2015. március 17., kedd

Volt ez a jó kis játszótér közel a helyhez, ahol lakunk. Annyira jó, hogy volt aki a város másik részéből jött el gyerekeivel, akik minden egyes alkalommal feledhetetlen pillanatok részesei voltak.
Mi is nagyon szerettük.
Olyan volt a zajos város közepén, mint egy óázis a sivatagban. A gyerekek nyargaltak, másztak, kúsztak, fociztak, bicikliztek, göriztek, csúsztak, birkóztak, harcoltak és kibékültek. Egyszóval, otthonukra leltek benne. Egyetlen hátránya, hogy új lévén - nem védték fák a nyáron idelátogatót a Nap tűző, bántó melegétől - így kánikulában jobb híján csak késő délutáni órákban vált megközelíthetővé.
Annak idején, amikor még nem laktunk itt - suliból hazamenet gyakran betértünk. Szomorúan nézegettem a cigány kölyköket - hogy ahogy beléptek és vadulni kezdtek - azonnal a semmiből előtermett egy-két vagy akár több utcaőr és mese nélkül kipakolta őket. Hatalmas volt a kontroll és a fegyelem.
Valahonnan mindig figyelték őket ezek az utcaőrők.

Aztán lelazult a kontroll, megdöltek a szabályok és mindenki előállt azzal a rendszerrel, amit otthonról, vagy a kasztjából hozott.
Mi jöttünk - két, három család - néha több is, a gyermekeink együtt játszottak, másokkal nem keveredtek, nem osztózkodtak - estig, amikor mindenki mindenkivel játszani kezdett. Van az estének egy ilyen varázsa. Elfárad az elme, s csak a lélek az úr.

A cigányok csapatostúl jöttek. Cipőket le, csúszdákra, szöktetőpályákra fel és viselkedtek, normálisak voltak, sokszor szeretetreméltóak. Hoztak valami csodás másságot, színt a nagy szürkeségbe. Interetnikus játszótér volt a javából. Voltak kisebb-nagyobb turbulenciák - alkalomadtán - de azért mindenki odafigyelt arra, hogy másnap is tudjon visszajönni szégyenérzet nélkül.

Már a tavaly ősztől érződni kezdett a változás szele.
Egyszer csak kicsiben. Lettek órák, napszakok - amikor csak cigányok voltak jelen. S mivel magukban voltak, hát megváltoztak a szbályok is ami szerint éltek, játszottak. Törtek, zúztak, köpködtek, kentek, hánytak, szemeteltek, hagytak.
Már nem szívesen jöttünk ide. De mivel a barátok még igen - hát eleget tettünk a meghívásnak.
Aztán egyre többször nem - inkább igyekeztünk mi befolyással lenni a másikra és a helyzet alakulására. Ugyanis a lányok féltek. Majd a fiúk is elkezdték kényelmetlenül érezni magukat. Már nem volt olyan első halláshoz hasonlóan vagány a geciszoposbasszammeganyádatszájba minden percben elhangzó szava.
Lettek ők és egyre kevésbé mi.

Utóbb csak ilyen képeket láttam elmenőben. Csak cigányok, magyar vagy román - egyszóval fehér ember és gyermeke sehol. Egyre többen lettünk a suli udvarán, ahol lehetősségünk adódik sportolni, csendben lenni, szabályok szerint élni és játszani.

Ma véletlenül ismét odatévedtünk. Három család - nyolc gyerekkel.
Katasztrófális volt a valósággal való szembesülés.
Mocskos purdék - a sudrák kasztjából - taknyosan, fososan, retkesen. Köpködnek, nyálaznak, törnek, ordítanak, rugnak, ütnek.
Állt mellettünk az a nyolc gyermek és a gondolattól is elrettentem, hogy hallják, látják mindazt, amit mi látunk és hallunk.
Nem kellett sok idő, azonnal elpakoltunk és elsiettünk onnan. Magyar módra. Csendben, magunk mögött hagyva mindent. Arra a helyre, ahova az összes többi hasonló gondokkal küzdő család menekült el az idők során.
Az adót fizetjük mi, a haszonélvezet az övéké - na jó, hogy ebben a nagy bőségben összejön évente minimum két gyermek. Míg mi egyre fogyunk és menekülünk - ők szaporodnak és foglalnak.
Így van ez rendjén - nem a gyáváké a világ.

(jelen írásom NEM buzdítás a romák ellen. Igenis hiszem és tudom, hogy vannak olyan roma családok, gyerekek és fiatalok, akik készen állnak kultúrájuk megőrzésével egyetemben beilleszkedni a társadalomba és annak értékes tagjaivá lenni.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése