Pityiri és Palkó osztálytársak. Nem sok közös van bennük. Kivéve az életkoruk. Mert Pityiri súlyos beszédhibával küzd - noha az értelmi képességei megkérdőjelezhetetlenek - az idegei állandóan padlón vannak. Arca állandó féloldalas, ideges és görcsös csodálkozásba rándul, mintha folyton azt ordítaná Miiii vaaaaaaaaaaannnnnnnnnnnnnn? A testén minden egyes végtag külön életet él. A fara csak általa hallott zene ütemeire rándul görcsbe, a kezei mindegyike saját útat jár, míg a lábai igyekszenek egy helyen tartani ezt a sok neveletlen őrűltet, de valahogy soha nem jön össze nekik.

Pityirinek mindene van. Példának okáért egy idősebb édesanyja is. Akinek nem a kora hagy kivetnivalót maga után, hanem a főállású anyasága. Itt minden egyes kijelentésnek külön van varázsa. Mert nem azzal van baj, hogy valaki idős vagy fiatal, anya, vagy dolgozó nő - hanem az arányokkal. A túlzásokkal. És a Pityiri anyukája, a túlzások embere. Ő egy főállású anya. Magyarul - tisztaerejébőlanyaskész. Minden molekulájával azon van, hogy Pityiripalkó helyett éljen, döntsön, gondoljon, legyen, akarjon vagy ne akarjon. Pityiripalkó nem azokkal barátkozik akikkel akar, hanem akikkel az anyukája javalottnak tartja. Ha Pityiripalkó valamit szeretne - és azt tűzönvizenkeresztül véghez akarja vinni, azonnal lázat mérnek rajta, forró teát kap mézzel, hideg fürdőt ecettel és erős lázcsillapítot, mert mindenki szentűl meg van győződve, hogy a magas láz vette szegény pára eszét.

Ami Palkót illeti ő sincs sokkal jobb helyzetben.

Ő jóvágású, választkos beszédű, sármos és okos. Pityiripalkó egyetlen barátja. Arról nem sokat tudnak, hogy összeillenek-e vagy sem, szeretnek együtt lenni vagy inkább nem - mert erről nem ők döntenek. Hanem azok a felnőttek, akiknek egyetlen gondjuk, hogy életükre rátelepedjenek. Csupa szeretetből és tiszta jóindulatból.

Palkót nem az édesanyja, hanem nagymamája fojtogatja. Ő már fojtogatott életében, de az a fejezet nem győzelmével ért véget. Most mintha újabb esélyt kapott volna, amiből nem tanult, hanem még nagyobb erővel vetette rá magát.

Palkókám - húzd le a blúzod, ne szaladj mert elfáradsz, lassan menj, mert kifulladsz, ne kacagj, mert befúj a szél a torkodba, ne kifele tartsd a lábad, hanem befele, ez már túl sok akkor inkább kifele tartsd.

Ha Palkó helyett lennék fellázadnék. De Palkó nem az a lázzadó típus. Ő egyszer fog robbani és nagyot, mint a puliszka - s akkor nagymama vakargathatja a fejéről a kotyót.

Sokszor elnézem ezt a két legénykét játék közben.

A szülőkről már sokat nem gondolok - jobb is nekem, de ami őket illeti, sajnálom.

Akár a rabok. A gondoskodás sunyi leple alatt kitéve két fanatikus, őrűlt kényekedvének.

Mi lesz ezekből a legénykékből?

Hogyan lesz belőlük férfi?

A Férfi? Aki majd boldoggá tesz egy Nőt?

Mernek majd boldogok lenni, anélkül, hogy lelkiismeretfurdalásuk legyen?

Annának tetszik Palkó.

Sokszor elhatározza, hogy játszik vele - de akkor megszólal Palkó mama - drágám - ne kacagj, mert kifujja a torkodat a szél.

Ekkor Anna odajön hozzám és így szól: emlékeztess, hogy többé ne játszam marionettekkel, mert úgy érzem magam, mint a Bábszínházban...

Szegény gyermekek, szegény életek és szegény az, akinek majd a képébe robban a puliszka. Nézheti magát...