Olyan régi barátom már a depresszió, hogy vannak időszakok, amikor önismeretileg általa jellemzem önmagam.

Mindig, minden évben - kivétel nélkül ugyanoda utaztat vissza önmagamban.

Hiába szálnék már fel egy másik járatra is, hiába akarom elcserélni a jegyem, visszamondani, lekésni a gépemet - jön, magához ölel, felemel és visz. Reptet. Majd placcs, elejt. De a száguldás-elesés marad.

Már az első tünetek gyanúsak.

Mindig ugyanazok.

Van, hogy be akar csapni és hátsó ajtón kérezkedik, de a neszeit is felismerem ezer közül. 

Csendben csomagolok.

Megyek, ha már menni kell.

Amióta megvannak a gyerekek - az utazások is mások.

Rövidebbek, intezívebbek, kevésbé manifesztek.

Minden bizonnyal türelmetlenebb vagy kedvtelenebb vagyok, mint máskor - esetleg irritatív is - de nem engedem meg, hogy hiányozzam.

A gyerekeknek anya kell.

Olyan anya, aki mindenekfelett győz.

Ez igaz is.

Nincs elméletileg olyan akadály - hacsak magamat nem vesszük számításba.

Mert ezek a harcok magammal, magamban folynak.

A díszlet a régi, a már megkopott, még posztkommunista, sötét, divatjament - de ereje van. Hatással van rám.

Sötét színpad. Kevés néző - középen kevés megvilágítással Én és Én.

Két nem mindig jó barát.

Jó az, hogy végre ezekben az időszakokban kicsit mindig utolérem magam.

Történik annyi minden. Akár a hárborúban és nincs mód lereagálni. Menni kell, tenni kell, ügyelni kell, hogy ne rontson teljesítményen, jelenléten, kedven, hangulaton és akkor egyszer csak elég lesz.

Besokallok.

És olyankor jön egy rövid utazás.

Csak Én és ÉN.

Az elején mardossuk egymást. Szemrehányóan, lemondóan, nem probléma orientáltan, inkább mély destruktivítással - erős szándékkal arra, hogy pusztuljon a másik.

Aztán, ahogy telik az idő, már nem is az számít ami volt, hanem ami eljövend.

Van egy hatalmas nagy zsák.

Csak úgy lehányva a színpad közepén.

Vesszük a problémákat darabonként, mint a szennyest. Átvizsgáljuk, átszagoljuk, átbeszéljük és hajítjuk. Jöhet a következő.

A végén már persze alig fér.

Ekkor kapaszkodunk egymásba.

Szembenállva, összefogózva ugrálunk a szennyesen, hogy beférjen a zsákba.

Akkor mindketten letérdelve - egyik Én tart, másik húz - bezárjuk a táska tartalmát.

A vége kilóg.

Ez lesz a következő utazás záloga.

De ez akkor már kit érdekel.

Indul a gép vissza.

Mosolyországba.

Ahol mindenki csak jól lehet és egyedül a boszorkány az, akinek nincs mézekalácsból az otthona.

Mennyire érdekes tény, hogy az elvarratlan szálak ugyanoda dobnak vissza ahonnan elindultál ki tudja hány évvel ezelőtt. Mert hiszen bármennyit is változol, az idő egy helyben áll. Benned ugyanis nincs idő. Valószínű ezért is nem ismered a korodat. Minduntalan ismételgetned kell, meg kell ünnepelned évről-évre, hogy megjegyezhesd, mert különben fogalmad sem lenne hány éves is vagy.

Ugyanis a lélek időtlen. És te magad a lelked vagy. A fizikai test a ruhád. Amit felöltöttél, ideig-óráig és  folyamatos változásban van - divat, étkezési szokásaid, trendek és egyebek függvényében.

Ha mélyebben belegondolsz - valójában hány is vagy?

Mert én nem tudom.

Jelez a hátam, sajog a derekam - de ez mind nem én. Csak a külsőségek kényelmetlenek. Csak a cipőm szorít. Valójában nem én fájok, hanem a testem az ami jelezni szeretne.

Emlékeztetni.

Hogy már nem tart soká.

Már nem kell sok és vehetek egy újabb cipőt a megfáradt lábaimra.

Az is érdekes lenne, hogy emberőltőm során melyik az az emlékezetes év, amelyben megragadt a lelkem.

És ha igen, akkor miért pont abban.

Mi az a góc, amely leszorít és nem enged tovább, bármennyire is erőlködöm.

Ha igazán szabad vagyok - habár ritka pillanatok, igazi ünnepek ezek - megfeledkezem a koromról.

Lélek vagyok, amely roppant rugalmas.

Ha időssel beszélgetem - azt es tudom, ha gyerekkel ott nemrégiben jártam, ha kamasszal - áhh na azt tényleg sosem felejtem, ha menyasszonnyal - na az is egy emlékezetes időszak marad számomra, ha egyetemistával, az a hab a tortámon, vagy a tortáim egyikén.

Minap egy véletlenül örökölt történet főszereplője lehettem.

Előző kolleganőm hagyott rám, szavak nélkül egy be nem varrt történetet.

