei a legamakacsabb kilókkal, a lustasággal, gyávasággal, túnyasággal, rossz állóképességgel és kondícióval szemben. Hetekig láttam, ahogy foglalkozik a gyermekekkel, többek között az enyéimmel is, akik noha örökmozgó csibészek - sokszor lihegve végezték a rájuk rótt feladatokat. Külön elismerésem az emberséges szigoráért - ami egy igazi férfi-mintát vetít a manapság ebben legszégenyebb gyermekeink elé. Az ilyen emberekre mondjuk, hogy gerinces.

És akkor megjelenik a fiam - aki kivételesen intelligens, okos, soha nem hazudik - és sirva meséli, hogy őt bántotta ez a fent említett pedagógus.

Mit tesz a szülő ilyen esetben?

Azonnal a kép ugrott be.

1. összeszidja gyerekét

2. leharapja és keresztbenyeli a pedagógus fejét

Az élet azonban soha nem fehér vagy fekete.

Szélsőségek által vezérelve nem lehet élni.

Meghallgattam a gyereket, aki bizony hibás volt.

Három különböző fázisban hallgattam meg a történeteket - hogy időt adjak a léleknek a gyógyulásra.

Közel jártam ahhoz, hogy felhívjam a tanárt - de tudtam, azonnal falakba ütköznék. Ugyanis ki az, aki jószándékot feltételez egy kérdőrevonó szülőben.

A három különböző időpontban való beszélgetés - újabb s újabb apró részletekre vetített fényt. 

Magától érthetődik, hogy a fiam nem kész még arra, hogy felismerje a másik igazát a történetben.

Számára megalázó volt a fültépés és a düh, amely feléje áramlott.

Nincs szokva ezzel.

Csak s sötétséget láttam a kicsi fejében és lelkében. A szélsőséges haragot és dühöt. Az azonnal cselekedni akarást. A hídak felégetésének vágyát. Nem volt benne semmi ráció.

Aligha voltam még nehezebb helyzetben.

Szemben egy emberrel, akit mindennél jobban szeretek - igazat adva valaki olyannak, akihez semmi közöm és akit emberileg nem is ismerek.

Ilyen esetekben nincsenek helyes utak.

Ráció a legkevésbé.

De bízom benne, hogy helyesen cselekedtem. Mert ez a nap egy életre szóló tanítás lesz mindkettőnk számára.

Hiszen vagy bizalmat, őszinteséget, becsületességet, gerincséget alapoztam meg benne - amire késöbb, férfiként, mintaként oly nagy szüksége lesz - vagy azt, hogy hiába mondom el azt ami fáj, anya nem hisz nekem...

Adja Isten, hogy olyan ember legyen belőle, akinek amikor elengedem a kezét - egyenes léptekkel induljon el Önmaga fele - magával emelve ezreket. Mert az erő mindannyiunkban ott van - csak meg kell tanulnunk kiszeretgetni Önmagunkból és Egymásból.

Az, hogy valaki mi nem garancia arra, hogy ki.

Mert mi és ki között szakadéknyi távolságok vannak.

A mi nem képes a ki megváltoztatására, megváltására.

A mi ideiglenes - szerep, amelyet magunkra öltünk.

Míg a ki - azt életünk legvégéig hordozzuk - emberi, korlátolt mércéink szerint. Ha távolabbra tekintünk - akkor hozzuk és visszük. Lenyomatként, titokként, felfedeznivalóként, munkaként, önmagunkként és önmagunkban.

A kit rengeteg támadás és impulzus éri. Ettől nő vagy csökken. Ettől lesz az út végére kevebb vagy sokkal több. Cél ez utóbbi. Ami soha nem sok, csak éppen elegendő vagy jó. Mindig lehet és kell legyen jobb is.

A ki az, akivel kapcsolatban lépünk. Keresztül kell jutnunk a mi-n, hogy elérjük a kit.

A mi - példának okért az anyaságom, a feleség szerepem, az, hogy szüleimnek gyermeke vagyok, ahogy az is, hogy éppen mivel foglalkozom hivatásszerűen. Ez nem egyedi. Ezt többen teszik - a mi által meghatározott módon, nagyon sokféle képpen.

Ezzel szem ben a ki - az aki egyedivé tesz. Amit magammal hozok és magammal viszek. Ez az útlevelem a megváltáshoz vagy éppen a kárhozathoz. Ezzel teszem elviselhetetlenné vagy szerethetővé, vonzóvá a mit - azt ami szerepeimben meghatároz.

A ki - döntéseim eredménye is.

A ki ad ízt és zamatot mindennek.

A ki-vel nevelek. Nem a szavaimmal vagy tetteimmel, nem a mi - szerepeimmel vagy szerepeimből, hanem a ki-vel. Azzal, aki vagyok. Mert az határozza meg gondolataimat, érzelmeimet, létemet, döntéseimet és teljes valómat.

Vigyáznom kell hát magamra.

Arra a-ki-vagyok.

Mert az-az enyém.

És azt hoztam, kaptam, viszem és adom.

Meg fogja határozni generációk életét. Gyermekeim, unókáim, mellettem élő, velem interakciókba lépő embertársaim életét.

Egyetlen tekintet, szó, reakció már döntő lehet.

Soha nem tudhatjuk, hogy mi emeli fel, vagy taszítja le a mellettünk élő másikat, a másikban élő ki-t.

Cél, feladat, időtlen hozomány és felértékelhetetlen adomány.

Én.

Mindig a lelkemre bökök, amikor nem csak elmondani, hanem megmutatni is szeretném.

Soha nem a fejemre, soha nem a testrészeim valamelyikére, hanem a lelkemre.

Én...

Ha rád mutatok, akkor is a lelkedet próbálom betájolni.

Soha nem másvalamit.

Téged.

Vigyázz hát rám, magadra - és igyekezz ajándékként kezelni azt, amit hoztál és viszel.

Végigkísér, meghatároz, benned marad és esélyed van továbbadni.

Nem időközönként, hanem állandóan.

Időn innen és túl.

Az asztalnak nem hiába van négy lába, ahogy az autónak sem négy kereke. Van egy aranyos Zágoni Balázs mese, amelyben Barniék éppen tatáéknál végzik a mezei munkát. Tata a régi Arot javítja, miközben a négy kerék közül az egyik új életre kel, elgurul - kergeti Tata, apa, a kapuban álldogáló szomszéd bácsi - de a kerék megállíthatatlan. A gyermek szemében ez egy varázslatos rettenet. Végül a kerék megáll hűsűlni a patakban. Barni közben azon rágódik, nehogy a többi kerék is útrakelne...

A gyermekek nem lehettek több, mint 3-5 évesek, amikor az apjuk egy udvarhelyi gyűlésből jövet - két, 3 lábú Lucaszékkel állított haza. Nagy varázslat ővezte. Minden hónapban vártuk a Teleholdat, hogy éjfélkor csórén felálljunk a tetejére és kívánjuk egy jó nagyot. Persze azóta sem volt olyan éjszaka, amelyet időközben 7-9 éves gyermekeink ne álommal töltöttek volna. Úgyhogy a Teleholdkívánság még várat magára. Miközben a háromlábú székek ugyanolyan instabilan, álldogálnak tovább, mindenféle funkciót betöltve a család életében, kivéve azt, amire terveződtek - a kívánságok beteljesítését.

Időközben az életünkben - ki-kiesik egy kerék. Új életre kel, elgurul, másfele kószál, elindul lehűsűlni, anélkül, hogy engedélyt kérne erre. Ezekben az időszakokban tapasztaljuk meg leginkább, hogy mennyire egységben az erő.

Hogy az asztalnak és széknek nem véletlenül van négy lába. Egy-egy lábacska ideig-óráig átveheti az igazolatlanúl hiányzó láb szerepét - de soha nem pótolhatja. Mert együtt vagyunk erősek, nagyok, azok akik.

Drága Lábtársam oly sokak életében menedéket adó asztalunk szent és sérthetetlen történetében - igazolatlan hiányzó vagy.

Annyira szeretlek, mint anyát a gyermek.

Néha kamaszúl, néha visszabeszélően, néha pimaszul és pofátlanul - de változatlanul és nagyon.

Nélküled imbolyog az asztal, kikérezik minden szék.

Hűsűlj a patakban és siess haza.

Ne akarj mindenféle Égi asztalosműhelyekből vigyázni a stabilitásunkra - hanem pihenj meg és siess haza.

Nélküled a reggeli nem ízletes, az ebéd szegényes és a vacsora siralmas.

Istennek ajánlom fel gyógyulásodat - szívem teljes szeretetével, lojalításommal, haragommal és dühömmel, szenvedélyes munka iránti szeretetünkkel, közös nevetéseinkkel, közös múlttal és jövőnkkel egyetemben.

Várlak vissza drága barátom - mert olyan nincs, hogy ne legyen.

Asztalságunkat nem adhatjuk fel - másik láb nem való nekünk.

Most állunk, hajolunk, görnyedünk helyetted - de csak ideig óráig - mert az állapot csak veled együtt teljes.

És Isten most is csak azt üzenni - van még itt dolog elég.

Arcok harca

Mindenkinek van egy álma. Az, hogy ez az álom mennyiben sikerül, szerintem nem egészen itt a Földön döl el, hiszen az álamaink sem itt születnek. Materializálódniuk itt kell, mert példaként kell állniuk generációk előtt, hogy higgyenek. Higgyenek álmokban, higgyenek önmagukban és higgyenek a korlátlan létben, amelynek a Földhöz sokszor oly kevés köze van - hacsak nem illúziónyi.

Zsuzsával késön ismerkedtem meg. Számomra egy volt a sok fogyatékkal élő ismerősöm, barátom közül, akit tiszteltem, akire felnéztem, mert éreztem, hogy egy igazi amazon.

Közelebb hozzá munkáin keresztül kerültem. Hiszen először az elkészített portréi arcába mertem belenézni. Sokkal hamarabb, mint a készítőjébe. Valahogy így működik Istenkapcsolatunk is. Először teremtményein keresztül jutunk vissza hozzá - megsejtve valamit abból, ahonnan indultunk.

Az egyik kiállításán feltette a képeit méltató képzőművész a költői kérdést, hogy mi lett volna ha Zsuzsa nem fogyatékkal születik - és nem korlátokkal kell alkotnia. Annyira volt földhözragadt a kérdése, hogy egyszerűen figyelemre sem akartam méltatni.

Fogyatékkal élők között élve dolgozva, barátkozva, szeretve - számomra az emberi korlátok nüanszok. Olyan akadályok, mint biciklisnek vagy görkorisnak a szöktetőpálya. Mert nem akárki téved akadálypályára. 

Ennek a mintájára az Isten nem véletlenül és soha nem mulasztások vagy hibavétés következményeként teremt korlátokkal - fizikai és egészségi - embereket, anyákat, beteggondozókat, nagy embereket.

Nekem nem adott korlátokat. Tudta, hogy eléggé lekorlátol a hülye fejem és a buta lelkem.

Ők azonban egészségesként megdöngettek volna minden eddigi általunk ismert vagy ismerni vélt szabályt - térben, időben, lélekben és elmében.

Így hát valami nélkül, de mindazonáltal valami óriási többlettel teremtettek ebbe a buta és korlátolt világba.

Zsuzsa képei erről beszélnek.

A rozzant szék, amin születnek az alkotásai, az orvosilag lehetetlen pozíció, amely emberileg nem ad teret az alkotásra.

De Zsuzsa nem emberileg alkot. Hanem Istenileg. Tőle jön, Hozzá készül és közben álmodik. Álmodik és alkot.

Valamiért - nem is akartam soha tudni, hogy miért épp - álmodott magának egy Londoni kiállítást, amiről mindenki azt hitte, hogy lehetetlen.

És akkor - egy féléjszaka - félszavakból - Isten valami olyasmit mondott, hogy van papírod, tollad, ragadd meg. Ő rajzol, te majd írsz hozzá.

Pályáztunk Londonra.

Sikerült London.

Van repjegyünk - utaznak a képek, utazik Zsuzsa - csak sejlik a szállásra és étkezésrevaló. Negyede van meg.

Emberi jóindulatból fog összeállni a menű minden egyes falatja.

Deus Providebit.

Egy szóra máris vannak emberek, akik a Jó űgy mellé álltak. Köszönet nekik.

