Mostanában lépten nyomon arról beszélünk, hogy mit nem helyes tenni gyermeknevelés kérdéskörben. A mit kell kategóriában rendszerint olyan dolgok hangzanak el - tisztelet a kivétel - amit egyetlen egy ma élő, termelő, dolgozó és fogyasztó szülőnek sem áll módjában megadni csemetéjének.

Így jobb híján mindenki azt teszi, amit a legjobbnak gondol - s mivel a visszajelzések lassan de biztosan átmennek negatív szférába - hát hátatfordítanak a problémának és még mélyebbre ássák magukat a termelés-fogyasztás láncában.

Meséli egy szülő, hogy a pedagógus felhívta ás felrótta számára, hogy kamaszkorba lépett gyermeke álmodozóvá lett. Na ilyent sem hallottam ezeddig el. Hiszen körülbelül azon a szinten mozog az információ, mint, hogy kedves asszonyom, a fia annyira magas lett hírtelen, hogy alig képes begyömöszölni a lábait a pad alá. És akkor mi? Mi ebben az esetben a szülő feladata?

Adja ki parancsban a fiának, hogy legyen olyan kedves többé ne gyarapodjon magasságát illetően, mert még a végén az iskolának muszáj lesz padokat cserélnie? Vagy ne álmodozzon többet, programozza át az agyát és tessék szépen odafigyelni arra, amit a tanár mond!

Arról is tudomást szerzek, hogy a gyermeket évek óta nem neveljük ezzel és ezzel a módszerrel - míg végül már egyáltalán nincsenek módszereink.

Ezzel szemben vannak akkora szakadékaink generációk között - hogy elbeszélünk egymás mellett. Egyszerűen nem egyvilágon élünk. Ők soha nem fognak megérti bennünket, ahogy mi sem őket. Hallunk egymásról, egymás dolgairól - de nem értjük meg egymást. 

És mikor nem értek meg valakit?

Ha nem ismerem.

A másik megismerése, azonban saját önismeretemmel kezdődik el.

Amikor különbséget tudok tenni a magam és a másik között.

És valóban ma már nem működik az erőszak. Annyira lett erőszakossá a világ, hogy az emberi psziché nem bírja el az állandó terrort és megfélemlítést.

Annyira lett bizonytalan a saját jövőnk és homályos a jövőben vetett hitünk és reményünk, hogy meg vagyunk győződve arról, hogy a gyermekeinknek esélyünk sincs a túlélésre.

Kár értünk.

Mert az Élet utat tör magának.

És nem a hitünk lesz az, amely előreviszi, vagy a hitetlenségünk, amely meggátolja.

Emberek születnek és halnak meg.

Gyermekek nőnek fel magányosan és egyedül, támasz és vigasz nélkül.

A kérdés azonban mindig ugyanaz marad - az Én Rózsámmal mi van? Azzal, akit rám bíztak. Gondját viselem-e, törődöm-e vele, szeretem azokon a teleken is, amikor hiányosságai miatt képtelen virágozni és zöldelni számomra? Csak azért mert van.

Ha igen, akkor nagy baj nem lehet.
A módszerek nem örökérvényűek, a szeretet azonban az.
Ez a módszer a megértéssel társulva soha nem lesz divatjamúlt.
S ami szeretetből történik, téves nem lehet.

Nem tudom mit fognak írni az új Csillagok Háborújáról. Nem is érdekel. Rendszerint nem szoktam más seggébe hajolni, hogy megtudjam mit is gondolok.

A film nem nagy eresztés. Annak semmiképpen, aki nem volt bolondja annak idején. És már túl van mindenen - látott déket minden mennyiségben - látta a legtöbb filmet ami olyan izgalmakat, szövegkönyvet, technikai elemeket használ - amit mi a Star Wars idején egyszerűen trükkfelvételnek neveztünk - és színészeket szólaltat meg, amik és akik egyszerűen verhetetlenek.

Itt nem erről van szó.

Én magam is láttam jobb filmet - nem is egyet.

De ez a sztori, ez a kivitelezés, ezek az arcok, ez az érzés az enyémek.

Olyan ez, amikor hozzávénülsz a párodhoz.

És nem azért szereted (már) mert szép a bőre, kerek a segge, aranyos a csudája - hanem azért mert ő a tied. Tudod már, hogy vannak nála szebbek, formásabb popójúak, aranyosabb csudákat viselők - de ő...ő a tied. Azzal ami és azzal amije van,

Na így van ez a Csillagok Háborújával is.

A gyermekeknek megmutattuk Mihaelat. Az akkori szinte egyedüli elérhető rajzfilmet számunkra. Kuriózumnak jó volt, de semmi több. Soha többet nem említették, nem kerestek rá, nem meséltették - hanem a feledés homályába merült, az összes többi nem fontos dolog mellé.

Talán ezen a nyomvonalon indulhattak el azok, akik meg akarták mutatni a világnak, a gyermekeiknek, a mai generáció szülötteinek, hogy mi is tulajdonképpen a Csillagok Háborúja. Amit annak idején, amikor először láttunk - majdnem belehaltunk a gyönyörűségbe. Ahogy Darth Wader szuszogni tudott - az ember gerincén futkosott a hideg az izgalomtól. 

De ha az akkorit mutatjuk meg - abban a feldolgozásban, azokkal az elemekkel, amelyekkel akkoriban operálhatott - nem jutottunk volna tovább Mihaelá szintjénél.

O.k. - és akkor?

Így azonban szerelem,

Elvittem, megmutattam, felfedtem és hagytam, hogy rá is hasson azzal az Erővel, amellyel igen kevés alkotás képes.

Mert a Csillagok Háborújának Ereje van.

Visszatérő ereje, amelyet az emberöltő(m) feladata nem kihagyni.

Ilyen volt látni Han Solot, Leiat, Chewbaccat, R2D2-t és még sorolhatnám - de a legvégén Luke-ot, aki úgy áll a dombtetőn ember - hogy a nyakadat teheted le rá, hogy ebből még folytatás lesz. Minimum addig ameddig élsz - vagy ők élnek ...

A gyermekeim alapjáratban nem követelőzők. Mindig csak addig nyújtózkodnak, ameddig ér a takaró. Ha pedig van egy nagylelkűbb napom és egyszerre több dolgot megengedek a megszokottnál, ők maguk teszik vissza a polcra az általuk feleslegesnek vélt dolgokat - mondván, hogy így legalább marad majd más alkalomra is a bőségből. 

Mégis a téli ünnepkört - Mikulásjárást és Karácsonyt - természetesen a levélírás és rajzolás láza hatja át, ami teret ad az álmodozásra. Balázs minden álma a legó. Legó minden mennyiségben. Aki jártas a témában, pontosan tudja mennyire nehéz milliókról beszélünk ennek a témakörben a kapcsán. Balázs fiam multimilliomos, ha figyelembe vesszük és mérlegre tesszük azt a gyűjteményt, amelynek az évek során birtokosává lett. De ez soha nem állítja meg abban, hogy újabbat és újabbat ne kérjen. Most a Csillagok Háborúja legókra van ráállva. Minden mennyiségben. Amikor a Mikulás visszaírta, hogy hagyjon valamit az angyalnak is - hiszen borsósnak találta az árakat, megértette szó nélkül. Azóta árakat is figyelembevéve nézünk ajándékötleteket. 

Munkámnak köszönhetően minden évben ünnepre való felkészülési rituálénk része a hátrányos helyzetű családok, gyerekek, fiatalok megajándékozása is. Idén is készültünk erre, a hagyományokhoz híven.

Minden évben magammal viszem a gyerekeket ezekre a helyekre. Hiszek abban, hogy látniuk kell az Életet a maga teljességében. Hiszen az Élet nem csak Fény, hanem Sötét is. És életté akkor lesz, amikor a kettő egymásba hatol.

Az idei ünnepkör üzenete a Család.

Nem nekem kellett kimondanom. Megtette a helyzet maga.

Árvákhoz és lányanya otthonba látogattunk el az összegyűjtött és nagy gonddal felpakolt csomagokkal.