Fogaim közi véve egyetlen bátorságomat - elmentem, hogy felkutassam és magamévá tegyem.

Most már az én nem elvarrott történetemmé.

Idős, beteg hölgy.

Öregotthon falai között.

Tíz éve azzal a reménységgel, hogy ideiglenesen van ott - ma már azzal, hogy reményli hamar érte jön a Halál.

Közben bömböl a rádió.

Nem hallja. Csak engem zavar. Mert azon elmélkedem, hogy ő milyen mélységekben járhat, hogy már a fizikai zajok sem bántják.

Megkeseredett életről mesél.

Betegség előtti önmagáról - aki ment, tett, vett, akart, vitt, hozott.

Majd az öt agyvérzés utáni cipőiről, amelyek mindegyike szorítja.

Mohón mesél, mintha attól félne, hogy nem lesz ideje befejezni az elkezdett mondatot.

Keresem a kapaszkodókat.

Ajánlanék. Magamból, abból amiről azt hiszem az enyém - mutatnék neki értelmet, életet, szeretet, halált, de nem érdekli. Mindene van.

Tényleg siettetné a beteljesülést.

Menne már.

Nincs senkije, nem maradt semmije - közben alkot. Mert nem akar unatkozni. Nincs rá ideje.

Istenhívő emberként azon gondolkom, hogy mit akar neki Isten tíz éve megmutatni, amit ő nem lát meg?

Úgy áll előttem, mint Jób.

Semmije sincs.

Igaz, hite se. Csak reménye. A cipőcseréről - egy olyan fizikumról, amely tenni képes.

Értéket a tettekben keres.

Nem akar senki magához közel engedni, mert nem képes tenni.

Csak lenni.

Talán éppen itt van elásva a kutya.

A jelenlétben.

Ha egyszer, a büdös életben egyszer megtapasztalná a jelenlétet - nem a múltban, nem a jövőben, hanem a jelenben... Talán akkor... Persze nem tudhatom.

Amikor kijövök, már semmit sem tudok.

Lassan vánszorgom haza.

Én is ilyen tenni szerető ember vagyok.

Fogalmam sincs mit jelenthet a jelenlétem, hiszen folyton tetteimmel fojtom meg.

S most, amikor démonaim megint ugyanoda akarnak visszavetni, ahonna elindultam - eszembe jut Éva néni. Felismerem, hogy nem kell tennem semmit.

Lennem kell.

Egyszerűen, csendben, gyengéden, belesímulva.

Éppen abba a cipőbe, amiben járnom kell.

Most ez a cipő van soron.

Bölcsességem folytán tudom, már nem soká.

Azt szokták mondani, hogy a barátságok egy életre szólnak. Igazi is. Csakhogy egy emberöltőn belül több élet is van. És egyikből nem mindig van átjárás a másikba, másikokba. Ajánlott lenne, elérendő cél, hogy élet(szakaszaink)-eink átláthatóvá, átjárhatóvá váljanak, elsősorban önmagunk előtt, de ide bizony nem kis fájdalmak árán lehet eljutni.

Így aztán vannak, voltak és természetesen lesznek emberek, akiket nem viszünk magunkkal egy másik szakaszába az életünknek. És ha nincs visszajárásunk egy előző (élet)szakaszba, hát a kapcsolat is megszakad annak rendje és módja szerint.

Sajnos - ez a szülő-gyerek kapcsolat esetén sincs másképpen.

Húzzuk-halasszuk iskolákkal, egyetemekkel, próbaidőkkel, mamahotellel a felelősségteljessé válást, de egy egész életen át csak nem mehet így. Vannak - az igazi művészek - akiknek végül mégiscsak sikerül. Benne maradnak örökre, mumifikálódnak, beragadnak ebbe az áldatlan állapotba. Hiába kötnek házasságot, esetleg nemzenek gyereket - azt a valamikori önmagukat hajhásszák akinek nem kellett döntenie élete felett, nem kellett dolgoznia annak érdekében, hogy eltartsa magát, nem kellett számlákat fizetnie - csak kitalálnia, hogy mivel üsse agyon az időt.

Ez az a réteg, aki hazaköltözik, vagy el sem költözik, de annyi beteges önérzet akad benne, hogy élete utolsó percéig felszínesen megőrizze a tévhitet magában, hogy van benne elég erő ahhoz, hogy szembeszálljon a Mamával. Hiszen ma is lement a kocsmába, holott mami kijelentette, hogy nincs több ivászat és trógereskedés Petikém, és ha besötétedik szépen haza kell jönni.

A másik állapota sem sokkal emelkedettebb, aki kiszakítja végre magát szülei ölelő karjaiból, de nem képes győzelmet aratni önmaga felett.

Csak akkor érzi győztesnek magát, ha mindenkit ellenségként kezel és eltipor.

Az ilyen nem táplál jó vagy kielégítő viszonyt a szüleivel, Lázong egy egész életidőn át. Folyton haragos - neki ne mondja meg senki, ő sokkal jobban tudja, ez az ő élete stb.

Kár érte.

Közel sincs.