Köszönet a pályáztatónak, hogy hitt ebben az emberileg merész álomban.

Köszönet a kollegáknak, akik soha nem mondták a szememben, hogy mekkora egy marha vagyok.

Köszönet a Londoni félnek - Mindenért.

Bízom benne, hogy ami hiányzik - teljeséggel összeáll - mert Isten puzzlejében nincsenek hiányzó akkordok. Ott csak zene van. Igazi, kompakt szimfónia.

Ámen

https://www.facebook.com/events/574033866071299/

Amikor az ember munkája során találkozik napi szinten egy halom nehéz esettel - rendszerint a következő képpen reagál: először szépen annak rendje és módja szerint jól belebetegedik. Ezt követi a tagadás fázisa - a nem érdekel, úgysem tudok segíteni, különben sem az én dolgom, oldja meg más - majd a lelket beborító sárkánybőr növekedésének fázisa - ebben a fázisban minden lepereg és mindenki megkapja a megfelelő kategóriát - végül a megnyugvás, amikor helyreáll egyfajta egyensúly. Megteremtődik annak a feltétele szakmailag, hogy mi az amit még képes vagyok befogadni, felvállalni, megoldani és mi az amit már nem. Amikor szakmailag sikerül erre a szintre eljutni - túlvagyunk egynéhány csalódáson és sokkon. A miénken és a másikén, a nemsikerült esetek halmán - halálon innen és túl. Ebben az állapotban ha az ember elesik - bármilyen felületen is landoljon, bármennyire is sérüljön meg, azonnal feláll. Tisztában van vele, hogy a földön fekvés, fetrengés a legrosszabb amit tehet.

Emberileg és szakmailag egyaránt - küzdjem családi konfliktussal vagy egy megoldatlan üggyel - akkor kezdtem legigazabban érett lenni, amikor megtanultam, hogy nem kell mindent azonnal megoldani. Van amire muszáj aludni egyet. Nem mintha az álom és az éjszaka kombináció képes lenne megszülni a megoldást - hanem mert az ember fáradtan fatális és visszafordíthatatlan elhatározásokra jut.

Akárhányszor akartam elválni az eltelt majdnem tizenegy év alatt, az a döntés minden esetben éjszaka született meg. A sötétség soha nem jó tanácsadó. A háborgó tenger nem teszi lehetővé az úszást - csakis a fulladásba vezet.

Kapcsolati válságokban, problémáink kellős közepén - mindig kell legyen egy pont, amikor önmagunkban lenullázunk mindent. El kell jutnunk az utolsó utáni szintig, hogy amikor felállunk ne visszanézve, ne sebeket nyalogatva . hanem csakis előre tekintve, a megoldásokat keresve eljussunk a probléma valós megoldásáig. Másként ezt nem lehet.

A tegnap ismét egy ilyen lenullázós pillanatot értem el szakmailag.

Valami, amiért az utobbi időben hittel, odaadással, szeretettel és szenvedéllyel küzdöttem - egyszer csak váratlanúl, sokkszerűen összeomlott.

Tíz évvel ezelőtt, hasonló helyzetben - beadom azonnal a felmondásomat és elmegyek egy csirkefarmra, ahol a lágy szar pucolása közben azt is elfelejtem, hogy valaha ebben a szakmában dolgoztam.

De - eljön egy pont az emberi élet során - amikor el kell hajítani a gyufákat. Nem lehet egy egész életen át hídak felégetésével foglalkozni. Nem megy? Na akkor basszék - én ezennel befejezettnek tekintem a dolgokat - alapon.

A képlet roppant egyszerű: aludni kell rá. Egy jó mélyet, álom nélkülit. És reggelre - a szart sem oldódik meg semmi - a trutymó marad a régi - de te már az új vagy. Az az ember, aki képes volt lenullázni mindent magában, lefeküdni, aludni egyet és felkelni. Abban a felállásban benne van a világ. Múlt, jelen és jövő. A lemondás, az elesés és a remény. Erő és tűz. És akkor ezzel együtt tovább lehet menni.

Erre mondják a vének roppant helytelenül, hogy az idő megold mindent.

Szart sem old meg az idő.

Te oldasz meg mindent - miután szépen aludtál egyet és újjult erővel felállsz és megoldasz mindent, amiről azelőtt való este azt hitted, hogy megoldhatatlan.

Mert ezt jelenti embernek lenni.

Elesni, felállni és szépen továbblépni. 

Van ez a két kisfiú. A gyerekek gyakran velük játszanak. Ma mellesleg elhagzik, hogy tegnap meghalt az apjuk. Lemeredek. Hiszen nem lehetett idősebb nálunk - ha meg igen, hát nem sokkal. De mikoris volt utoljára köze a halálnak az életkorhoz? Mert ez egy emberi tévhit. Balázs is azzal kezdi, hogy hiszen nem is volt idős, akkor meg mi történhetett? Mintha az életkor adna egyfajta védelmet a halállal szemben. Miközben eltemetünk gyerekeket, erőteljes fiatalokat, csecsemőket - mert ez egy ilyen világ. Tojáshéj életekkel. Valaki bekattan és miatta ártatlanul meghalnak többszázan. Vagy egyszerűen simán egy akármilyen nap derekán. Volt és elmúlik. Mert ennyire illékony az emberi élet. Nem is szabad másként kezelni.

Közben meg milyen jó, hogy semmit nem tudunk a végről. Hiszen ha tudnánk, semmibe sem mernénk belefogni. Minek gyereket nekem - ha úgysem leszek képes felnevelni. Minek munkát, amikor korán kell elmennem? Minek kötelezettségeket - amikor meg vannak számlálva a napjaim. Egy merő káosz lenne az egész. Így, hogy nem vagyunk birtokában eme ismereteknek - ami a saját magunk és a mellettünk élő földi zarándokútját illeti - sokkal könnyebb el is vesznünk.

Hányan élnek közöttünk úgy, mintha nem is élnének?

Hány embernek van célja, jövőképe, terve, elképzelése halálról, földi élet utáni létről, értelemről?

És hányszor merünk gondolni a saját elmúlásunkra?

Vagy a mellettünk élő távozására?

Miért ér mindig meglepetésként, sokkként a halál?

