Mikor valakin segítesz, vagy egy pályázatot írsz egy egész célcsoport megsegítésére - mindig feltevődik a lehető legegészségesebb kérdés - hogy igen-igen, de mi történik akkor, amikor elengeded a kezüket. Mert nem mindenkinek tesz jót a segítség. Van például olyan, akit megbénít és cselekvésképtelenné tesz. 

Ott volt az a temérdek alapítvány és egyesület a rendszerváltást követő, lyukas-zászlajú Romániában, akik amilyen gombamód szaporodtak, úgy is tűntek el. Miután akárcsak Putyin, elzárták a csapokat azok az országok, amelyek nyakra-főre a segélyeket hozták, úgy, hogy kamion-kamiont ért az udvarban - miután feltevődött az az egészséges kérdéskör, hogy most akkor tessék szépen megélni, hát bánatukba belehaltak.

Ez az egyénekkel sincs másként. Hozzászokik a  nekembizzakijár,mert szenvedtem én eleget attitűdhöz, amely elhiteti vele, hogy valamiféle mentelmi joga van, védettséget élvez. Márpedig egyszersegyszer minden csap elzáródik.

Annak idején, amikor csapatostúl jöttek a nyakunkra a romák - mindig ez tevődött fel bennem nyomorukat látva. Nem igaz, hogy nem voltak közöttük is emberek, de ritka, mint a fehér holló. És az olyan egyszer jött, rendszerint dobbantani. Ha megkapta a kezdeti lökést, már csak beköszönt elmesélni, hogy sikerült neki valamire jutnia.

Szóval nem játék a segítségnyújtás.

Most divat. Trendi. Könnyen megy (könnyen is jön). Percek alatt összeállnak addig egymás számára ismeretlen emberek egy nemes cél érdekében és kész, valakit közösen kirántanak a kátyúból. Hírtelen visznek ezt és azt - csak azt nem tudják megtanítani, hogy mit kell kezdeni a sok ezzel-azzal. Majd ahogyan létrejöttek olyan villanásszerűen tűnnek is el, hogy két hónap múlva már ne is emlékezzenek egymásra.

Volt egy kegyetlen hideg tél.

Valaki felhívott, hogy azonnal mennünk kell. Szenved egy család, sok gyerekkel.

Gyűjtöttünk, vittünk, indultunk.

Letettünk, maradtunk, eljöttünk.

Utólag ezerszer végigálmodtam azt a hallatlan nyomort. A gyermekeim is mai napig kérdezik, hogy lehetett úgy élni ... hiszen őket is vittem, hogy mutassak életet.

Mindent otthagytunk hegyekben.

Hogy be tudták-e osztani, hogy el tudták el használni, tárolni - vagy sem, nos az örök kérdés marad...

Mert ahogy a szociális munka jelmondata is szól, ne halat adj, hanem taníts meg halászni...

Ismerek a városban egy intézményt. Többször vannak bajban, de rengeteg embernek segítenek önzetlenül. Az évek során az általam küldött nem kevés emberrel is annyi de annyi jót tettek, hogy az elmesélhetetlen. Mégis haragszom. Hegyekben áll a sok minden a ház előtt, az udvaron. Adomány, adomány hátán - fogalmuk sincs, hogy pontosan mi is. Halak. Amit nincs akinek megtakarítania és tárolnia a megfelelő fagyasztó-fiókokba.

Nos igen.

Van ez a Nagymama. Gyakran megkeres. Amikor megismertem hatalmas adósággal, manapság már beköszön és raportál - jólvagyunknaccságaIstenneklegyenhálamindenkiegészségessenkisembeteg... Butaság, de amikor pénzt gyűjtöttem neki, mindenki meg volt győződve, hogy felfordul az összegyűjtött halakkal. Ma kérdezem - két év után - van- adósságuk? Nincs egy lej se - hangzik a válasz. 

Megtanultak a jeges is vízben is halászni. Igaz, hogy közben beletörött a farkuk - de kérdem én, nem erről szól az élet?