Az árvák minden évben mosolyt csalnak az arcomra.

Olyan ez mint a paplátogatás. Csend van - merev, hideg és nehéz csend. A tévé röptében lett kikapcsolva, hogy a betoppant látogató még csak meg se gondolja, hogy itt használat alatt áll ez a pokoli agyelszívó berendezés.

A gyermekek a készenlét feszült csendjében várják, hogy elmondhassák hálából betanult imáikat, verseiket, énekeiket.

A látogató meg lassan belesímúlva a feszültségbe átadja magát a szerepjátéknak, melynek lényege gyakran emiatt siklik el.

Most is feszülten és csendben ült a 21 gyerek. Csak a szemük sarkában árválkodott a huncutság, várva, hogy teret kapjon a felszabadulásra.

Beszélgettünk, csipkelődtünk, kacarásztunk - majd továbbálltunk.

Az én két gyermekem magával hozott valamit.

Valami nagyon fontosat, amely minden földi érték felett áll: anya - hozhatunk nekik akármit. ide anya és apa kellene. család! az lenne igazán ajándék...

A lányanyaotthonban a helyzet nagyon hasonló volt. 1o-11-13 éves lányok egy, két, hat gyermekes anyaként. Gyermek a gyermek mellett. Egyformán örültek mindennek. 

Az élet nem igazságos.

Sötét és fényes.

A kettő találkozása szüli az életet.

Tekintetekben, megvilágosodásokban, levont következtetésekben és elvétett lépésekben.

Mindegyiknek akkor és ott van helye, ahova tétetett. Mert üzenetet hordoz. Az aratás azonban rajtunk áll. Arra soha senki nem kényszerít. Take it or leave it. ennyi.

Amikor annak idején megismerkedtem a férjemmel - mindketten nagyon fiatalok voltunk és hittünk egy sor olyan dolgoban, amiről ma már tudjuk, a fiatalkor délibábja volt csupán.

Én hittem abban, hogy megváltom majd a világot - ő meg abban, hogy az ambo és az oltár az egyetlen olyan hely, ahol az Isten lakik.

Megismertük a feltételek nélküli szeretetet, mert ennek a kapcsolatnak egyik legnagyobb bűntetése és áldása az volt, hogy első perctől láthattuk egymást. Valamiért úgy kellett nekünk lépésről-lépésre szövetséget erősítenünk, hogy nem lehettek benne álmok, csak valóság.

A valóság nem mindig biztonságos.

Egyik ismertetője, hogy tele van félelmekkel. És ezekkel a félelmekkel szembenézve jut el az ember addig, ahol az Isten lakik.

Rengetegen jöttek velünk szembe.

Nem támogattak, hanem támadtak.

Abban sem voltunk biztosak, hogy ha elesünk lesz majd ki felemeljen. Csak támolyogtunk és tudtuk merre van az előre. Arra tartott az útunk.

Fél évig - ha az azt megelőző két évet egyáltalán nem számoljuk - abban sem voltunk biztosak, hogy ebben a formában életben maradhatunk-e - testileg, lelkileg, szellemileg.

És akár a mesében - édes bosszú - utólag mind az esett el, aki a legjobban harcolt ellenünk.

Életével, nevelése gyülölcsével, elveivel, jelenével rácáfolt akkori fegyverei mindegyikére.

Nekünk meg nem túlzottan volt bizonyítanivalónk. Egy gyermekünk adatott, akit fel kellett cseperítenünk.

Összeomlott életünket romjaiból kellett újraépítenünk. Azzal amink volt és azzal amit ajándékba kaptunk. Jókkal, rosszakkal egyaránt.

Egy azonban soha soha soha nem változott bennünk - az Isten iránti hűség és szeretet.

Noha volt olyan egyházi főméltóság, aki kijelentette, hogy kifejezetten irritálja jelenlétünk - hiszen, mivel hogy nem csapott belénk a Ménkű azosmódulag, ahogy hátat fordítottunk az Egyház törvényének - ezzel csak arra erősítünk rá, hogy bármit meg lehet úszni bűntetlenül.

Isten és az Egyház nem egyenlő a papokkal.

Papot ugyanis sokfélét ismerek.

Hívőt és hitetlent.

Jó és rossz alkoholistát - akiből Isten jön ki ha iszik és olyat is, aki állat ha iszik ha nem.

Továbbá analfabétát, hazugot, imádságos lelkületűt, tolvajt, adakozót, igazi szónokot és csapnivaló predikátort, olyant aki kifejezetten utálja a gyermekek társaságát, olyant is, aki nőgyűlőlő, 

Sokan vannak sokfélék.

Akár közöttünk.

De egy biztos - egyetlen egy jó vagy rossz pap sem egyenlő az Egyházzal.

Sokan kijelentik, hogy hisznek, annak ellenére, hogy nem látogatják a templomot.

Elhiszem.

Hiszen olyan férj is van, aki elmondása szerint szereti a feleségét, annak ellenére, hogy nem táplálja szerelmét évtizedek óta.

A templom egy találkozási felület az Istennel.

Nekem - mint Istenben hívőnek - feladatom olyan helyet keresni, ahol kiteljesedhetem. Ahol bátran önmagam lehetek.

A minap - a sokszor átkozott közösségi háló talaja adott helyet egy rendkívül terméketlen vitának.

Papok és hívek vitájának.

Kicsinyességétől felfordult a gyomrom és szólásra késztetett.

Egy képzeletbeli mérleg felállítására.

Aminek az a címe: Kinek nagyobb?

Aki szerelmeskedik és a másiknak örömöt okoz, vagy a pornóőrűlt?

Aki felelősséget vállal egy családért és saját gyermekeiért - vagy az, aki a sajátját is eltagadja és egy egész hívőközösséget sajátjának vall, miközben olyan vastag falakat épít önmaga és a közösség közé, amik ledönthetetlenek? Természetesen saját kényelme javára!

Ne hajigáljunk köveket - hanem magunkat tegyük sza mérlegere, így az Ádvent derekán, az Irgalmasság Évének első óráiban.

Mindegy hogy ki és mi vagy, hol vagy és milyen feladatköröket látsz vagy nem látsz el. Egy biztos. Kötelező a szeretet és tilos a gyűlölködés.

Mert elbaszott életed akkor lesz - bármi is légy - ha ennek az alapvető törvénynek ellentmondasz.

Szeress!

Magadat, a másikat, akit rád bíztak, akit te vettél a hátadra.

Mindenekfelett szeress!

S ha ezzel mind meglennél kezd újra.

Mert tudd, ez a törvény és parancs mindenekfelett áll. 

Bárhol laktam is, mindigis volt egy szomszéd, aki körbevizelte az összes házában található lobogóval a teritóriumát ahogy közeledett a december elseje. Tulajdonképpen nem is tudom mióta ünnep a december 1. A kommunista rezsim alatt ünnepeltük az augusztus 23-t és a május 1-t. Máskor dolgoztunk, tanultunk. Nem volt lacafaca. És kérdés sem volt, hogy ki ünnepel. Mindenki egy szívvel-lélekkel tette, mert nem tobzódtunk a szabadnapokban. Ezeket sem pihentük végig. Ki kellett menni a térre integetni, tapsolni, hórázni - mert soha nem lehetett tudni sem az órát sem a napot, amikor eljő a Nagyúr.

