2015. március 3., kedd

Hatalmas problémám, hogy soha nem a világot akarom megváltani, hanem lépésekben szeretnék eljutni arra az útra, ahol a megváltás elkezdődik. A magam és a másoké. S ha megértettem önmagam megváltásának tényét, közelebb kerülhetek ahhoz, hogy másokat is megválthassak. Azokban az időszakokban, amikor visszaesem - szinte tárgytalanná válik a mások megmentése is.

Ma reggel, egészen korai órában egy pozitív hírrel indult a napom. A cikk ami felkeltette a figyelmemet egy üzletemberről szólt, akinek lételeme mások megsegítése. Hisz abban, hogy megfelelő stratégiával jövőt lehet biztosítani azoknak a gyermekeknek, akik enélkül a segítség nélkül nem jutnának semmire.
Soha nincsenek véletlenek, soha semmit nem olvasunk csak úgy, soha semmi sem történik csak azért.
Mindennek van valami miértje.
Ahogy ma ennek is volt.

Bejön ez az édesanya és noha ismerem a helyzetet amiben vannak - mindig, minden egyes alkalommal meglep, hogy hogy lehet emberileg ennyi mindent kibírni. Nem tíz, hanem százszor tíz csapás áldozata. És a csapásoknak nem szakad vége. Ahogy végigmegy rajuk - körforgásban - kezdődik minden előlről. Ők változnak, erősödnek és gyengülnek, eltörpülnek és hatalmass nőnek - de a csapás marad.
Néha a sors téved. Csapkod ide meg oda. Rossz helyre mér ütéseket - a beteg gyermek erősödik fel és az erős gyengül el, majd anyuka esik össze - de a csapások ugyanazok, ugyanazzal az intenzítással - újra és újra.
Én úgy tudom, hogy ezt nevezzük Pokolnak. Kivéve persze, hogy ebből van kiút, vannak percek, amikor akár a Nap meleg sugara megcsillan mint drágakő a boldogság. A szeretet előjön melegedni és egy halovány pillanatig mindenki elfelejti, hogy miért van itt.
De ezek ritka pillanatok...

És akkor hallgatva az édeanyát - nem is szavakra, hanem lélek-rezdülésekre kiéleződve, egyszer csak eszembe ötlik reggeli olvasmányom. Azonnal félbeszakítom, hogy megvan a megoldás. Tudom mit kell tenni. Élesebb az út mindennél. Végig is vágtatok akár az express. Sehol sem időzöm, megyek egyenesen előre a cél fele.

És itt van ez az ezer idegen - aki ma délig nem is tudta, hogy létezem. Fogalma sem volt erről a családról, aki egész éjszakán át imádkozott. Jelet kért, hogy tovább folytathassa útját. És az egyikük jel lett, a másikuk meg áldott.
Ebben a történetben egyedül én voltam az irreleváns tényező.
Akinek írnia és olvasnia kellett. Amit amúgy is megteszek.
Lett délre gyógyszer, étel, meleg és ami a legfontosabb jövő és az abba vetett remény.
Egy anya úgy érezhette nincs többé egyedül.
Egy beteg gyermek megkaphatta gyógyszerét.
Egy fiatal tehetség - elhihette, hogy van jövő és él a remény.
És egy ember nyugton, tiszta lelkiismerettel hajtotta nyugovóra fejét - mert a mai napja sem volt hiábavaló.

Ami engem illet?
Leírtam.
Nálunk napi szinten áll a csoda. Még csak ki sem kell nyújtani a kezünk, bokáig lépkedünk benne.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése