Mostanában nem írok, hanem mesélek. A gyerekek rettenet ráuntak a klasszikus mesékre. Persze, hogy igen, miközben meg az anyjuk arról és úgy mesél, ahogyan és amikről ők szeretnék. Klasszikus legyen a talpán, aki a kívánságműsorral felveszi a versenyt...

Az új esztendő rengeteg kihívást rejteget.

Számomra eddig el egyet tett nyilvánvalóvá - hogy majdnem két hét karantén után elgyalogolhattam az orvosi rendelőig.

Nagy élmény volt. Kissé féltem is. Felgyorsúltnak tűnt minden. Zajos és hangos volt az út, az emberek és szemembe sütött a nap.

Úgy voltam vele, mint a rab, amikor szabadlábra helyezik.

Menne is meg nem is.

Már nem szívesen él a bizonytalannal, a kiszámíthatatlannal.

Saját világot épített, amiben mndennek jól meghatározott helye és szerepe van. Senki sem cselekszik saját feje szerint. Ott a veszély is kontrollált.

A gyerekeknek gyakran jut eszükbe a kinti világ. Mennének már.

Így értékelődik át szépen minden, szelídül a kötelező vágyottá, a retkes hétfő üdvözítő munkanappá, a stresszes kollega rég nem látott baráttá és a félbehagyott munka céllá.

Vannak a JóIstennek tanításai. Ahogy humora is.

Fogalmam sincs, hogy miért kellett kihagynunk ennek a télnek örömeit, ezeknek a napoknak élesben való történéseit és áthangolódnunk a bentire, az egymásra, az elzártra - de azt tudom, semmi sem hiábavaló.

Igazi lelkigyakorlat volt ez a javából.

Csapattá lettünk. Ahol nem a bázis adja a biztonságot, hanem a csapattá formálja biztonságossá a bázist. A zászló meg magától lebeg - nincs is szüksége semmiféle szélre.