Hiszen a győkerekhez, előző élet(szakaszokhoz) szépen egytől-egyig vissza kell találni.

Ez pont olyan, mint amikor fizikai értelemben elmegy az, akit a legjobban szerettünk. Meghal. És érezzük, tudjuk, hogy a temető nem otthona. Nem ott van, hanem valahol máshol. Továbblétezik, továbbél.

Aztán, ha gyászmunkánk megfelelő módon halad - el kell jönnie annak az időnek is, amikor már az üres sírhelyen is sikerül vele felvenni a kapcsolatot. Amikor képesek vagyunk szembenézni az elmúlással, a visszafordíthatatlannal, a megváltoztathatatlannal.

A minap elnéztem az édesanyám.

Mennyire egy másik élet(szakasz) volt az amikor a világot jelentette a puha keze ölelése, a nyugalmat és békét, a jelenléte, a szeretet és törődést a gondoskodása.

Ma már én magam vagyok anya.

Az én jelenlétemnek kellene ugyanezeket jelentenie.

Meg kellett tanulnom lavírózni tehát a szerepek között.

Hogy lehetek ugyanazon helyzetben, életszakaszban, helységben, lélekben anya és gyerek egyaránt. Sőt, feleség is, ha éppen úgy kívánja.

Egyik sem zárja ki a másikát.

És igen, ahhoz, hogy megtaláljam önmagam, el kellett veszejtsem azt.

Ahhoz, hogy megtaláljam a szüleimhez visszavezető útat, meg kellett tagadnom őket.

Hogy egyazon képben láthassam és élhessem át azt ami volt, van és lesz.

És a sok fájdalom ellenére, mégis - olyan szép az Élet.

Annyi apró pillanat teszi azzá, ami - csoda.

Vannak az ember életében helyzetek, amelyekről eléggé későn ismeri fel, hogy maga okozta. Ok-okozati összefüggések, következmények.

Mondják, hogy gyermeket nem a szavaiddal, hanem a tetteiddel nevelsz. 

Amikor a gyerekek egy-három évesek lehettek, volt egy december elseje. Kimondottan iritált. Tele volt a környező tömbházak mindegyike román zászlókkal. Azt hittem a lelkem kiugrik a helyéből. Minden csúcsosúlt estére, amikor kicsődűlt a szélsőség a piactére és boldogan hóráztak, kéz a kézben. Minden és mindenki azt üzente nem vagyunk otthon - az otthonunkban.

Akkor egy rövid hisztériás rohamot követően meséltem nekik Trianonról. Azt hiszem a legnagyobbat akkor és abban tévedtem, hogy nem mondtam és meséltem nekik a magyarok tévedéseiről. Csak a bennünket ért sérelmekről. 

Pedig kellett volna szólnom arról is, hogy minden történetnek két oldala van. Vagy akár több is, annyi amennyi résztvevő van benne.

Azóta sok idő eltelt.

Azt hiszem fejlődtem.

Példának okáért felismertem, hogy vannak román és magyar emberek.

És vannak román és magyar gazemberek.

Dolgozom olyan románokkal akiket kifejezetten tisztelek.

Mert nem a nemzetiségüket helyezik előtérbe, hanem az emberségüket.

Eltelt még egy kis idő.

Még egy keveset léptem.

Például felismertem azt is, hogy a nemzetiség csak itt számít a földi életben.

Az örökkévalóságban mind egyek vagyunk.

Ugyanarról a helyről jövünk és ugyanoda igyekszünk vissza.

Céljaink is azonosak. Fejlődni, fejleszteni - felismerni, elengedni, lenni, szeretni, küzdeni, nem küzdeni.

Közben a gyerekek is nőttek annak rendje és módja szerint.

A tanulás tölti ki napjuk egy részét.

Másik részét a román tanulás.

Képesek vagyunk órákig szarozni tizenöt- húsz román szón.

Magyarázom, lerajzolom, példálozom, mutatok, gesztikulálok, emelem a hangon - mind hiába.

- anya, én utálom a románt...

A férjem kétségbeesetten kijelenti:

- akkor minden nap egy órát románul beszélünk itthon. 

Fiam - nem lesz így belőled semmi. Nem tudsz majd olvasni, ügyet intézni, ismerkedni, képviselni magad vagy egy céget, szervezetet. Halott vagy a nyelv ismerete nélkül. Ez az ország nyelve. Punktum.

Nem szeretek hibásokat keresni - de be kell vallanom, hibás vagyok.

Olyan magot ültettem, ami a fejem fölé nőtt. Húsevő növényt. Úgyhogy ne csodálkozzam, ha bekebelez.

Van egy nagy békánk. A barátja öngyilkos lett tavaly nyáron. Megsirattuk, eltemettük. Egy utolsót ugrott. Az ő döntése volt... Ez van

A béka depressziós lett.

Vettünk mellé társat.

Majd társakat.

Enni kezdett.

Először kicsit, majd egyre többet.

Ma már olyan szájat tát, hogy a csuklómat simán lefalná.

Na így képzelem a gyülöletet is. Aminek a magját én ültettem.

Mi a teendő?

