Mennyire érdekes tény, hogy az elvarratlan szálak ugyanoda dobnak vissza ahonnan elindultál ki tudja hány évvel ezelőtt. Mert hiszen bármennyit is változol, az idő egy helyben áll. Benned ugyanis nincs idő. Valószínű ezért is nem ismered a korodat. Minduntalan ismételgetned kell, meg kell ünnepelned évről-évre, hogy megjegyezhesd, mert különben fogalmad sem lenne hány éves is vagy.

Ugyanis a lélek időtlen. És te magad a lelked vagy. A fizikai test a ruhád. Amit felöltöttél, ideig-óráig és  folyamatos változásban van - divat, étkezési szokásaid, trendek és egyebek függvényében.

Ha mélyebben belegondolsz - valójában hány is vagy?

Mert én nem tudom.

Jelez a hátam, sajog a derekam - de ez mind nem én. Csak a külsőségek kényelmetlenek. Csak a cipőm szorít. Valójában nem én fájok, hanem a testem az ami jelezni szeretne.

Emlékeztetni.

Hogy már nem tart soká.

Már nem kell sok és vehetek egy újabb cipőt a megfáradt lábaimra.

Az is érdekes lenne, hogy emberőltőm során melyik az az emlékezetes év, amelyben megragadt a lelkem.

És ha igen, akkor miért pont abban.

Mi az a góc, amely leszorít és nem enged tovább, bármennyire is erőlködöm.

Ha igazán szabad vagyok - habár ritka pillanatok, igazi ünnepek ezek - megfeledkezem a koromról.

Lélek vagyok, amely roppant rugalmas.

Ha időssel beszélgetem - azt es tudom, ha gyerekkel ott nemrégiben jártam, ha kamasszal - áhh na azt tényleg sosem felejtem, ha menyasszonnyal - na az is egy emlékezetes időszak marad számomra, ha egyetemistával, az a hab a tortámon, vagy a tortáim egyikén.

Minap egy véletlenül örökölt történet főszereplője lehettem.

Előző kolleganőm hagyott rám, szavak nélkül egy be nem varrt történetet.

Fogaim közi véve egyetlen bátorságomat - elmentem, hogy felkutassam és magamévá tegyem.

Most már az én nem elvarrott történetemmé.

Idős, beteg hölgy.

Öregotthon falai között.

Tíz éve azzal a reménységgel, hogy ideiglenesen van ott - ma már azzal, hogy reményli hamar érte jön a Halál.

Közben bömböl a rádió.

Nem hallja. Csak engem zavar. Mert azon elmélkedem, hogy ő milyen mélységekben járhat, hogy már a fizikai zajok sem bántják.

Megkeseredett életről mesél.

Betegség előtti önmagáról - aki ment, tett, vett, akart, vitt, hozott.

Majd az öt agyvérzés utáni cipőiről, amelyek mindegyike szorítja.

Mohón mesél, mintha attól félne, hogy nem lesz ideje befejezni az elkezdett mondatot.

Keresem a kapaszkodókat.

Ajánlanék. Magamból, abból amiről azt hiszem az enyém - mutatnék neki értelmet, életet, szeretet, halált, de nem érdekli. Mindene van.

Tényleg siettetné a beteljesülést.

Menne már.

Nincs senkije, nem maradt semmije - közben alkot. Mert nem akar unatkozni. Nincs rá ideje.

Istenhívő emberként azon gondolkom, hogy mit akar neki Isten tíz éve megmutatni, amit ő nem lát meg?

Úgy áll előttem, mint Jób.

Semmije sincs.

Igaz, hite se. Csak reménye. A cipőcseréről - egy olyan fizikumról, amely tenni képes.

Értéket a tettekben keres.

Nem akar senki magához közel engedni, mert nem képes tenni.

Csak lenni.

Talán éppen itt van elásva a kutya.

A jelenlétben.

Ha egyszer, a büdös életben egyszer megtapasztalná a jelenlétet - nem a múltban, nem a jövőben, hanem a jelenben... Talán akkor... Persze nem tudhatom.

Amikor kijövök, már semmit sem tudok.

Lassan vánszorgom haza.

Én is ilyen tenni szerető ember vagyok.

Fogalmam sincs mit jelenthet a jelenlétem, hiszen folyton tetteimmel fojtom meg.

S most, amikor démonaim megint ugyanoda akarnak visszavetni, ahonna elindultam - eszembe jut Éva néni. Felismerem, hogy nem kell tennem semmit.

Lennem kell.

Egyszerűen, csendben, gyengéden, belesímulva.

Éppen abba a cipőbe, amiben járnom kell.

Most ez a cipő van soron.

Bölcsességem folytán tudom, már nem soká.