Az utóbbi időben rengeteg dolog elhangzott a vallás, vallásosság, fanatizmus kapcsán. Jók, rosszak egyaránt. Kiderűlt ki Charlie és kinek nem sikerül azonosulni Charlieval. Minden csoda három napig tart. Az élet megy tovább. Fájdalmakkal, félelmekkel, Istennel, istenekkel és Istentelenül.

Amióta szülő lettem, lehetek - a hitem egy teljesen új dimenzióba lépett. Addig mint szülő-gyerek kapcsolat dominált bennem. Ahol az Atya, természetszerűleg a biztonság, erő, hatalom, igazságosság, szeretet képét töltötte be, míg fia, Krisztus azét, akihez úgy szólhatok, mint aki egy úton járt velem, velünk. Ért, szeret, akar engem, elfogad, mindent megtesz annak érdekében, hogy szeretve érezzem magam és megértsem életem kihívásait.

Eddig jól is van.

Aztán meglett az ajándék. Az, hogy szülő lehetek, lehettem. Ami egy telejesen új síkra vitte addigi feltétel nélküli hitemet.

Hogy az Isten nem egy csodacsináló nagyvarázsló. Aki akár a székely fúj nekem meleget ha napoznék, de fúj hideget es ha inkább sízni támadna kedvem. Továbbá nem szól bele emberi dolgainkba - ha robbantunk, ölünk, zúzunk, játszuk a terroristát. A következmények elviselésében, az esetleges megelőzésben mellettünk áll, de amúgy nem rángat zsinorokat. Ő van. Ő Szeretet. Nem kormányzó, legkevésbé sem diktátor. Szerető Isten.

Ezt szülőként látom át és érzem át a legjobban.

Itt vannak a gyermekeim. Mindeféle és egyre szaporodó dolgaikkal.

Mi a kapcsolatunk éltető és mozgatórugója? A feltétel nélküli elfogadás és szeretet.

Nem dobhatom ki ha beteg. Nem távolíthatom el ha zajos és legkevésbé sem felejthetem el ha állandóan gondot okoz. Fájdalma az enyém. Ettől függetlenül a leckéit neki kell megtanulnia. Én csak ott vagyok akkor amikor el akarja követni a hibáit, hogy rámutassak helytelenségünkre illetve - amikor már megtette, elkövette, hogy segítsek neki levonni a következtetéseket és eltakarítani lelkében a szilánkokat.

Ez a feladatom.

És akkor van ez a két egymástól független, de ezen a szálon igen is egy ösvényen haladó mese bennem. Annyira nem mindennapi, hogy már-már megszokott.

Van az a fajta vak-hit, fanatizmus - amit én magam sem értek. Amely miatt önmagunknak, vagy a mellettünk élőknek ártunk kisebb-nagyobb tömegekben.

Sem a Biblia, sem Isten nem bíztat sehol erre. Sőt, csak a szeretetről beszél, mutat, sejtet, sugall, mond, üzen. Itt van ez az ember. Családdal. Munka nélkül, kegyelemre várva. Valódi fanatizmussal. Mert Isten neki azt mondta, hogy azt az útat kell járnia. Nincs mit enni adjon lassan gyermekének - ő már régen nem eszik, alamizsnát nem fogad el. Csak vár. Godotra. Nem tudom, hogy meg fog-e érkezni. És ha igen, mikor... Ő minden esetre vár. Mert attól a bizonyos úttól nem tágít. Tágíthatna. Vállalhatna, továbbléphetne. De ő nem. Na ez is egy érdekes fanatizmus. Kicsiben - de ön- és a mellette, vele élők lassú, de biztos öldöklése. 

A másik az egészségügy.

Amikor a gyermekek betegek - na az nagy lecke.

Ha én, az van. Kitépem a fúziókat magamból, ordítok kettőt, majd hazajövök. Dolgom van. Na de ha ők - akkor már megtántorodom. Addig, amíg meglátom a fiatal, rezidens orvosokat, akik diagnosztizálni jönnek - okostelefonokkal és google weborvosokkal a kezükben. Ahogy dolgoznak...

Na akkor - valahogy felülkerekedik bennem a Godotra, kegyelemre várás türelme és halad addig, ameddig el nem intézem a dolgaimat.

Mert hitem, Isten soha sehol nem mondta azt nekem, hogy várjam őt ilyen helyzetekben. Passzívan, lemondóan, de tele hittel és a jobb jövőbe vetett bizalommal.

Nem.

Intézkedjem, Tegyem, amit tennem kell - Ő támogat.

Na ilyen az én fanatizmusom.

A legújabb facbook örület szerint - fasz, amellyel akárhova kiállhatok, mert soha nem szégyenkezem.