Először is kiolvasok egy könyvet - amiben leírja, hogy mit kell tennem

- Kertészkedjünk okosan, ha már esszevissza ültetgettünk...

Azután kiásom a növényt - mármint a húsevőt és szépen elégetem.

Utána a helyébe ültetek egy román fát. Ennek is utánanézek - a neten. A legrománabb fát mind közül. S aztán ha meglesz a gyimelcse - közösen fogyasszuk el. Utána szigorúan hórázunk egyet. És miután lefektettük a gyermekeket iszunk egy saptecicet és román szerelmi pózba vágjuk magunkat.

A gyermekek egyre gyakrabban érdeklődnek tudatosan afelől, hogy mi, hogyan volt a mi időnkben. Ha mélyebben belegondol az ember, valóban fényévek választják el azt a közöttünk lévő huszonákárhányévet, ami bummot jelentette fejlődés szempontjából, de az igazi mély értékek ma sem változtak. Hiszen ami igazán fontos, az sosem változik. Csak mélyűl és újabb értelmet nyer.

Nem így van ez a tárgyak szempontjából.

A mi időnkben például nem voltak kínai dolgok. Először kínai dolgokkal Budapesten szembesűltem és emlékszem mennyire megdöbbentett az-az árkülönbség ami adott termékek között volt. Persze kiderűlt a cipőről, hogy inkább halottaknak tervezték, hogy elkísérje utolsó útjukra, amelyen már nem szökkennek, de nem is lépdelnek. Egyszerhasználatos dolgok voltak.

Ma már sokat fejlődött ezen a téren is a világ.

Az egyszerhasználatos átminősűlt szezonira és minden ami számít kínai lett. 

Régebben benne volt a köznyelvben az eredeti szó. Ami márkásat jelentett. Míg ma már minden ami eredeti, kínai.

A minap szemüvegtokot kerestünk a gyereknek.

Először fejben, annak rendje és módja szerint.

Mondom nem kell márkás termék, mert állandóan használnia kell. Valami egyszerű kis tok, amibe beleteheti szünetekben a szemüveget. 

Ez volt a feltétel, amibe bele kellett mennünk a béke kedvéért.

- Hordani fogom a szemüveget, de szünetben leteszem, mert ha rajtam van senki sem verekszik velem. Eleve gyengének könyvelnek el. De szemüveg nélkül... - akárki kapható egy kis jó bunyóra.

Igaza van.

Amióta szemüveges, állandóan harapdálom a szám szélét.

Amikor szalad, rohan, ugrik, mászik, dulakodik, verekedik, labdázik vagy hejtelenkedik.

Emiatt a megbénítottság miatt nem kedveltük a szemüveget viselőket - gyerekkorunkban. Tartottunk tőlük. Mindannyian tudtuk, hogy aki eltöri a szemüvegét, annak perkálnia kell. Akkor már inkább nem, kösz.

Na de itt van erre megoldásként a tok.

Ahogy említettem - egyszerű.

Tudod mennyit kóstált a kínaiban?

3 lejt.

Mint egy olcsó fagyi.

Beszarás. Mondom mennyiért állíthatták elő ezek a szerencsétlenek, ha ennyit kérnek érte.

Közben veszünk két új párnát is, ha már ott vagyunk. Az ember nem tudja megállni, amikor minden szinte ingyen van.

A máshol kifizetenő összeg tíz százaléka az ár.

Sem külsőleg, sem érzésre nem vélek felfedezni különbséget a márkás és a gagyi között.

Eredeti.

Visszavet az idő emlékekben az első eredeti salamander tépőszárós edzőcipőmhöz, az első magasszárú pumámhoz, és a farmeremhez - amit akkoriban az NDK-ból hozattunk.

Na jó, hogy nevetnek a gyerekek. Fényévek vannak közöttünk, de ahogy említettem, az igazán lényeges dolgok megmaradnak.

Azok nem kínaiak és egy életidőt tartanak.

Másodikos román tankönyv. Régi, mert van nekünk új es. Az új kicsit jobb. S még csodálkoznak, hogy a romániai magyar gyerekek nem beszélik a román nyelvet. Jobban beszélik az angolt, németet. Nem csak a gyerekek, a felnőttek is. Én magam is úgy jöttem ki az egyetem elvégzése után, hogy jobban és magabiztosabban beszéltem az angolt. Pedig a román nem egy nehéz nyelv. Csakhogy...

Először is itt van a súlyos, traumákkal fűszerezett közös múltunk, a csakazértis - ami egy hatalmas és sokszor legyőzhetetlen akadályt képez nyelvtanulásunk utjában.

Másodszor pedig a tankönyvek. Megtanítanak komplex irodalmi művek elemzésére, versekre, amiket bemagoltunk, de nem tanít meg román nyelven élni - ügyet intézni, orvossal, ügyvéddel elbeszélgetni, hétköznapi dolgokról párbeszélni és bevásárolni.

Ami engem illet például tudtam gombnyomásra legalább tíz verset szavalni, ismertem az összes valamirevaló román írót és költőt, mert kellett - de ha elmentem üzletbe - nem jutottak eszembe olyan egyszerű szavak, mint laska, liszt, fuszulyka és egyebek. Barátokkal, ismerősökkel meg csak irodalmi nyelven tudtam kommunikálni - hatalmas égés...úgyhogy inkább nem kommunikáltam ha tehettem.