Miért nem annyira természetes mint a születés maga?

A kultúra, szokások, neveltetés teszi - vagy az a hatalmas és megemészthetetlen fájdalom és űr, amit a másik távozása okoz?

És ami soha nem fog begyógyulni - csak akár egy erdei csapda - belepi majd a száraz falevél. A lyuk azonban örökre megmarad.

És lesznek napok, erős szél - amikor a lombfödél ismét tátongó űrré változik lelkünkben - ezáltal is emlékeztetve bennünket arra - hogy az élet nem csupán annyi, mint amennyit értelmünk képes receptálni.

Közben meg marad a két félárva.

Maradnak anyák, akik gyerekeiket siratják és állapotuknak még megnevezése sincs.

Maradnak özvegyek.

És marad a halál - amely soha nem tesz kivételt életkori sajátosságokra hivatkozva.

Hogy mi a tanúlság?

Az élet legmeredekebb dolgaiban soha nincs tanúlság. Legfenebb üzenet.

Ma vagy, holnap nem biztos, hogy vagyok.

Minden egyes perc ajándék.

Nem a holnap, nem a tegnap - hanem a ma.

Amely időtlen, korlátlan, teret meghazudtoló.

Ezt kell kihasználni, ezt kell megragadni, ennek kell hálás lenni.

Mert semmi sem véletlen.

És mégis - Hamvasnak van ebben is igaza - Sok-sok millió ember él ötven és hatvan és még több évig, és sohasem jut eszébe, hogy él, csak itt van, valamiképpen itt van, derengő, álomkóros állapotban.  -  És ez ellen kell tenni valamit, lehetőleg azonnal!

Volt egy futó képe a mai napnak, ami mindent vitt. Abban az egy szent pillanatban, abban a mozgó és mozgásában álló képben - benne volt a múlt, jelen, jövő. Nem egy emberé, hanem az egész emberiségé. Cél, feladat, dráma és felemelkedés, vagy elbukás. Mindig függően éppen attól, hogy ki mi mellett dönt.

Van ez a két gyerek. Barátok. Stan és Bran. Az egyik igazi macsó alkat, a szerepnek megfelelő alkattal, izomzattal, stílussal, hobbival, magatartással, viselkedéssel, fellépéssel. Míg a másik egy csupa nagymackó. Egy puha aranyzsák. Csupaszív, csupalélek, szolgálatkész, szeretetteljes, aranyos, segítőkész. Néha eldönti, hogy más akar lenni - hiszen éppen kamasz. Felpörög és lemegy diktátor parasztba - de aztán hamar kiesik a szerepéből és visszazökken abba, amibe beleszületett, belenőtt, beleszeretett, beleteremtődött.

A másikkal is gyakran előfordul, hogy lemegy maciba. Ilyenkor hozzá lehet bújni, meg lehet ölelgetni és szeretgetni - de ez rendszerint rövid ideig tart - hiszen hamar visszazökken abba a mácsóba, amit génjeiben hordoz. Tiprónak, bitorlónak, eltaposónak, elgázolónak született. Hogy lesz-e ereje, akar-e majd változtatni valaha ezen - nos azt nem tudhatom.

Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy lesznek nők, akik azt hiszik, hogy megváltoztathatják. És rá fog menni az életük.

Ezek a gyerkőcök húztak el előttünk ma.

Két lánnyal.

Mindkét lány a macsóért rajongott.

De csak egyik fiú szeretett igazán.

Önmagán túlmutatva.

Az, amelyiknek a szerelmét majd egyik sem viszonozza.

Ő lesz az, aki csalódik, akinek fájni fog, aki elesik és valahogy feltápászkodik majd.

Döntő lesz az a pillanat, amikor felemelkedik.

Döntő - abban amit érez, amire tekint, amilyen elhatározásra jut.

Ha majd bosszút akar - csak önmagán ejthet sebeket. És egész élete rá fog menni.

Ha meg nem - minden marad a régiben.

Szeret és sokára viszonzódik szeretete.

Ez a világ még mindig nem elég érett a szeretetre.

Még mindig a védelmet, a külső, nyers erőt, az oltalmat keressük a másikban.

Holott - abban az esetben ha a külső jegyek alapján hozunk döntést - éppen mi leszünk azok, akik védelemre és oltalomra szorulunk.

Ősrégi képlet ez már.

És semmi új a Nap alatt.

Melyik lánynak tetszik a szorongó szeplős, göndör kis vörös a hátsó padból - akinek nyolc év leforgása alatt soha a szavát sem lehet hallani. Vagy ki rajong a túlsúlyos matekzseniért az első padban - aki minden elméletnek még a tanár előtt birtokában van?

Hogy a húsz éves találkozón - befutottan, sikerekkel vonzóvá válnak, az szinte biztos. De kamaszként ők azok, akiket a legtöbb seb ér.

Micsoda fintora ez az életnek.

Micsoda fordított tanúlsága. 

Mintha mindenkit egyszerre kívánna oktatni a bemutatandó példa által.

A sikeres, mindenemegvan, tökéletes külsejű, nagyvagány gyerek - aki majd nem viszi semmire - szemben a lenézett, eltaposott, megalázott kismiskával - aki megmutatja milyen felemelkedni és győzedelmeskedni.

Ami a kivételt illeti? 

Mindig erősíti majd a szabályt...

Edzésre viszem a gyerekeket. Ilyenkor senki nem hagy nézetlen. Fogalmuk sincs mi lehet az a sport, amit leánka és fiú is űzhet egyazon időben, jár hozzá hokibot és egy halom nagytáska. Van aki odaáig fajúl, hogy meg is kérdezi. Természetes készséggel válaszolunk - mire Anna mindig megkérdezi: de hát nem látják a botokat, anya?

Na igen - csak Vásárhelyen nincs jég.

Ma is hasonló procedúrával indult a délutánunk. Egy anya, két nagy táska, két nagy szívószálas üveg vizzel, két gyermek nagy botokkal - elindultunk autót fogni. Be is ülünk az elsőbe, amelyik üres, s mintha csak ránk várna. Benne egy aranyos capuccino román pasas. Pfjjjjjjjj, hogy ő még ilyet nem látott. Sietünk? - mert ha nem annyira, mutassunk meg mindent neki. Annyira gyanús, hogy ha egyedül lennék komolyan meggondolnám, hogy tökönrugódom. 