Életemben akkor kaptam először verést az iskolában és utoljára, amikor augusztus 23-ra készülődve, a tűző napon, éhesen, fáradtan, bután, nyűgösen már órák hosszú sora óta tanultuk a korreógráfiáját egy kibaszott mozgóképnek, amivel Causecut akarták köszönteni - velünk, azaz a pionérokkal. Tornadresszekben gyakoroltunk egy olyan mozgássort, amit senki sem magyarázott el. Mit csinál a gyermek ha éhes és fáradt? Röhög. Mint a fakutya. Minden ok nélkül, mindenben és mindenkiben okot találva. Mi is ezt tettük. Mígnem odalépett hozzám - valószínű nekem voltak a legproeminensebb fogaim az összes marhuló taknyász közül - a tornatárnő, aki legalább annyira volt román, mint én magyar - hiszen soha nem vettük egymás szavát, s olyant le nem kevert értetted-e nekem, hogy a mosoly évekig rámfagyott. Akkoriban nem volt gyermekuralom. Kaptad, nyelted. Évekig szőttem magamban a gyilkos tervet, hogy ha majd felnövök lemészárolom, mint egy pulykát. A stratégia évről-évre színesebb és gazdagabb lett, én egyre erősebb és határozottabb, mígnem felnőttként összetalálkoztam ezzel a szerencsétlennel az úton. Első reakcióm az elfojtott gyűlölet teljes erővel való vulkanikus felrobbanása volt. Aztán, ahogy közelebb jött szemügyre vettem. Egy rozzant, üres tekintetű, letűnt idejű, bölcsességet nem ismerő rideg szempár nézett vissza rám. Még csak sajnálni sem tudtam, nem, hogy eltapossam. Ekkor láttam utoljára. Valószínű még aznap meghalt. Hiszen ekkor tanított először és utoljára valamit egész pedagógusi pályafutása során.

Más szelek járnak.

De a lobogók maradtak.

Ahogy a szomszédé is.

Pár évvel ezelőtt - a gyermekek még kicsik voltak - reggel egy nehéz éjszaka után a szomszéd zászlaja köszöntött boldogan. Kitört belőlem az oláhgyűlölő magyar. Felszedtem a megszeppent gyermekeket és elmagyaráztam nekik a vér törvényét. Azután jobban fújták Trianont, mint a Miatyánkat.

Tavalyig elkerülő hadműveletet végeztem december 1-én. Ki sem mentem az erkélyre, hogy ne kelljen látnom a másik káromon vívott örömét.

Aztán az idén kimentem és magam is zászlóvá váltam.

Víg, játékos, önfeledten lebegő lobogóvá.

Néhány szivar és két pohár bor között gyorsan lefuttattam jelenlegi álláspontomat: az ő ünnepük, nem az enyém, Ahogyan már gyászom napja sem. A sebeim lassan, de biztosan begyógyultak. Éles és ádáz küzdelmet folytatok gyermekeim magyarságának megőrzése érdekében, irodalmunk, kultúránk, szokásaink átszármaztatása mián - de fontosnak tartom azt is, hogy ismerjék, tudják a románok nyelvét, értékeit, kultúráját is. Mennyi szuper író, költő, irodalmi mű - mely románságán innen és túl igazi élményt jelentett. Elég csak annyit mondanom, hogy Eliade... Feledhetetlen édes íz árad szét lelkem minden zugában. Vagy ott volt a Prokusztészi ágy - ha nem olvastam ezerszer, egyszer sem. Ezeket nekik is tudniuk és ismerniük kell.

Egész évben szajkóztam - hogy a változás és forradalom benned kezdődik el.

Idén váltottam és forradalmasítottam megkövült gyűlöletemet.

Készen állok tökéletesíteni magamban nyelvük és kultúrájuk ismeretét, készen állok meggyógyítani magamban a gyűlöletem okozta tályogos sebeket - egyre talán nem lennék készen soha, hogy gyermekeim keveredjenek. De abban egészen biztos vagyok, hogy a hét év alap - amelyet a gyűlölet téglája épített fel - soha nem fogja feloldani a gátat a gyermekeimben, hogy valaha is keveredjenek. 

Valamelyik nap olvastam a gyerekeknek egy mesét. Sablonos történet a gazdag emberről akit próbára tesz a Jótündér. A módos gazda még többre vágyik - a Tündér azonban feltételekhez köti az ígéret beteljesítését. Hogy bármikor bárhogyan jönne is el - fogadja Őt.

Nyilván a gazda nem áll készen semmire. Még Önmagára sem. Eljön a Tündér vándor, szegény éhező gyermek, majd kiszolgáltatott állat képében - de a gazda merev, nem ismeri fel egyikben sem a Jótevőt. Sima ügy elveszíti mindenét.

Tíz éve vagyok házas. A házasság egy rettenetes bőrönd. Amit akár egy világkörüli utazáson cipelsz magaddal. Tele van egy rakás használható dologgal, amit azonban csak abban az esetben tudsz rendeltetésszerűen igénybe venni, ha rendben tartasz. Amennyiben nem, csak egy kupac szemét marad.

Utazol loholsz járművek után, vonszolod, cipeled magaddal a bőröndödet, lihegsz, fújtatsz és végül semmit sem találsz. Ez az a szint, ahol a legtöbben egyszerűen kihajítják a megunt csomagot és egy blekfárjdéjen új cuccokat vásárolnak. Mert végeredményben - szerintük - nem a bőrönd viszi az utazót, hanem az utas a bőröndöt.

A szívósabbak ragaszkodnak a megszokott tárgyhoz. Minden egyes állomás - egy újabb bejegyzés vagy matrica a bőrönd falán. Nem lehet csak úgy félredobni, elhajítani. A benne levő holmik, nem megunt, divatjamúlt szennyesek, hanem kőkemény emlékek. Ez itt az életem, látod - szokták mintegy önmagukat is alátámasztani.

Készen állnak küzdeni, rendezni, pakolgatni mosni, vasalni - csak, hogy megmaradjon minden használható állapotban. 

A dolgok azonban nem ennyire egyszerűek. A házasság nem egyedül jár. Rokonsággal jön. Beront. A nyakadra ül. Tetszik-nemtetszik alapon. S ahogy elmúlik a szerelem, hányingert okoz a rókaprém melege is a nyakadon. Meg kell tanulnod együtt lélegezned vele. Rokonokkal, személyekkel, emlékekkel, szerepekkel - szépekkel és elviselhetetlenekkel.

El kell jutni oda - hogy A boldogsághoz nem vezet út.

Az út maga a boldogság. (Buddha)

  

Ehhez azonban el kell teljen néhány földi év, ami a belátáshoz elkerülhetetlen. Mert a bölcsességet a tapasztalat és belátás szüli. 

Nálam Advent van.

Életemben először nem várakozom, hanem megvagyok.

Évtizedek óta első adventem, amikor nem saját sötét lyukamból kaparászom a fény fele, hanem a fény az, amely elkezd kikönyökölni belőlem.

El sikerült jutni - pillanatnyilag oda, hogy nem érdekel ki kopog az ajtómon, hallani akarom történetét. Megérteni, meghallani megszeretni.

Legyen fullasztó, fárasztó vagy bármi más.

Fogadni akarom ha már eljött.

Bízom benne, hogy nem csak így decemberben - hanem egy életen át így marad.

Az emberi élet során nincsenek véletlenek. Gondviselés van. És ez nincs másként azokkal a könyvekkel vagy egyéb tartalmakkal kapcsolatosan sem, amik az ember elébe kerülnek. Mindegyikkel dolgunk van. Vagy meg kell vele és ezáltal Önmagunkkal küzdenünk, vagy egyszerűen üzenetük van, amit meg kell tanulnunk belesimítgatni az életünk fonalába.

Utóbb kerülnek olyan olvásmányok a kezembe, amit évekkel ezelőtt, még talán gyermekként olvastam, rácsodálkozva arra, amit megmutatott. Nyilvánvaló, hogy most deresedő fejjel nem utasítom el ha elém jönnek, hiszen ma már az üzenetük kipróbált. Inkább abban vannak tahát segítségemre, hogy helyére kerüljenek azok a dolgok bennem, amiknek nem tudtam megtalálni a helyét. Nem sikerült olyan tanúlságos következtetéseket levonnom, amik tovább vittek volna egyről a kettőre.

Nem volt ez másként utóbb sem. Az Isten Igájában című regénnyel. Szinte elfeledtem a valamikori olvasását, az élményt amelyet keltett bennem - hiszen akkoriban távol állt tőlem a szenvedés eme világa.

Azóta már házastársaként mi magunk is az aposztázia bűnének terhe alatt - hajtjuk a magunk malmát, jobban mint eddig bármikor Jézus Krisztus szent dícsőségére. Mert a szolgálat nem bent hanem kint kezdődik az élesben.