Most Annával halunk hősi halált minden egyes nap a nagy román csatamezőkön.

Mert meghalni járunk ide.

Ott van nekie értetted-e az a kurva akcentusa. Nem csak tőlem örökölte, de ami engem illet szarabbul állok mint a székelyek, kiejtés terén.

Aztán az unalom. Nem érdeklik a leckék, mert nem izgalmasak. Haldoklik fölöttük. És én vele együtt.

Egészen máig.

Ma egy szuperizgalmas leckét sodort elénk a harcitank.

Az a címe, hogy Portul. Elmeséli benne, hogy van egy faszi - egyenruhás, erős - s van neki egy hatalmas hajója. Ez már gyanús. Szinte egyszerre kapjuk fel a fejünket. Nagy hajó - fallikus szimbólum. Pláné, hogy zászló is csüng rajta. No comment...

Folytatja. Hogy mindjárt behajózik a kikötőbe. Egyre jobb. Még hogy kikötő...

S akkor éles fordulatot vesznek a dolgok.

Nem egy nő várja a kikötőben - hanem a barátja. Aki csodálja a hajókon lévő árut és nagyon izgatott barátja érkezése miatt.

Integet. - kár, hogy nem tudjuk meg mivel. De ami engem illet, még a sikkantását is hallom, ahogy meglátja barátja érkező (nagy) hajóját...

A hajó még messze van... de közeledik...

És akkor így fejezik be:

gyere Liviu, siess. Hiányzol nekem...

Egyszerre tör ki belőlünk a röhögés.

Nem mondok semmit.

Nem mond semmit.

Benne van.

Mondjon nekem akárki akármit.

Az utóbbi időben rengeteg dolog elhangzott a vallás, vallásosság, fanatizmus kapcsán. Jók, rosszak egyaránt. Kiderűlt ki Charlie és kinek nem sikerül azonosulni Charlieval. Minden csoda három napig tart. Az élet megy tovább. Fájdalmakkal, félelmekkel, Istennel, istenekkel és Istentelenül.

Amióta szülő lettem, lehetek - a hitem egy teljesen új dimenzióba lépett. Addig mint szülő-gyerek kapcsolat dominált bennem. Ahol az Atya, természetszerűleg a biztonság, erő, hatalom, igazságosság, szeretet képét töltötte be, míg fia, Krisztus azét, akihez úgy szólhatok, mint aki egy úton járt velem, velünk. Ért, szeret, akar engem, elfogad, mindent megtesz annak érdekében, hogy szeretve érezzem magam és megértsem életem kihívásait.

Eddig jól is van.

Aztán meglett az ajándék. Az, hogy szülő lehetek, lehettem. Ami egy telejesen új síkra vitte addigi feltétel nélküli hitemet.

Hogy az Isten nem egy csodacsináló nagyvarázsló. Aki akár a székely fúj nekem meleget ha napoznék, de fúj hideget es ha inkább sízni támadna kedvem. Továbbá nem szól bele emberi dolgainkba - ha robbantunk, ölünk, zúzunk, játszuk a terroristát. A következmények elviselésében, az esetleges megelőzésben mellettünk áll, de amúgy nem rángat zsinorokat. Ő van. Ő Szeretet. Nem kormányzó, legkevésbé sem diktátor. Szerető Isten.

Ezt szülőként látom át és érzem át a legjobban.

Itt vannak a gyermekeim. Mindeféle és egyre szaporodó dolgaikkal.

Mi a kapcsolatunk éltető és mozgatórugója? A feltétel nélküli elfogadás és szeretet.

Nem dobhatom ki ha beteg. Nem távolíthatom el ha zajos és legkevésbé sem felejthetem el ha állandóan gondot okoz. Fájdalma az enyém. Ettől függetlenül a leckéit neki kell megtanulnia. Én csak ott vagyok akkor amikor el akarja követni a hibáit, hogy rámutassak helytelenségünkre illetve - amikor már megtette, elkövette, hogy segítsek neki levonni a következtetéseket és eltakarítani lelkében a szilánkokat.

Ez a feladatom.

És akkor van ez a két egymástól független, de ezen a szálon igen is egy ösvényen haladó mese bennem. Annyira nem mindennapi, hogy már-már megszokott.

Van az a fajta vak-hit, fanatizmus - amit én magam sem értek. Amely miatt önmagunknak, vagy a mellettünk élőknek ártunk kisebb-nagyobb tömegekben.

Sem a Biblia, sem Isten nem bíztat sehol erre. Sőt, csak a szeretetről beszél, mutat, sejtet, sugall, mond, üzen. Itt van ez az ember. Családdal. Munka nélkül, kegyelemre várva. Valódi fanatizmussal. Mert Isten neki azt mondta, hogy azt az útat kell járnia. Nincs mit enni adjon lassan gyermekének - ő már régen nem eszik, alamizsnát nem fogad el. Csak vár. Godotra. Nem tudom, hogy meg fog-e érkezni. És ha igen, mikor... Ő minden esetre vár. Mert attól a bizonyos úttól nem tágít. Tágíthatna. Vállalhatna, továbbléphetne. De ő nem. Na ez is egy érdekes fanatizmus. Kicsiben - de ön- és a mellette, vele élők lassú, de biztos öldöklése. 