Végre beülünk. De csodálkozása nem lankad. Annyira ízgatott, hogy a gyermekekkel, a biztos válaszok érdekében, már magyarul beszél.

- de tényleg? sportolnak? szeretik? s a gyermek tud focizni is? s hogy a leánka ügyesen hokizik? van otthon tablett? és működőképes? és mégis sportolnak? és bicikliznek? és vannak barátaik?

Mindezt úgy, hogy közben nem érdekli a hatalmas forgalom, minduntalan hátrafordul, a gyermekek szemébe néz - sokszor nem tudom eldönteni, hogy kapjak a kormányhoz, vagy inkább csukjam be a szemem és sikítsak.

Panasz ömlik belőle.

Hogy bezzeg a gyerek: Egész nap csak táblagép, meg laptop, meg tévé - semmi ki, senki barát, fogalma sincs arról, hogy mi a játék. Ha focizni tanítja azt unja, ha pingpongozni viszi, azt is unja - ha biciklizni hívja, arra is ráun. Hejjj bezzeg ő...annak idején. Ebben a korban már a hetedik biciklijét törte porrá. És barátai voltak és hétköveztek és pickáztak, és parittyáztak, fociztak, fogóztak, erdőt jártak, Somira gyalogoltak.

Egymás szavába vágva idézzük fel a gyermekkori élményeket. Közben nagyokat kacagunk. Már észre sem veszem, hogy mennyire közel járunk a halálhoz.

Közben lassan megérkezünk.

Kisegít, kezet fog Balázzsal, kezet csókol Annának és a lelkükre köti, hogy tíz éven belül a tévében akarja látni őket és drukkolni akar nekik. Mindent a sportért kiálltja búcsúzóul.

A gyermekek megrökönyödve állnak az út szélén:

- anya, te ismerted?

- nem.

- de nem azt mondtad, hogy idegenekkel nem parolázunk?

- nos - ebben az értelemben nem volt idegen. Közös gyermekkorban osztoztunk és egy olyan városban, ami a mi időnkben igazi otthonnak számított. Elsősorban lélekben. Akkoriban még magyar és román testvérek voltak - azóta már azok sem...

Nem szeretek politizálni, mert nem értek hozzá.

Utóbb mégis az előválasztások előszele ihletett meg, ahogy most sincs másként.

Kijelentem hát jó előre, nem szeretnék olyasmiben megmártózni, amihez nem értek. Ami azonban bennem él, és esetleg sokunkban még - arról szabadon ejtenék néhány szót.

Az eltelt napok Marosvásárhelye szűlt még egy jelőltet a polgármesteri székre. Örömmel konstatálhatjuk tehát, hogy most már van 2 - 5o%-os jelőltünk. 

Az egyiket minősíti a nép, a közvélemény - jogtalanúl !- felekezeti hovatartozása miatt, míg a másikat már láttuk megmérettetésben, nem túl jó eredményekkel.

Vajon mi változott azóta?

Valóban Portik Vilmos mellett szól a Vásárhelyi Forgatag - de ha jól vélem, ez a Soós érdeme is.

Mitől lesz tehát egyik vagy másik magyar jelőlt vonzó(bb) a román szavazók számára?

Mit tettek le az asztalra, amivel kiérdemelték a vásárhelyiek tiszteletét?

Mitől többek ők, mint bárki más?

Mert többek kell legyenek!

Sokkal többek.

Hiszen az őskortól az vezet, aki valamiben kimagasló. Legjobb vadász, legjobb harcos, legerősebb, legmerészebb, leg-legebb. Akármiben, valamiben, mindenben.

Van nekünk ilyen emberünk?

Kezdek arra gyanakodni, hogy nem igazán.

Feles jelőltjeink vannak.

Akiket a magyarság egy része elismer, tisztel, megbecsül - de olyan aki mögé felosorakozzon a többség - na olyan éppen nincs.

Kivel van baj?

Amikor a mesében a király összeverbúválja az ország apraja-nagyját - rendszerint valami hülyegyerek, a hamú mellől lesz az, aki beteljesíti az álmokat.

Mi szerint kellene hát keresnünk?

Hamú mellett, kályha tövében, anya szoknyája alatt - vagy mi?

De most őszintén - fel tudsz te sorolni 2-3 olyan embert, legyen az férfi, vagy nő - mert szabad a vásár, akiről te, személy szerint úgy gondolod, hogy meg tudnál bízni benne, látsz benne jó vezetői kvalitásokat és esetleg, netalántán képes lenne maga mögé sorakoztatni a románság egy részét is. A jobbikat - persze :)

Nem, nem nagyon.

A megmérettetésig van még egy kis idő hátra.

Ha minden igaz, a politikusokat egy jó csapat teszi erőssé, bátorrá, tiszteletreméltóvá, szerethetővé, emberivé, elfogadhatóvá, megbízhatóvá, követhetővé - azzal a brandel, amit felépítenek köréje. Ennek javarésze természetesen máz, de kell nekünk a segédeszköztár arra, hogy higgyünk. Mert hit nélkül semmink sincsen, halottak vagyunk.

Ebbe vagyunk most.

Innen kellene elindulnunk valamerre.

És nekem személy szerint sem Portik Vilmossal, sem Soós Zoltánnal nincs bajom. Mindkettőjük előtt le a kalapokkal - de ez így ahogy van édeskevés.

Csapat kellene mögéjük. Akik felruházzák őket azzal a szupererővel, ami megfogantatja bennünk a hitet. Megmutatja nekünk a helyes irányt. Ami nem attól lesz helyes, hogy jó fele vezet, hanem attól, amit gondolunk róla.

Essze-vissza gondolkodni közösségileg - nem vezet sehova.

A túl nagy demokrácia megöli a népet.

Kellenek a szabályok, a korlátok, a jó vezetők - mert a nép az nép marad. Nyáj, akinek kell a pásztor.

Néhány napig nem tartózkodtam itthon, s kihasználva az alkalmat, az internet-használatról is lemondtam. A munkám szervesen köt ehhez, de mint maganember, boldogan és felhőtlenül megvagyok nélküle is. Aki akar, elér anélkül is.