Akkor amikor az ember kenyértelen, amikor biztonság híján döntések meghozatalára kényszerűl, ami most már nem csak a saját, hanem egész családjának bukásába kerülhet.

Visszatekintve lányom fogantatásának idejére, a Pálfordulóra, amely nem csak kettőnk, hanem családjaink, barátaink, a bennünket ismerő, vagy rólunk hallomásból értesülők életét egyaránt megváltoztatta egy dolog él bennem élesen: közelebb volt hozzám, hozzánk az Isten, mint addig bármikor. A törvényeket és korlátokat ember szabta az együttélés megkönnyítésére. Hogy az életmód változott, de a törvény örök - ennek csakis az lehet mindenkoron az eredménye, hogy idővel a törvények nem a túlélésben segítenek, hanem megfojtanak emberi életeket. Olyan életeket, amelyeknek céljuk van, amelyek üzenetet hoztak és közvetítenek. És ahhoz, hogy ezt sikeresen át tudják származtatni, sokszor szembe kell menniük a korlátokkal. Akár saját életük árán is.

Így tettük fel egyetlen lapra mi is nem csak kettőnk, hanem születendő gyermekünk életét is. Éhezve, fázva, kiátkozva, menekülve, kilátástalanságban - egyet tudva, sejtve, érezve - Isten közelebb van mint eddig bármikor.

Mert Isten az Élet és Szeretet Istene.

Nem a tövényeké.

Életünk során rengeteg útkereszteződés van. Ezek közül olyanok, amelyekben eltoporgunk évekig. Halogatva a döntést és a harcot. Vannak akik itt vesznek el végérvényesen. Azzal amit hoztak, vagy amit vinniük kellene.

Mert minden egyes döntés Önmagad megölése. A régi ember elpusztítása annak érdekében, hogy az Új ember meg tudjon születni.

És soha nem vagyunk ehhez idősek.

Mert a cél nem ismeri az időt.

Sem a törvényeket. Pláné a fizikairől nincsen tudomása.

Egyet tud - eszköz árán, megvalósítani önmagát. Kiteljesedni, Hozni, adni, tenni, lenni.

És ilyenkor nem fontos mit gondol a másik. Mit szakítok, pusztítok, temetek vagy teremtek benne.

Egy fontos - az üzenet átszármaztatása. Bármi áron. Akár saját életünk oltárán át. Az Új emberig...

Nyírő József, Isten igájában részlet

Tudjátok, hogy pap voltam és kiléptem. Én is azt hittem, hogy kiléptem. Nem igaz. Csak most, e perctől kezdve vagyok igazán pap. Most találtam meg valóban hivatásomat. Eddig a kenyeret változtattam Istenné, mától kezdve Istent változtatom kenyérré. Mikor őrölök, misét mondok értetek és a malomkő az oltárom. Ismerjétek meg hát az ember és népek fennmaradásának nagy titkát. . . Cselekedjetek az új evangélium szerint és — éljetek az új hit, az új élet nagy misztériuma szerint az új áldozat üdvösségében és békességében . . . Az emberek némán borultak le vékás, másfélvékás apró zsákjaikra. A szivünk fáj. Könybetört szemekkel kitekintek és a határ peremén látom feleségemet, gyermekemet. Olyanok, mintha két kis színes virág esett volna — ki tudja honnan — a fekete föld hátára . A kicsi malom jár. Új zsákot emelnek a garat fölé. Alázatosan újból Isten igájába hajtom fejemet és fehéren fehér misét mondok . Új életünkre őrölök. . . Istenből kenyeret. . . 

Az íráshoz tartozó előzmények (https://www.youtube.com/watch?v=koRh-jDLjfM)

Aki nem ismeri az Open stage - Ugye Magdi? című páratlan humorú történetét, azt most ebben a pillanatban buzdítom arra, hogy hagyjon fel mindennel, amit éppen tesz vagy tenni vágyik és keresse meg a fent említett anyagot. Páratlan (valóság)! Amelynek ki tudja hányadszor, ma ismét elszenvedője voltam. Erdélyi magyar bürokrácia. De kellett nekem, én vétettem, nekem kellett lenyelnem a humorosan keserű pirulát.

Magyar pénz... Mert így ismeri mindenki.

Cs betűsök lévén, már a múlt hónapban meg kellett volna kapnunk az értesítést felőle. Nem kaptuk. Miközben már a D betűsök örülnek APénznek - amiből ki fát, ki takarót, ki fis-fist vesz a gyereknek. Mert a Tél az közeleg, ugye?  Eldöntjük hát röptibe, utána járunk.

Már első lépéseim során eszembe jut Magdi  és Macskás Margitka néni. Minden egyes esetlen majd egyre magabiztosabb lépés erre emlékeztet.

Elmegyek a bankba. Ahol közlik velem, hogy a számlám üres, ami őket illeti, fogalmuk sincs a többiről, máshol kell keresgélnem.

Nem is bosszankodom, természetes. Azonnal tudom, merre tovább.

Felhívom a BGA-t. Hogy szép jó napot, meg egyebek - ez meg az, hol es van a MagyarPénzem?

Ők nem tudják, mert ők nem az-az iroda - hívjam ezt a számot.

Jó, hívom.

Na, jól tettem, de igazából ők sem az az iroda, hívjom a következő számot.

Hívom.

Kezicsókolom, régebben valóban, de azóta már több helyen is működik Ilyen iroda - telefonáljak a központba, ahol kiderűl, hogy melyikhez is tartozom én, s akkor telefonálhatok oda, ahol megfelelő útbaigazításban részesülhetek.

Nem adom fel! Most már Csakazértse. Megyek tovább.

Eddig a pontig 4 irodával beszélgettem Budapesten, hárommal Romániában - Széhelyföld, Kolozsvár, Székelyföld.

Ez barátok között is hét.

Közben valakinek támad egy kiváló ötlete. Hívjam a Magyar Pedagógus Szövetséget, ahol minden bizonnyal segíteni tudnak rajtam.

Hívom. De délelőtt lévén, gondolom éppen hörpötyölik a kávéjukat, úgyhogy kivárom.

- Megvárja-e amíg kihörpötyölöm a kávémot?!

Visszahívnak. Aranyosak, kedvesek, előzékenyek, mint eddig mindenhol.

Jó nekem velük lennem...

Közlik még egy utolsó iroda számát, azzal dologhoz látnak, engem is sürgetve a dolgom elvégzésére.

A hölgy - nem egy Macskás Margitka alkat. Profi, szépmagyarul felvilágosí, hogy hiábavaló volt az eltelt saccperkábé negyvenöt percem, nem vagyok a rendszerben.

Ötletes azonban, nem hagyja magát becsapni.

Férjem van-e?

Naná!- mondom.

Akkor talán ő...

És valóban.

Annyira látom benne a CsaládFőt, az Ecce Homot, a Ház urát és az Én Uramot, hogy őt jelőltem meg a pénz felelősének, magam helyett.

Megoldódik az űgy.

Letesszük megbékülten a telefont.

A tejet sem kell elhozni. Csak a fanyar mosoly marad - ha valaminek utána akarsz járni, jobb ha rászánod a hetedet. Másként beléjetörik a bicskod.

Amikor közelebbről megismertem a székelyeket, a legszembetűnőbb az volt hihetetlen humorukon és a lényeg legutolsó pillanatban való kimondásán túl, hogy krizishelyzetben mindig hibást keresnek.  
(aztán rájöttem, hogy ez egyáltalán nem csak rájuk jellemző. hanem mindannyiunkra! ) Egy bűnbakot, akinek a megkövezése elhozza a remélt enyhülést. Ez persze soha nem történik meg, de legalább van egy kézzel fogható bűnbak, akit időnként elő lehet venni.

Az ország gyászban van. Egészséges ember nem marad indiferens egy ilyen tömegdrámával szemben. A fiatalabbja önmagára és barátaira, ismerőseire, az idősebbje saját gyerekeire, rokonaira és azon szegény szülőkre gondol hatalmas empátiával a szívében, akik ennek a hatalmas tragédiának voltak az áldozatai.