A másik az egészségügy.

Amikor a gyermekek betegek - na az nagy lecke.

Ha én, az van. Kitépem a fúziókat magamból, ordítok kettőt, majd hazajövök. Dolgom van. Na de ha ők - akkor már megtántorodom. Addig, amíg meglátom a fiatal, rezidens orvosokat, akik diagnosztizálni jönnek - okostelefonokkal és google weborvosokkal a kezükben. Ahogy dolgoznak...

Na akkor - valahogy felülkerekedik bennem a Godotra, kegyelemre várás türelme és halad addig, ameddig el nem intézem a dolgaimat.

Mert hitem, Isten soha sehol nem mondta azt nekem, hogy várjam őt ilyen helyzetekben. Passzívan, lemondóan, de tele hittel és a jobb jövőbe vetett bizalommal.

Nem.

Intézkedjem, Tegyem, amit tennem kell - Ő támogat.

Na ilyen az én fanatizmusom.

A legújabb facbook örület szerint - fasz, amellyel akárhova kiállhatok, mert soha nem szégyenkezem.

Mondja ma a kolleganőm, hogy valakitől azt a tanácsot kapta, hogy nagyon válogassa majd meg kivel köti össze az életét, mert nehéz jó embert találni. Miközben kiegészítem a gondolatot magamban, majd hangosan is, hogy egyáltalán nem így van. Könnyebb jó embert találni, mint jónak megmaradni. 

Az együttélés, a közelség, haelmúlikaszerelem ki tudja hozni embertől-emberig a legrosszabbat ami bennünk lakik. Önmagunk fele, a mellettünk élővel szemben, vagy nagyobb méretekben a szűkebb-tágabb társadalom fele.

Ott van az a valaki akivel elindulok - akarva-akaratlan egy úton. És az útbéli viszontagságok, a próbák, a nincstelenség vagy a van, a surlódások és önmagunk bántásai felkavarják a bennünk lévő salakot, rosszat. A tény, hogy azt hisszük, reméljük, gondojuk, akarjuk - hogy a másik feleljen a boldogságunkért.

Az óhaéntudtamvolna típúsú felkiáltások mélyen magunkban és a másikkal szemben.

A világ tud katasztrófák színtere lenni. Ha meg nem az, hát megtanuljuk azzá avanzsálni. Mindazt amit eszközként, segítőként, támaszként kaptunk, hírtelen átalakul a legősibb, legelemibb fegyverré és magunk fele fordul, fordítjuk.

És akkor megindul a megállíthatatlan lavina. Amikor nem gondolkodunk, hanem csak érzelemfűtötten cselekszünk, kijelentünk, megfogadunk, megígérünk. És tudjuk, érezzük, hogy ez nem a helyes, nem a jó, nem a nekünk való út, mégis lépkedjük, tapossuk, fogyasszuk - mert hát nem mondhatunk magunknak ellent. Nem ismerhetjük el és be, hogy bizony tévedtünk. Mert mit mondana ő, mit szólna bárki, valaki, akárki, a barátok, a szomszédok, a falu, a város - ha megtudnák.

Miközben meg nem a falu meg város él ebben, hanem mi magunk.

És azok a belső hangok, szavak, utalások, megérzések, gondolatok - akkor és ott - annyira irányt tudnak mutatni.

De ha zaj van bent, képtelenek vagyunk meghallani a csendet.

Azt a csendet, amelyben mélyen lakik az üzenet.

És szenvednek a gyerekek.

Mert főként ők.

Amikor mindenki hibás, legkevésbé mi - akkor szakad a gát.

És a háborúban minden fegyverré alakul át.

Nincs tűzszünet - fejetlenség van és káosz.

Amely majd soha nem ülepszik, hiszen melyik az a háború, amelynek túlélői megúszták volna sebek vagy hegek nélkül.

És mégsem a fizikai fáj, hanem leginkább a lelki. A góc, amely állandóan tályogos. Már-már bűzlik, oszlik, koszlik - de mindig van valami vagy valaki akivel vagy amivel elhallgattatjuk. Ha nem más, hát zajt csapunk mi magunk.

Megyünk, teszünk, veszünk, csak meg ne halljuk azt ott, legbelül.

Az egyetlen és üdvözítő igazat.

Amely a csendben lakik. És a tekintetekben. Ahol a lélek néha kikönyököl friss levegő után - de a puskaporos füstön át felismerhetetlenné válik üzenete.

Honnan tudod, hogy megöregedtél? Hogy sorra kimennek a divatból azok a dolgok, amik téged annak idején éltettek.

Itt van példának okáért az önkéntesség, önkénteskedés. Nem föltétlenül alapítványi vagy egyesületi, hanem az embertől-emberig érő és tartó, igazi, hálát és viszonzást nem váró cselekedet.