Hazajövet megbotránkozással tapasztaltam ezt is azt is.

Ami leginkább megdöbbentett a közelgő előválasztásokkal kapcsolatos közhangulat volt.

Ismerőseim oldalain láttam azt a hatalmas ellenérzést és dühöt, amit a Marosvásárhelyi EGYETLEN jelőlt váltott ki általam értelmesnek hitt és vélt emberekből. Valósággal toporzékolnak a kedélyek. Mindenki meg van győződve afelől, hogy vesztett űgy fele masírozunk ismételten - megannyi év után.

Egyetértek.

Sajnos, mélyégesen egyetértek.

Amikor néhány héttel ezelőtt első körben publikussá vált, hogy Peti András nem szeretne részt venni a polgármesteri szék fölötti harcban - első dolgom az volt, Kelemen Hunor szavait és sikeres buzdításait hallgatva, hogy körülnézzek, ki lehetne az-az ember, akit követne a magyarság és néhányan a román testvéreink közül, ha majd eljön a szavazás nagy és döntő napja.

És nem találtam senkit.

Andrást sokszor és sokan bírálták. Sajnálattal közel sem volt annyira hangos azon sokak szava, akiken ő csindaratta nélkül készségesen segített. Vagy ha nem is sikerült segítenie, de bár fogadott, meghallgatott és útbaigazított. Mert tette. Fáradhatatlanúl, éveken át, szeretettel, készséggel, hozzáértéssel, bátran menetelve előre, a közös űgy érdekében.

Soós úrról én sokat nem tudok. Elismeréssel nyiltakozom munkái eredményei felett. Becsületes, szerető apa, mély hozzáértéssel és munka iránti szenvedéllyel rendelkező fiatalember - akit azonban kevesek ismernek, vagy ismernek el.

Minekutána kirobbant a felekezete feletti vita és közvéleményileg mindez elmozdúlt visszafordítahatatlanul negatív irányba, esélyei számottevően csökkentek.

Lassan mindennél biztosabb: Marosvásárhelynek nem lesz magyar polgármestere.

De,

kérdezem én a hőbörgőket, mert vannak elegen: miért nem kerül ki közülünk, akik itthonmaradásunkkal feltettünk mindent egy lapra - egy közös lapra - egyetlen valamirevaló jelőlt, akit képes lenne úgy román mint magyar szavazó követni a végletekig? Mert vannak közülünk, vannak közöttünk olyanok, akiket követni lehetne.

Otthonról könnyű hőbörögni.

Otthonról egyszerű bírálgatni - akárkit is vallása, házassága, nemzetisége, múltja, jelene, jövője miatt.

De mi a helyzet velünk?

Tényleg odaáig süllyedtünk, hogy egy, egyetlen egy ember sincs közöttünk, akire felnézhetünk?

Mert ha mind elmentek és magunkra maradtunk, akkor barátaim, nagy itt a baj.

És ez nem az RMDSZ baja.

Hanem a mi bajunk.

Ez nem Sóos hibája, hanem a mi hibánk.

Ez nem Peti vétke, hanem a közösségé.

Úgyhogy ne nagyon mutogassunk ujjal.

A közösség feladata kitermelni önmagából olyan vezetőket, akiket követhet bármi áron.

Ha meg nincs ilyen, akkor a közösség beteg.

És csendben hagyja szépen magát vezettetni egy egészségesebb által, aki nem egyet, hanem egyszerre többet is képes megnevezni. Akikre nem csak ők, hanem közülünk is sokan megszavaznak!

Nem vagyok híve a gyermekek facebookoztatásának. Nem is engedem őket sétafikálni az oldalamon, csak felügyelet alatt. Van, hogy közösen megnézegetünk albumokat - amit családi barátok osztanak meg kirándulásról vagy más örömteli élet-pillanatokról, de hogy nekik legyen saját facebook oldaluk - az nem is volt kérdés. Neteznek, mert fontosnak tartom, hogy magabiztosan használjanak technikai eszközöket, de nem igazán köti le őket. Ha azt mondom internethasználatuk bármely pillanatában, hogy kinek van kedve lemenni biciklizni, focizni, röplabdázni, szaladni, görizni vagy bármi más - azonnal hagynak csapot-papot és mindenki huzza a cipőjét, s azzal dzsabalé. Így is van ez rendjén. A gyerek nem gyerek a képernyő előtt. Hanem egy félhalott. Ezért örvendek, persze soha nem mondanám el nekik, amikor valaminek a nézése közben egyszer csak elkezdenek bírkózni, dekázni, verekedni, vagy egymást ugratni. 

Utóbb meg egyáltalán nem engedem közel a facebookomhoz. Hiszen teljesen megszűnt a biztonságérzetem. Valamikor ugyanis ez-az a hely volt, ahol viszontláthattunk olyanokat, akik elkerültek a városból, a látószögeinkből - régi és új, kedves és kedvtelen ismerősöket. Akiket meg lehetett nézni, akikkel együtt lehetett örülni vagy sírni, akiket fel lehetett keresni, akikkel kapcsolatba lehetett lépni.

Az utóbbi időben azonban - lépten nyomon pornóba botlom  a köztéren.

Az első alkalom, ami ledöbbentett a Nagyböjt első heteiben történt. Egy ismert, közkedvelt, köztiszteletnek örvendő katolikus szerzetes oldalán megjelent egy - feltételezem vírus - amelyben több embert is bevont a játékba. Egy rövid pornójelenet volt. Isten tudja honnan, hogyan. Megdöbbenésemet nevetés követte. Na szegény..hát Istenem, ember ő is...bizonyára kinyitott valamit amit nem kellett volna és hát így járt. Rosszabbul nem is járhatott volna - mert mégiscsak Nagyböjt van.

Alig egy hétre rá - talán Virágvasárnap lehetett egy református pap oldalán jelent meg egy hasonló tartalom, amibe szerencsétlen akarva-akaratlan belerángatott másokat is. Akkor már meg sem döbbentem.

Azóta mindennapos a lófasza a nő seggébe, vagy az egymást falatozó meztelen hölgyek képe. Lassan teljesen hidegen hagy

- fasz, nők, család, lófasz, gyermek, kutya, ingyenelvihető, eladókanapé, fasz, pornó - így néz ki az oldalam egy egyszerű hétköznapon.

Mégis, hogyan engedhetném ehhez a szeméthegyhez közel a gyermekeimet? Mert még ha beszélhetnénk róla. De elképzelem azt az ijedelmet, megbotránkózást, amin keresztülmegy egy ilyen tartalom láttán a felügyelet nélkül netező, esetleg egyedül otthonlevő gyermek. Mennyire felkavarhatja... Ha meg már őt sem, akkor rettenet nagy a baj.

Ahogy akkor is, amikor feltörik egymás oldalát. Hiszen ez is divat. Leveleket írogtnak egymás nevében, megosztanak borzalmas tartalmakat egymás nevében és ez a buli.

A mi időnkben bezzeg... a legnagyobb csínytevés az üvegezés közben levetkőztetés vagy levetkőzés volt. Húhh mekkorát bandáztunk.

Mit mesélnek majd ezek a gyerekek?

Milyen humor ez?

Talán fél éve kaptam én is egy hasonló levelet. Egy nálam tizenhúsz évvel fiatalabb gyermektől. Az első reakcióm az volt, hogy szegény betépett. Igyekeztem online tanácsot adni. Ő tovább merűlt. Mondom leállok - majd ha helyrejön folytatjuk. Mire másnap állítja sűrű bocsánatkérések közepette, hogy neménvoltamnemúyvoltnemígynemúgybocsánat.

Az emberben nyomot hagy.

Márha ember - maradt...

Ahogyan a facebook is lassan nem arckönyv, hanem Kama Sutra.

Addig-addig, amíg szépen úgy megkeményedik, hogy már csak uborkavágni lesz jó.

Na de mindig minden elromlik, ami igazán jó. S akkor ez miért ne?

A Húsvét, azaz a feltámadás ünnepe számunkra leginkább virrasztást - éjszakai szentmisét és természetesen feltámadási körmenetet jelent.
Mindig, minden évben meglep az, ahogy a külsősök fogadják Jézust a főtéren. Mindegy, hogy éppen minden felekezetnek ünnepe van, vagy sem. Most éppen a mi Húsvétunk az ők virágvasárnapjukat érte. Ők alatt ebben az esetben román testvéreinket értem. Mert ők a leghangosabbak ha körmenetről van szó. Mintha Jézus, akit követünk - kizárólag magyar lenne. Vagy legalábbis arra az időre átvedlene a magyarok istenévé...

Az idén sem maradtunk hujjogtatások nélkül.
Van valami rettenetes ebben.
Ahogy a kocsma ablakán kikiabálnak, hogy vegyük a dolgainkat - már amit nem a közös házasélet alatt szereztünk - mert abból osztoznunk kell - és menjünk haza. Akárhol is legyen ez a hely...

Rettenetes házasság ez a miénk. Amelyben már az Isten sem közös. Vallása, nemzetisége, neme és egyéb emberi ismérvei vannak.

Nos nem vettük.
Sőt, meg se parittyáztuk. Vonultunk tovább.

Közben körülöttünk repkedtek az éjszakai pillangók.
A majdminuszfokos hidegben - félméteres platformokon, bebögyörített hajjal, félmeztelen - kint a hátuk, karuk, lábuk, fenekük - illegtek-billegtek a kislányok, fiatal nők - egymást túlszárnyalva a hülyeségben. Mert értem én a bulit - de hogy minek kell nekivetközni, mire jó üzenni ezzel, hogy könnyű vagyok és instant vihető - nos, ezt nem értem. Arra a célra, akárhol kapható egy dákó. Ha meg nem arra kell - akkor minek úgy keresni?

Mentünk körbe, énekelve, imádkozva - és körülvett bennünket a valóságos rettenet.
Mindenhonnan zaj, bekiabálás, csúfolodó nevetés, kötekedés.

A szentségekkel szemben nem így bánunk.
Mert mivel leszünk többek azzal, ha magunkból hülyét csinálunk?
Mert a másik szentsége, szent, a másik ünnepe ünnep, a más mássága - egyenlő a fejlődéssel, gazdagsággal, színnel.
Legyen az Isten, nemzetiség, ünnep vagy bármi más.
Most és bármikor.

Tegnap Nagycsütörtököt ünnepeltünk. Utolsó vacsora, az oltáriszentség alapításának ünnepe a katolikus egyházban. A Triduum Paschale, azaz a szent három nap első napja. Azt hiszem és joggal - hogy egyházunk egyik legszebb és legszentebb ünnepe.

Azt mondja Dsida - Tompa borzalom fogott el, mély állati félelem.

Körülnéztem. Szerettem volna

néhány szót váltani jó, meghitt emberekkel,

de nyirkos éj volt, és hideg sötét volt....

Péter aludt, János aludt, Jakab aludt,

Máté aludt, és mind aludtak....

Kövér csöppek indultak homlokomról,

és vigicsurogtak gyűrödt arcomon.... - és ebbe benne van minden. Félelem, fájdalom, csalódottság és felemelkedés.

Noha - katolikus pap-feleségként nincs jogom szentáldozni, sőt semmihez sincs jogom - ez az ünnep számomra is szent és ünnep. Tele vagyok szebbnél szebb emlékekkel a nagycsütörtöki liturgiáról. Annyira mélyen a szívemben hordozom ennek az ünnepnek a lényegét - hogy kicsit sem érzem vagy éreztem soha, hogy ne lennék méltó az Úr színe elé járulni.

Tegnap nem jutottunk el templomba. A héten semmi sem úgy alakult ahogyan kellett volna - de ez nem jelentett egyet a stresszel. Nyugodtak voltunk, kiegyensúlyozottak, spontánok, rugalmasak és ami a legfontosabb - tele voltunk szeretettel. Ez mindennél többet számít.

A gyermekeinket - noha sokszor és sokat beszélünk róla, hiszen kérdeznek - nem szoktuk túlterhelni ennek a bűntetésnek a súlyával és következményeivel. Igyekszünk minél egyszerűbb és pontosabb válaszokat adni felmerülő kérdéseikre.