Ami engem illet én már nem frekventálom a klubokat.

Viszont annak idején, amikor annyi idős voltam, mint az elhúnyt fiatalok zöme, nem volt olyan éjszaka, hogy ne egyikben vagy másikban ténferegtünk volna éppen.

A tegnap egy édesanya elmondotta, hogy szerencsésnek érzi magát, hiszen a gyereke megmenekült. A Jóisten rajta tartotta a szemét...

Ezek vezetnek el ahhoz a következtetéshez, mely szerint - hiába lesznek meg majd a bűnösök, hiába kapják meg méltó (?) bűntetésüket - az elhúnytak egyikét sem fogja mindez visszahozni.

Ahogyan abban sem hiszek, hogy Istennek annyira korlátolt lenne a tekintete, jelenléte, figyelme - hogy egyik gyerekre vigyázni tudjon, a másik meg kiessen a látószögéből.

Ahogy abban sem hiszek, hogy a klubok rendben lennének.

Alig vannak olyan éjszakai szorakozóhelyek, amelyekből ki vagy be ne szűkös, tömeget eltorlaszoló ki és bejáratok lennének. Ez védjegye a kluboknak. A szűk bejáratok, a sötét folyósok, a füstös, levegőtlen terek. Így megyek le állatba - akkor, amikor szorakozni megyek.

Arra ugye nincsenek válaszaim, hogy miért kellett tömegesen elmennie és szenvednie ilyen embertpróbáló körülmények között ennyi embernek.

És aki elment, annak már nem kell szenvednie - ezzel szemben, azok számára akik maradtak - az élet (egy ideig minden bizonnyal), maga lesz a pokol.

Ezeknek a fiataloknak most, így és közösen kellett elmenniük.

Mondom én, miközben mellettem játszanak a gyermekeim.

Egyáltalán nem tudnék a fájdalom függönyén túltekinteni abban az esetben, ha szülőként lennék érintett.

Mert a borzalmakra nincsenek szavak!

Ám üzenet az mindig van.

Nem csak az adminisztrátoroknak, nem csak a klubok tulajdonosainak, nem csak a szülőknek, vagy barátoknak, hanem mindannyiunknak.

Ha lehet olyan közhelyeket használni - hogy értelem a fájdalomban - akkor ebben ez az.

Hogy minden nap egy ajándék abból, amit együtt tölthetünk.

Lehet, hogy ma  az utolsó nap - lehet, hogy ez már egy második, harmadik vagy sokadik esély - de mindenképpen ajándék.

A fájdalom ezzel szemben marad - ha csak az én gyermekem megy el, ha többen együtt mennek el. Ha egy szerencsétlen baleset áldozataként, ha tömeges katasztrófa elszenvedőjeként.

Ajándék az én életem, ajándék a mellettem élők élete és mindaz a minőségi idő, amit együtt tölthetünk.

Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy hatalmas nagy úr. Amikor eljött, mindenkivel tudatta, hogy Ő maga a Szeretet. Nem követelt, nem parancsolt - volt. Szeretett és bizonyított. És, mint minden normális adok-vagyok kapcsolatban, csak szeretet várt viszonzásul.

Mivel az embereknek az urakról a despotizmus jutott eszébe, akarva-akaratlan, nem tudtak hinni a felajánlott szeretetnek. Mindenfélét összepusmogtak a háta mögött, súlyosabbnál súlyosabb történeteket kieszelve az úr kegyetlenségéről, úrhatnámságáról és hatalmáról. 

Közben telt múlt az idő, generáció-generációnak adta át tudását és tapasztalatát a mindenhatóról, aki volt, van és lesz. A történetek, amik róla keringtek már csak magjában tartalmazták azt, amit valójában mondott. Sokkal fontosabbak lettek a körülmények, a fényviszonyok - amikor mondotta, a hangsúly, amivel kiejtette a szavakat, a napszak, amelyben megjelent és bemutatkozott és a hatás amit az emberekben keltett, akik jelen voltak a bemutatkozásakor.

Az úr továbbra is volt és szeretet.

És továbbra sem változtatott semmit álláspontján - csak szeretet várt viszonzásul.

Nem erőltette magát senkire.

Ha eljöttek hozzá és keresték őt, volt. Ha nem, nem törte rá senkire az ajtót.

Közben voltak fiatalemberek, akik elhatározták, hogy ennek az úrnak dolgoznának.

Talán csíráiban megsejthettek valamit abból a szeretetből, ami semmihez sem volt fogható.

De azok, akik ezeket a bátor, egy életem, egy halálom fiatalokat betanították, szinte már semmit sem tudtak a szeretetről.

Brutális dolgokat tanítottak és terjesztettek a nagy úrról.

Aki büntet, tűzbe vet, elpusztít, bosszút áll - akár hetedíziglen.

Volt aki eleve elszaladt. Róluk azt suttogták, hogy gyávák.

Volt aki oda sem akart menni - őket a szülők irányították és lelkiismereti kérdéssé avanzsálták kitartásukat.

Volt aki maradt - de a sok mende monda megfojtotta.

Kinek a lelkét, kinek a testét, kinek egész életét.

És ezek a fiatalok felnőttek és tanítani kezdtek.

De már nem a szeretetről beszéltek, hanem a félelemről.

Riogattak. És beszédüknek ereje volt. A fél-elem erejével bírt.

Egyszer arra járt egy szegény vándor, aki soha nem hallott semmit erről az úrról.

Sem jót, sem rosszat.

Meglepetés erejével érte a sok konfuz ismeret, amit letelepedését követő egy évben szerzett, anélkül, hogy akarta volna.

Találkozott egy tanítóval.

Kicsi volt, töpörödött, piros arcú és hosszú kezű.

A lehető legviccesebb figura, akit valaha látott.

Valami barlangban élt, egyedül, körülvéve magát furcsa és használhatatlan emlékekkel.

Ő még őrizte a szeretetet.

Bután, furcsán, nehézkesen - de emlékezett a lényegre.

Aztán eljött az idő, amikor egy másik tartomány barlangjába helyzeték.

Ott már senki sem emlékezett a szeretetre.

A vándor aki gyakran felkereste új barlangjában, meglepetéssel vette tudomásul, hogy egyre ritkábban beszél a szeretetről és egyre többet tud a félelemről.

Míg a végén már valósággal rettegésben töltötte éjszakáit és nappalait.

Remegve várta azt az urat, akit nem lehet kielégítően szolgálni, mert mindenben kivetnivalót talál.

Egyik hajnalban aztán belehalt félelmébe.

Hamar és gyorsan temették el, haláláról soha nem volt szabad említést tenni a köztereken.

Az utánavalók sem jártak jobban.

Volt aki elmenekült, volt aki megmaradt. De kevesen beszéltek arról, ami valójában üzenet maradt időkön innen és túl.

Akkor jött egy talpig fekete ruhába öltözött gyönyörű nő.

Sokan azt hitték, hogy angyal, hiszen valósággal lebegett.

Félelmükben el akarták pusztítani.

De mielőtt elkezdték volna kövekkel hajigálni, a nő beszélni kezdett és szavai nyomán igazgyöngyök töltötték meg a teret.

A szeretetről szólt és arról, hogy csak az maradjon, akiben van kellő erő a harcra. Félelemmel, hazugságokkal, tévelyedésekkel, sötéttel szemben.

Akiben nincs, lépjen tovább és meneküljön minél távolabb a fertőtől, amit a hazugság indája font körül.

Éljen, szeressen, dolgozzon, legyen - ezzel mindennél többet tesz.

De ha marad, mert megvan benne az erő - csak harcoljon és szeressen. Pusztítsa a félelmet és hirdesse a szeretet.

Harcolj és szeress! - kiáltotta, majd méltóságteljesen kikerülte az őt megkövezni vágyók népes táborát. Azok, akik ezt mesélik - mondják, szemében tűzként égett a kénköves szeretet. Sokan estek holtak össze aznap a tereken. Hogy példájuk örökre tanításként álljon azoknak, akiket erre sodor a mindenség szele.