Amikor még nem voltak gyerekeim, máshol kerestem a boldogságot. De már akkoriban is helyesen tudtam, hogy melyek azok a tettek és állapotok, amik közel visznek a belső békémhez.

Imádtam idős és beteg embereket látogatni.

Az elején kezdtem két idős nénivel, akik közül az egyik nemlátó volt, a másik meg ágyhoz kötött beteg. A beteget alapápolni kellett, a vakot sétáltatni, mindkettejükkel elbeszélgetni és felolvasni, bevásárolni, számlákat fizetni, takarítani. Hetente kétszer mentem mikor mennyi időre. Volt, hogy egy órát sikerült szakítanom és volt, hogy ottfelejtettem magam.

Szegény nagymamám már nem élt. Azt hiszem az ő meséit, történeteit, szeretetét igyekeztem pótolni.

Ezt követően egyre többen lettek. Nem kerestem, hanem megtaláltak ezek a dolgok. És soha nem fárasztottak le. Ellenkezőleg - feltöltődtem, boldognak éreztem magam. Hiszen nem segíteni mentem, hanem együtt lenni. Megszerettük egymást.

Amikor nemrégiben a korházban jártunk közel került hozzánk egy anya, Balázs korú fiával. A kisfiút fél éve leukémiával diagnosztizálták, azóta nem is jártak otthon.

Olyan jó volt velük lenni, elbeszélgetni, rájukhangolódni, megismerkedni - hogy bajuk mellett a miénk eltörpűlt. Amink volt - igyekeztünk odaadni. Színeseket, kariókákat, füzeteket - hiszen ezekért nem futhattak az üzeltbe - az ember ha látogatni megy a kompóton túl nem igazán terjed a fantáziája, pedig mennyi minden jó lenne még...

Közben meg meséli valaki, hogy beteg édesanyja segítségre szorúlna. Jó lenne valaki, aki látogatja, leül mellé, elbeszélget vele. De bármerre indul olyan tarifokba botlik, amiket nem tud megengedni magának egy normális, munkájáért pénzt kapó ember a mai világban.

Egy évvel ezelőtt mi is kerestünk valakit egy velem egykorú, agyvérzés következtében lebénúlt fiatal anya mellé. Elhiszed nekem, hogy senki nem került? 

Nem hiszek abban, hogy bele kellene segíteni a világba. Nem hiszek eleve a nagy segítésekben. De hiszek az emberségben. Hiszek az idő minőségi eltöltésében. Ami divat volt a sorozatok és tévé elterjedése előtt. Amikor nem kötött le bennünket egyetlen technikai eszköz sem. Hanem igyekeztünk egymás társaságában élni úgy, hogy azáltal épüljünk és építsünk.

Annyi unatkozó, magányra panaszkodó, idejével nem tudni mit kezdő, orvosi rendelőkben hányódó ember van. Nem csak idősek. Fiatalok is, akik napjuk 75%-t a net előtt fecsérlik el. És kiürülnek. Nem éreznek semmit. Érzlmileg haldokolnak, nem ismerik sem magukat, sem a világot, sem a másik világát. Várják a nyugdíjt, hogy még több időt tudjanak a nagy Nihil (vagy Godot) várakozásában eltölteni.

Na nekik kifejezetten ajánlanám ezt a fajta önkéntességet.

Higgyék el nekem, előlegezzék meg a bizalmat, hiszen tapasztalatból mondom, hogy ennél jobb gyógyszert a boldogtalanság legyőzésére még nem találtak fel.

Ezt szívesen fogadó ember meg annyi van, hogy azt elbeszélni is nehéz. Nem kell sokat keresni. Ha nyitunk, jönnek. Egyik hozza a másikat. A Jóisten meg pontosan tudja, hogy melyik gátat mivel kell betömje.

Gyakran eszembe jut az a karácsony előtti időszak, amikor életem egyik legégetőbb kérdése az volt, hogy készen lesz-e a töltöttkáposzta időben. Fogalmam sem volt róla, hogy egy annyira döntő állomás elé nézünk családilag, amely egy életre meghatározza mindannyiunk mentalitását.

Balázs mondja a múltkor gyermeki kétségbeeséssel, hogy ha Ő lenne Isten, minden rendben lenne...

A minden rendben nem jó. Csak kényelmes. Helyenként unalmas, de nem biztosít teret a fejlődésre. Elvagyunk benne. Kellenek az ilyen időszakok is, különben megőrülnénk. Mert ahogyan pihenés nélkül dolgozni, na úgy minden rendben időszakok nélkül - fejlődni sem lehet igazán. Az állandó túlhajszoltság megöli a lelket.

De az sem lenne sokkal jobb, ha tisztában lennénk azzal, ami ránk vár. Mert nem igaz, hogy fel lehet készülni. Ki lehet készülni a várakozásban, a lesbenállásban, de ahhoz nem vagyunk eléggé bölcsek és felkészültek, hogy megfelelő stratégiákat dolgozzunk ki, összpontosítsuk az erőtartalékainkat és szembenézzünk azzal, ami ránk vár.