A Triduum első napja - azaz a Nagycsütörtök - a szentáldozásról szól. Hiszen nálunk, ugyebár az oltáriszentség alapításának ünnepe. Az Evangélium is erről beszél. Jézus utolsó vacsorán mondott szavait idézi. Ezt tegyétek az Én emlékezetemre... És tesszük. Azaz a mi esetünkben, tennénk - de lassan tizedik éve már csak lélekben.

Na de az este elővettük gondosan őrzött relikviáinkat és megterítettem szentmiséhez.

- nem vagyok én méltó, hogy hajlékomba jöjj, de tudod mit? - mindennél jobban örülök neked!

Leültünk az egykori pap és az egykori hívő és mindent félretéve - de legfőbbképpen félelmet, fájdalmat, időt, korlátokat - megköszöntük Istennek szeretett Fiát.

Hitem alapelvei szerint - Isten nem fogadja el áldozatunkat.

Lehet, hogy nem is tette.

De egy biztos, ott ült mellettünk.

Égett a gyertya - ebből mindjárt több is, olvastunk, imádkoztunk és elmélkedtünk. Ha van valami a világon ami ennél jobban megerősít egy emberi köteléket - álljatok elő vele.

Ami engem illet én azt hiszem - korlátolt mivoltomból kifolyólagosan - hogy az Istennek vannak jó és rossz gyermekei.

Ő a szeretet Istene. 

Ha én, mint szülő éppen úgy vagy talán jobban szeretem a bolond, hebehurgya, pofátlan, rosszalkodó, szabálykerülő gyermekemet, mint a másikat, amelyik MINDEN szabályt betart, de vagy azért mert buta, vagy mert gyáva, vagy mert meg sem meri vétózni, vagy mert képmutató és sunyi - azaz előttem jó és a hátam mögött minden szabályomat derékba töri ketté - akkor, kérdem én, mennyire nyitottabb Isten arra a feléje lépéseket tevő lélekre, aki nem csak elejébe járul, ha egyenesen meghívja magához és leül mellé.

Nagycsütörtök marad, ami.

Fájdalom, szenvedés, csalódás, félelem.

Ezzel szemben mi már tudjuk, Húsvét közel van. Lélekben, életben, emberben, Istenben.

Amikor gyermek voltam hetente több alkalommal elmentünk színházba. Fiatalként ugyanezt a mintát követve, barátokkal, egyedül, párban - de úgy éreztem ott a helyem. Igaz, akkoriban legendás volt a vásárhelyi színház. Minden darabnak történelme lett. Sokat hallottam arról, hogy idegenből jött társulatok mennyire legendásnak vélik a vásárhelyi nagyközönséget - hiszen meg volt nevelve. Minőségi színházhoz szoktak és díjazták a minőségi produkciókat.

Késöbb a színházat az életemben felváltotta a templom. Napi misérejáró lettem. Ott is kategórizálni lehetett a híveket. Voltak hozzám hasonlóan olyanok, akik naponta - vagy ahogyan én magam is, naponta többször részt vett a szentmisén, voltak olyanok, akiket vasárnapi miséseknek neveztünk - újabban magam is ebbe a kategóriába degradálódtam - szerepeim fontossági sorrendjének köszönthetően - és voltak olyanok, akik ünnepek alkalmával jöttek el. Ez a kategória volt a legnehezebben elviselhetőbb. Mindent magáénak akart, követelőzött, lefitymált, egyszerre akart bepótolni egy egész szezon-elmaradást. Gyónt, szentáldozott, szentbeszédet hallgatott és ítélt meg félhangosan vagy a templomból kimenet, de jól hallhatóan. Ilyenkor mindig azt éreztük, hogy betörtek az otthonunkba és feldúlták azt. Nehéz volt rendet rakni - akár egy hétnek is el kellett telnie bennünk.

Újabban ugyebár a vásárhelyi szociális szféra tölti ki mindennapjaimat. Szociális 'munkásként' annak érdekében teszek meg mindent, hogy a segítségre, támogatásra szoruló, vagy azt igénybe vevő embertársaim részesüljenek olyan juttatásokban, programokban, segítségnyújtási formákban, tanácsadási folyamatban - ami kilendíti őket nehéz vagy elviselhetetlen élethelyzetükből.

Legendás a vásárhelyi nagyközönség.

Egész egyszerűen áttörhetetlen és megmozdíthatatlan.

Vannak megmozdulások, belendülések - de ezek ideiglenesek. Hinta-palinta szerűen beindulnak - ha nagy erővel megtaszítod - de mivel nincs aki állandó mozgásban tartsa, magyarán lökdösse, taszigálja - s így hamar megállnak.

Mindenki a másiktól várja el a tolóerőt.

Taszigáld bazdmeg - én már lökdöstem eleget... - kiáltják némán az egymásra acsarkodó arcok.

Itt is van egy kategória - amit fejni lehet.

Ezer tőgyből cseppentik az Isteni nedűt, már-már elhitetvén, hogy a forrásaik kiapadhatatlanok - de ha mélyebben a szemükbe nézel, látni, hogy fáj a hátuk, erejük fogytán.

Évente több olyan közösségi, figyelemfelkeltő kampány zajlik, amit közösségileg engednek el az emberek a fülük mellett.

- Ja, ja, jaja - alapon.

És akkor - tudod - az ember bele-belefárad.

Már szégyeli kérni, mondani, ismételni - restelkedik, amikor ugyanaz a tehén fejeti meg magát, mert tudja, hogy sok a tőgy, de kevés az akarat.

Mi mind azt hisszük - hogy a lehető legszarabb helyzetben vagyunk.

Mi mind úgy érezzük, hogy ha majd más, akkor mi is.

Mi mind úgy gondoljuk, hogy vannak elegen rajtunk kívűl, akik előidézhetnek pozitív változásokat, amiket majd mi jól elbírálhatunk otthonunk kényelmes melegéből.

Mi mind - hogy aztán mind nem.

Hiába na. Híres a vásárhelyi nagyközönség. Legendás.

Abban mindennél kicsit jobban - hogy szereti végignézni ahogy más sepreget, hogy aztán legyen mit megvétózzon.

Pedig mi mindenre lennénk mi képesek együtt.

És mi mindenre juttatna az összefogás.

Értem ezt közéletre, civil szférára, adakozásra, egymás megsegítésére, összefogásra és a várva vált változások előidézésére - amelyre megértünk. Csak bele ne rohadjunk...