Olyan régi barátom már a depresszió, hogy vannak időszakok, amikor önismeretileg általa jellemzem önmagam.

Mindig, minden évben - kivétel nélkül ugyanoda utaztat vissza önmagamban.

Hiába szálnék már fel egy másik járatra is, hiába akarom elcserélni a jegyem, visszamondani, lekésni a gépemet - jön, magához ölel, felemel és visz. Reptet. Majd placcs, elejt. De a száguldás-elesés marad.

Már az első tünetek gyanúsak.

Mindig ugyanazok.

Van, hogy be akar csapni és hátsó ajtón kérezkedik, de a neszeit is felismerem ezer közül. 

Csendben csomagolok.

Megyek, ha már menni kell.

Amióta megvannak a gyerekek - az utazások is mások.

Rövidebbek, intezívebbek, kevésbé manifesztek.

Minden bizonnyal türelmetlenebb vagy kedvtelenebb vagyok, mint máskor - esetleg irritatív is - de nem engedem meg, hogy hiányozzam.

A gyerekeknek anya kell.

Olyan anya, aki mindenekfelett győz.

Ez igaz is.

Nincs elméletileg olyan akadály - hacsak magamat nem vesszük számításba.

Mert ezek a harcok magammal, magamban folynak.

A díszlet a régi, a már megkopott, még posztkommunista, sötét, divatjament - de ereje van. Hatással van rám.

Sötét színpad. Kevés néző - középen kevés megvilágítással Én és Én.

Két nem mindig jó barát.

Jó az, hogy végre ezekben az időszakokban kicsit mindig utolérem magam.

Történik annyi minden. Akár a hárborúban és nincs mód lereagálni. Menni kell, tenni kell, ügyelni kell, hogy ne rontson teljesítményen, jelenléten, kedven, hangulaton és akkor egyszer csak elég lesz.

Besokallok.

És olyankor jön egy rövid utazás.

Csak Én és ÉN.

Az elején mardossuk egymást. Szemrehányóan, lemondóan, nem probléma orientáltan, inkább mély destruktivítással - erős szándékkal arra, hogy pusztuljon a másik.

Aztán, ahogy telik az idő, már nem is az számít ami volt, hanem ami eljövend.

Van egy hatalmas nagy zsák.

Csak úgy lehányva a színpad közepén.

Vesszük a problémákat darabonként, mint a szennyest. Átvizsgáljuk, átszagoljuk, átbeszéljük és hajítjuk. Jöhet a következő.

A végén már persze alig fér.

Ekkor kapaszkodunk egymásba.

Szembenállva, összefogózva ugrálunk a szennyesen, hogy beférjen a zsákba.

Akkor mindketten letérdelve - egyik Én tart, másik húz - bezárjuk a táska tartalmát.

A vége kilóg.

Ez lesz a következő utazás záloga.

De ez akkor már kit érdekel.

Indul a gép vissza.

Mosolyországba.

Ahol mindenki csak jól lehet és egyedül a boszorkány az, akinek nincs mézekalácsból az otthona.