Gyakoribb, hogy patkány-társadalmi mintára kirágjuk magunkból a leggyengébbet, a vérzőt, szétharapdájuk egymást felfokozott lelkiállapotunkban.

A nehéz idők, mindig embert-formálnak.

Amire nem voltam képes tegnap, ma már könnyedén befogadom. Mert felkészültem. Megpuhúlt a lelkem a befogadásra és felismertem, hogy közel sem ezek a legnagyobb vagy legfontosabb dolgok az életben. Vannak ennél sokkal égetőbbek, amikre már megoldás sincs. És attól oldódnak meg rendszerint, ha elfogadom, hogy együtt kell élnek velük.

Együtt a saját hibáimmal, a tieiddel, a sebeinkkel, a sebezhetőségünkkel, vérző és tályogos önmagunkkal. 

Mert a világ rendje, a közös fejlődés, az általános haladás mindig több, mint az én egyéni élettörténetem. Amely felett jogom van dönteni, hogy lépek vagy meglapulok és kivárom, amíg ismét minden rendben lesz.

Leckék ezek és fájdalmak.

Egyéni és olyan, ami nem csak nekem fáj. Hanem mindanyiunk vérző szíve.

Kérdés az, hogy sikerül-e együttélnem velük, megtanulom-e kezelni őket vagy megadom magam és szent együgyűségben aggodom azért, amire gondolnom sem kellene, szenvedek azért, amin nem változtathatok és küzdök azért, ami eleve nem az enyém...

Az ember nem tulajdon.

Az élet apró lépések és nehéz döntések szimfóniája.

Az egyén meg hegedülhet élete háztetején addig, amíg már minden darab összeérik. Akkor elbocsátást nyer. Mert megérdemli a szünetet.

Mostanában nem írok, hanem mesélek. A gyerekek rettenet ráuntak a klasszikus mesékre. Persze, hogy igen, miközben meg az anyjuk arról és úgy mesél, ahogyan és amikről ők szeretnék. Klasszikus legyen a talpán, aki a kívánságműsorral felveszi a versenyt...

Az új esztendő rengeteg kihívást rejteget.

Számomra eddig el egyet tett nyilvánvalóvá - hogy majdnem két hét karantén után elgyalogolhattam az orvosi rendelőig.

Nagy élmény volt. Kissé féltem is. Felgyorsúltnak tűnt minden. Zajos és hangos volt az út, az emberek és szemembe sütött a nap.

Úgy voltam vele, mint a rab, amikor szabadlábra helyezik.

Menne is meg nem is.

Már nem szívesen él a bizonytalannal, a kiszámíthatatlannal.

Saját világot épített, amiben mndennek jól meghatározott helye és szerepe van. Senki sem cselekszik saját feje szerint. Ott a veszély is kontrollált.

A gyerekeknek gyakran jut eszükbe a kinti világ. Mennének már.

Így értékelődik át szépen minden, szelídül a kötelező vágyottá, a retkes hétfő üdvözítő munkanappá, a stresszes kollega rég nem látott baráttá és a félbehagyott munka céllá.

Vannak a JóIstennek tanításai. Ahogy humora is.

Fogalmam sincs, hogy miért kellett kihagynunk ennek a télnek örömeit, ezeknek a napoknak élesben való történéseit és áthangolódnunk a bentire, az egymásra, az elzártra - de azt tudom, semmi sem hiábavaló.

Igazi lelkigyakorlat volt ez a javából.

Csapattá lettünk. Ahol nem a bázis adja a biztonságot, hanem a csapattá formálja biztonságossá a bázist. A zászló meg magától lebeg - nincs is szüksége semmiféle szélre.

Adjon a JóIsten...

Nem tudom kitől kapjuk a jót és a rosszat. Azt hiszem, azok vannak a világban és útunk során elkerülhetetlenül beleszaladunk. Igy válhatnak próbákká, amik formálnak bennünket.

Vannak kis és nagy rosszak. Amikről azt hisszük, hogy elviseljük és amikről úgy gondoljunk meghaladják az erőnket.

Ezért fontos lépésekre bontanunk azt amivel szembesülünk. Legyen jó vagy nagyon rossz. Kis falatokban, lépésekben megküzdenünk velük. Mert a kis lépésekre mindig megvan bennünk a kellő erő.

Ami az értékelést illeti – a viszonyitáson múlik. Azon, hogy éppen mihez is hasonlitjuk. Ha a szomszéd zöldjéhez, akkor minden bizonnyal belebukunk. Ezzel szemben ha a magunk szineiből igyekszünk kikeverni hozza a megfelelő ellenszert és védőruházatot, akkor menni fog.

Az élet átértékeléséhez elég egyetlen pillanat.

Egy semmi kis történés. Egy igen vagy egy nem. Hogy felismerjük azokat az értékeket, amelynek mindvégig birtokában voltunk, de nem volt bennünk kellő alázat azok felfedezésére. A rácsodálkozásra, a befogadásra, az apró csodák nagy megélésére.

Adjon a JóIsten kellő alázatot ebben az esztendőben mindannyiunk számára – ezeknek kegyelem formában való befogadására.