Amikor az ember valamit nem csinál rendesen, a teste előbb utóbb jelezni kezd. Természetesen minden esetben rajtunk áll, hogy szeretnénk-e az adott problémával foglalkozni, vagy eltesszük a kicsomagolatlan dolgaink sarokba hajított halmai közé.

Tova tavasz óta kínoz egy elviselhetetlen gerincfájdalom. Noha sikeresen megzavarta megszokott, kiegyensúlyozott, normális életvitelemet - igyekeztem elhessenteni egy mindjártelmúlik legyintéssel. Közel fél éve legyintgetek. Utóbb már sűrűn. 

Bennem nem félelem van - hanem az elpocsékolt idő felett érzett sajnálat egyvelege. Az ülünk az orvosnál és kész - hiábavalósága.

Aztán kezembe vettem az ügyet és elmentem megoldani.

Hihetetlenül sok pénzért hivatalosan is megtudtam, hogy miért fáj a hátam.

Ahogy azért is fizetnem kellett, hogy szembesítsenek a fejem felett eltelt idő visszafordíthatatlanságával: Hölgyem, Önnek van még hormonműködése?...

Megtudtam, hogy működésképtelen az-az életmód, amit eddig folytattam.

Abban is felismerést nyertem, hogy megállíthatatlanul vénülök és ezt már mások is tisztán látják.

Tudom, hogy közeleg a menopauza ideje - hiszen kételkedtek abban, hogy hormonműködésem lenne.

Ahogy rájöttem arra is, hogy mennyire fontos az egészség.

Mert útközben valamit elveszítettem.

40-hez közel az ember már nem végez Pálfordulókat.

Halad a maga jól bejáratott, kitaposott és megszokott újtán.

A szerepeim hozzámragadtak. Leválaszthatatlanok.

Mert ki vagyok én?

Én legkevésbé.

Vagyok anya, szakember, feleség, kollega, ismerős, barát - mind olyan valaki, amivel nem határozhatom meg az Én-t.

Én ugyanis ezek mögött rejtőzik.

És a burok, ami körülveszi eltompítja teljes mértékben az egyre gyengülő hangját.

Régen nem beszélgettünk.

Valami tizenéve.

Álmokról, Életről, arról, amit szeretnék és amiben Ő lenne képes kiteljesedni.

Mostani állapotom kívűlről enyhe zavarodottságot mutat a körülöttem élők számára.

Mert nem szokványos, hogy az ember negyvenévesen megálljon és feltegye ugyanazokat a kérdéseket, amelyeket az út elején, 18 évesen volt bátorsága feltenni.

Jól vagyok, sikeres vagyok, de fényévekre vagyok attól az Önmagamtól, akivé szerettem volna válni.

A merev tartástól és az Én rejtegetésétől a gerincem megroppant.

Azt mondja Ő biztosan nem csinálja tovább. 

Az Énem gyenge, ha szót kap pimasz és megállás nélkül emlékeztet arra, amire ígéretet tettem. Hogy tűzön vizen át, kompromisszumok nélkül kiteljesítem.

Üzenetet hozott, küldetést teljesítene - de a burok, amit szerepeim formáltak körém - képtelenné teszi a mozgásra.

Nem tudom más így van-e vele?

Ahogy azt sem, hogy ki mit tett ezzel a hanggal magában.

Mert az eféle kiteljesedéseknek ára van.

Ahogy nemkevésbé annak is, ha az ember megalkuszik.

De azt hiszem ez a köztes állapot a legszebb.

Ahogy az ember lebeg és várakozik.

Hagyja magát vezetni.

Már nem görcsös, már nem akar, hanem simán kivár.

Hogy jöjjön, aminek jönnie kell és legyen, aminek lennie kell...

Mindenkinek van első munkahelyről rettenetes élménye. Sőt, olyanok is vannak, akiknek nagyon nehezen sikerült megtalálniuk azt a helyet, ahol jól érezhetik magukat.

Egyetemistaként kezdtem el dolgozni én magam is. Voltam felszolgáló, kocsmáros, kasszás, eladó, elvevő, kirakó, virágos, pánkósütő, pánkóevő - amíg eljutottam a szakmai életem kapujához. Ahol szintén évekig annyit kerestem, hogy kétszer annyit vittem el magammal, ameddig egyenesbe kerülhettem.

Ugyanennyit önkénteskedtem is.

Érdekes, hogy azokban a munkakapcsolataimban soha nem rondított bele semmi negatív. Mert nem az ördög garasán köttetek.

Életem egyik legnagyobb hibájának könyvelem el mai napig azt a döntésemet, amikor egyik legszebb önkéntesi kapcsolatomból megléptük a munkáltatóval az alkalmazás szintjét.

Soha nem kellett volna!

Azonnal megromlott a kapcsolatunk.

Akkor és ott.

Visszafordíthatatlanul.

A napokban nyomdába kellett mennem.

Szeretem ezt a helyet. Nem túl kedvesek ugyan, de mindig hibátlan munkát végeznek. És nem azért járok oda, hogy jól érezzem magam.

Az eltelt évek az állandó alkalmazottaik mellett arról (is) szóltak, hogy egy adott munkakörre keresték a megfelelő személyt.

Egy helyes döntésük sem született. Hol az ember nem felelt meg a pozíciónak, hol a pozíció az embernek.

Az utolsó előtti embert teljesen leszívták. Sokszor kényelmetlen volt odamenni. Sajnálat volt bennem. Hatalmas különbség volt a nyomásnak köszönhetően a kiszolgálás(a) minősége között olyankor, amikor egyedül volt bent illetve akkor, amikor több árgus szem figyelte, hogy mikor vét hibát.

Érthető okokból talán még az évet sem sikerült kihúznia.

Szívemből reménykedem, hogy időközben sikerült olyan helyet találnia, ahol a hely is megtalálta végre őt. Mert értékes ember volt. A lelke mindvégig ott ült a szeme sarkában - okosan vizslatva, hogy mikor bújhat elő.

Újabban egy lány van műsoron.

Fiatal, csinos - de cseppet sem kedves és aranyos.

Azt az érzést kelti benned, hogy sűrűn kérd a bocsánatot. 

- elnézést, hogy Önökhez folyamodtam

- sajnos csak néhány százasra kell nyomtatnom

- bocsánat, hogy rabolom az idejét és az adathordozómon sok a szemét

- az én munkám, az Ön szemete, máskor majd jobban vigyázni fogok ...

Nem értettem. Addig el, amíg tanúja nem lehettem nyers szoptatásának.

Megállás nélkül ment a gruppen.

A lány percekig nem kapott levegőt.

És én mindvégig nem rá, hanem a szüleire haragudtam.

Hogy nem tanították meg az erőszakkal szemben fellépni.

Nemet mondani.

Felállni és elmenni.

Mert nem attól leszek magam vagy mások előtt valaki, hogy lesz-e 35 évem egyazon munkahelyen vagy sem.

Hanem attól, hogy van e erőm megtalálni azt a helyet, ahova beillik az én csatlakoztatni kívánt darabom.

És erre kell nekem erőm legyen.

És erre kell a szüleimnek büszkék lenniük.

Nem arra, hogy mennyit bírok ki erőszakból a látszat kedvéért, miközben bent halomra halok - hanem attól, hogy van-e bennem erő harcolni és nyerni.

Mert így minden egyes csata - végkifejletétől függetlenül nyereségé lesz.

Van úgy, hogy az ember meglát olyasmit, amihez semmi köze. Ez nem arra nézve tragédia, aki villantott, hanem inkább arra, aki látott. Mert a látás felelősség. A tanítást az ember nem csak meghallgatja és lepereg róla, hanem amint mag a lelke földjére hull és ott vagy kihajt, vagy rothadásnak indul. Mindenképpen - következményekkel jár.

Van az az alaptalan közmondás, mely szerint amelyik kutya ugat, nem harap.

Nos ez ugyan kutyára nem igaz, de emberre annál inkább.

A szájkaratésok mindig ártalmatlanok.

Az igazi mesterek csendben végzik el dolgukat.

És szinte minden esetben győzedelmeskednek.

Mert a verességet is képesek saját nyerseségükre fordítani.

Van ez az illető. 

Valóságos ódákat zengett a boldog párkapcsolatról.

És minden egyes esetben, amikor leginkább kínlódtam, hogy napfény ragyogja be lelkünk otthonait, olyankor szégyenített meg leginkább ennek a párnak az elképzelt boldogsága.

Hogy lám-lám, aki dolgozik, az arat is.

Míg én és a magam fajták, hát csak szépen ne is csodálkozzunk saját nehézségeinket, amikor nem szellőztetünk kellőképpen. 

És akkor adott a Jóisten, kérés nélkül, instant adott egy olyan időszakot, amely alatt betekintést nyerhettem az eddig felhőtlenül élő emberpár valós, álarc nélküli kapcsolatába.

Megijedtem.

Jobban örültem volna, ha van bennem kellő gonoszság ahhoz, hogy kárörömmel kinevessem őket és elcsattogtassam az - amelyik kutya ugat című nagymegmondást. De nem, ezen a szinten már te magad is benne vagy a játékban. Akár a szerelemben. Az elvárásaiddal magaddal szemben, a párral szemben, azokkal a dolgokkal, amiket akaratuk ellenére rájuk vetítettél - és a hittel, hogy van happy ever after.

Mert nincs.

Meló van utána.

Meló önmagaddal, a melletted élő emberrel - nem hogy megváltoztasd - hanem, hogy elfogadd, megismerd és meglásd olyannak, amilyen. Mert a szeretet csak akkor képes kibontakozni igazán benned. Feléje és magad felé.

Aztán még láttam valamit.

Valami olyant, ami nyers erőszakot keltett bennem.

Mert tudod van ez az esemény.

Aminek a megszervezése rengeteg háttérmunkát igényel. Igazi csapatmunkát - amire valakinek kellő tapasztalata, kompetenciája, tudása, kapcsolati hálója és karizmája kell legyen, ahhoz, hogy működjön.

És ez az ember, aki e mögött állt - betegesen mást hitt magáról,  mint ami volt.

Annyira hitt valami olyant, ami nem létezett - hogy készen állt feláldozni egy másik embert hazugságokra épült élete oltárán.

Mert ő volt a góré.

És tudta, hogy a szerep, amiben díszeleg fegyver és muníció.

A pasas - rettenetes volt. Akár egy göcsörtös fa. Túl élete könnyebbik felén - de még nem azon a küszöbön, amikor valakinek lesz ereje kimondani rá az ítéletet. Így hát addig ő maga ítél.

És a fiatal, gyönyörű lány, feláldozta saját testét és lelkét, azért, hogy ennek a privilégiumnak részese lehessen - amit ennek a pasasnak a szerepe, hatásköre biztosított.

Néztem a visszataszító, undorító, sokkal idősebb és valami sunyi, prédára vadászó állatot magam elé idéző embert - a riadt, őzike leánka mellett.

A farkas dolga, hogy az őzet megegye.

Az őz dolga, hogy a farkas elől elmeneküljön - vagy prédává legyen.

Ez a természet rendje.

Vannak oltárok, farkasok, őzek, gyorsabb és védtelenebb példányok.

És mindig van valaki - aki a bokor mögül leskődik.

Hogy el tudja mesélni a többi védtelen állatnak amit látott.

Mert a látás felelősség.

Éveken át egyik legjobb barátnőm és bizalmasom a rengeteg évtizeddel idősebb nagymamám volt. Aki igazi öreg lélekként soha nem adott tanácsokat. Egyszerűen tükröt tartott. Egy igazi, érdekek nélküli, karcolás és homálymentes tükröt, amit soha nem fogok tudni meghálálni, hanem ha azzal, hogy magam is a megfelelő időben így állok saját leszármazottaim szent szolgálatába.

Nem csoda hát ha első szakmai munkám az idősebb generáció berkeibe vezetett. Ez már nem véri és nem választott kapcsolat volt. Kapott. De tanulásnak kiváló. Ugyanis itt sikeresen levizsgázhattam abból is, hogy nem minden idő keretei között mozgó lélek öreg és bölcs - ahogy nem minden idős ember által tartott tükör karcmentes. Visszatekintve kedves emlékeket és igen nagy tanulságokat hordozok magamban ebből az időből is. Akár egy idős óvó- vagy tanítónő, jómagam is, ha ezen csoport tagjai közül bármelyikkel is összefutok, sírás és ölelés nélkül meg nem úszom. A szépet őrizni és óvni kell.

Nemrégiben a munkám során egy öregotthonban kötöttem ki.

Balga fiatalként azt képzeltem, hogy percek alatt elvégzem amiért odamentem, aztán huss, vissza a malomba kerekelni.

De az idős ember komoly ellenfél. Elő a butykosból a likröt, páleszt, egy kis veresbort és be is fűtött egy jó meleg beszélgetés elkezdéséhez.

Élvezettel szemléltem a színpadi kellékeket, amelyek soha nem változnak ha egy ilyen jelenetbe csöppensz bele.

Kell hozzá néhány jó kényelmes szék - ha nincs hely a színpadon, megteszi kettő is, jó közel egymáshoz, hogy a nagyothallás ténye tompuljon.

Aztán egy asztal és egy tál nélkülözhetetlen sütemény - amiből ha fejre állsz is enned kell - mert ez nem arról szól, hogy igényeled-e vagy sem, hanem arról, hogy lapot osztanak és játszanod kell.

Továbbá egy kényelmes sezlony - aminek semmi jelentősége - hacsak az nem, hogy folyamatosan emlékeztet arra, hogy eljön az idő amikor a test elfárad. Jelen esetben nem az övé, hanem a tied.

Aztán az érzékszerveid közül élesfegyverként bedobandó a tekintet és a hallás. Beszélni nem kell - alkalomadtán helyeselni vagy hümmögni. Többet senki sem vár tőled.

És akkor felszakadtak a zsilipek és az öregek mesélni kezdtek.

Ők már nem vágnak egymás szavába.

Úgy folyik a kommunikáció, mintha táncolnának.

Lépés lépést követ - forgás, pörgés - másik átérzése mélyen, egy teljesen más csatornán, mint amit hétköznapi helyzetben használunk.

A csendek nem kényelmetlenek. Azoknak helye van. És ideje. Minden esetben üzenete. Olyan ez mint a szentignáci lelkigyakorlat. Amiben a csend -  baaaaaaaaaaam - egyszer csak megnyílik.

Aki drogozott vagy meditált, vagy mitoménmitcsinált, de nem azt, amit szokás vagy kell - az tudja miről beszélek.

Megszűnik az idő, tér, s minden létező korlátja.

Tudom, hogy a gyerekek még kicsik az ilyesfajta kalandokhoz - de feltett vágyam, hogy megmutassam nekik ezt a nirvánát - amit csak a lelkek tánca képes felidézni abból, ami mélyen bennünk él, mint titok.

Hiszen onnan jövünk, oda megyünk - és mindvégig tudnunk kell - ez az egész csak egy csend a beszédek között.

Aminek üzenete és tanulsága van ahhoz, hogy az igazi sztori folytatódni tudjon.

Miközben a megszokott utamat róva éppen azon morfondíroztam, hogy honnan kellene a saját tökéletességem kielégítése érdekében lefaragnom ezt vagy azt a lassan eltompuló magamról - a velem szembejövő nő tekintete ordított félbe egyenesen tudtomra adva, hogy nekem aztán könnyű lehet ilyen adottságokkal, miközben meg ő...

Minekutána pontosan értettem minden gondolatát csak azért fordultam meg utána, hogy megbizonyosodjam arról, amit egy olyan csatornán hallottam, amely ritkán továbbít ilyen tisztán jeleket.

És beláttam - szegény gyermekeink!...

Mi úgy nőttünk fel, hogy soha nem volt elég jó, amink volt - hittük, hogy a rendszerváltás jobbat hoz. Szabadságot, bőséget, nyugalmat.

Nem ismertük annak az apának a fogalmát, aki hétvégén romjaiból heveri vissza magát a hétfői robotba.

Az anya fogalmát sem ismertük, aki hat után ér haza egy másik szinten folytatni azt a munkát, amelyet soha nem is tett le.

Sziszüphoszról hallottunk - de nem hittünk abban, hogy közel az idő, amikor bennünket is élesen súlytani fog a szerencsétlen hős ismétlődő drámája.

Létezett a nagy Kánaán - a külföld, ahonnan akár a túlvilágról - senki sem tért vissza elmondani, hogy nincsenek kolbászból a kertek. Amire visszatértek megtanulták kollektíven elhallgatni a lélek világok között való akadását és csak arról meséltek, hogy mennyi lejben a fizetésük. Itt nagy összegnek hatott, ott meg éppen elégnek. Annyinak amennyinek az itt ígérte a maga csalóka biztonságát.

A rendszer változott - de vele együtt az elégedetlenség is nőtt a maga szabadságával. Amikor a pad szakad - minden együtt jön az árral. Jó és rossz egyaránt.

Megtudtuk azt, hogy soha nem vagyunk elegek. Mindig több kell a boldogsághoz.

Hogy nőiességünk nem a maga egyéniségében nyer értéket, hanem abban és akkor ha közel állunk a nagy kollektív mércéhez, amely mellesleg állandóan változó. Mire elérnénk a finishbe új iramot diktál a láthatatlan maszkos szervező.

A gyermekeink úgy születnek, hogy arctalanok által felállított mércék követői.

Mind önértékelési zavarok áldozatai.

Akinek túl sok kerül az asztalába - abba örűl bele.

Akinek meg túl kevés - hát azt az viszi el.

S mindeközben az otthon ott van, ahol a lélek lakik.

Ha már van hol szállást vennie.

Mert nem pofátlan szerzet.

Nem hatol be lakatlan lakok területére hívatlanul.

Kérdés hát, hogy belakjuk-e fizikai otthonainkat - akármilyenek is legyenek azok. Kicsik vagy nagyok, betegek vagy egészek, húsosak vagy csontosak.

A lakás olyan amilyen. Én vagyok az, aki otthonná tehetem.

Igazi lak-ká - Imád-lak-ká, Hív-lak-ká, Bír-lak-ká, Nyugtat-lak-ká, befogadná-lak-ká.

Mert egyedül rajtunk áll - rendszereken innen és túl.

Amikor gyermekek voltunk - ma már a saját gyermekeim is, anélkül, hogy instruáltam volna őket - tökéletesen beszéltük a halandzsa nyelvet. Ennek segítségével játszottuk el, hogy éppen románok, angolok vagy németek vagyunk. Hiszen abban a zsenge korban, lezárt határokkal nem igazán tudtunk más népek létezéséről.

Később, amikor már az értelem szikrát vetett bennünk - közös halandzsanyelvet dolgoztunk ki. A felnőttek pedig nem, hogy nem érthették meg, hanem egyszerűen nem töltöttek annyi időt mellettünk, nem szenteltek annyi figyelmet ránk, hogy dekodifikálják az általunk kitalált új nyelvet.

Sokáig büszkék is voltunk erre.

Talán egészen addig, amíg a valóságban is el nem kezdtek idegen nyelvet tanítani nekünk az iskolában.

Természetesen franciát. Ha a románt nem veszem idegennyelvnek. Mert nem vehetem. De kinek ment könnyen a román - barátok nélkül, magyar környezetben?

Nálunk egyetlen gyermek lakott, aki román ajkú volt.

A szülők örvendeztek a barátságnak. Amíg az ajkait újra nem szabtuk. Magyarra. Aztán tökéletesen beszélt magyarul - mind a mai napig örömmel teszi...

Igaz én magam sem jártam jobban.

Mondom az uramnak büszkén, vannak a gyermekeinknek román barátaik. És mondanak. Anna ritkán, keveset és szégyenlősen - mert már komoly belső kontrollt tart. Ellenőrzi önmagát és véletlenül sem engedné, hogy nevetség tárgyává legyen.

Balázs ő könnyed. Mond, mutat, magyaráz, int, taszít.

Ha valamit nem ért, vagy nem sikerül megértetnie - szaladnak a fordítóba. Azaz, hozzám.

Aztán - a nagy örömre erős valóság következett.

A román gyermekek magyarul kezdtek beszélni.

Első körben szavakat, majd egyre bátrabban egyszerű mondatokat is.

Aztán az apa többé soha nem hozta oda a gyermekeit. Nem reszkírozhatta meg a verességet.

Ma egy jó nevű, forgalmas kávézóba kellett bemennem munkaügyben.

Nagyon aranyos, kedves, bájos hölgy szolgálta ki a vendégeket.

Mégis, meglepett a felkészületlensége, amikor külföldi túristák léptek a helységbe.

Szóltak angolul, németül, majd franciául.

A hölgy egyiket sem beszélte.

Amikor konstatálták, lemondtak róla, hogy közös nyelvet keressenek.

Kiválasztottak egyet - mindenki a számára legkedvesebbet - és azon kértek.

A hölgy meg örök gyermekkoromat hozta vissza bárgyú viselkedésén át: mindegy, hogy hogyan beszéltek hozzá, ő magabiztosan csak románul beszélt. Azaz számára az egyetlen IDEGEN nyelven, amit ismert.

Nem számított, hogy a másik nem ismeri - ergo szólhatna magyarul is, mert nem a szó, hanem a mimika és gesztikuláció döntenek. 

Ő románul beszélt külföldiül.

A nap, amikor az apám eljátszotta, hogy beteg

Nem tudom miért - talán jobb ha nem is keresem rá a magyarázatokat, egyszerűen csak elfogadom, belesimulok és élek vele - de az apám és közöttem mindig mély kapcsolat volt. Még azokban az években is, amikor látszólag nem volt semmilyen. Az ilyen kötelékeket az ember hozza. Hozza majd viszi. Nem evilágiak. Valamit elrendezni jöttünk vissza. Hogy sikerül-e nekünk azt nem tudom, de itt lehetünk és ebben ez is a legjobb.

Számtalanszor elmeséltem, kiosztottam, ecseteltem bölcseleteim sokaságát, amelyeket gyermekeim fele közvetítek életről és halálról. Nagy mestere vagyok a szavaknak. Egyik kezemben a fakanál, másik karom szónoklathoz lendül és el nem fogy belőlem a szó - életről, lélekről, szerelemről, emberről. Ők meg szegények isszák és szenvedik.

Nem jártak jobban utóbb sem.
Mikor azt hiszem elég mindent tudok - Isten mindig derékba tör. Még jó, hogy nem egy vagyok a fenyői közül. Megtanultam szépen hajolni már. Volt egy időszakom, amikor azt hittem, hogy jó az nekem ha büszkén és mereven tartom a hátamat - de miután már elég korán többször lelki-gipszágyban fetrengtem, feladtam fenyvesi mivoltomat és megelégedtem a széllel való hajladozással. Ma már úgy hajolunk, mintha örökké ezt tettük volna. Csak a szél és én. Násztánc ez a javából. Mert az elmúlásban is van valami szerelem.

Apa és a betegség régen párbajoznak. Noha apa nem ismeri el. Csak látni őket együtt - itt és ott - ahogyan szégyenlősen felsejlenek, mintegy szégyellve, hogy egymással van éppen dolguk. Apa bizonygatja - nem tart ez már soká. Ép csak földhözveri és megyen is tovább.

A tegnap előkészítették a ringet a mérkőzéshez. Mert eddig vagy nem volt terem, vagy a jegyek késlekedtek, vagy egyszerűen csak nem jött el az ideje.

Délután amikor még mindig folyt javában a harc - kezemben a fakanállal - megomlottam.

Úgy natúr, a gyermekek előtt.

Én, aki mindig lárifári - nincs halál, csak örökéletKrisztusban - megadtam magam. Nem a hitem veszítettem el, hanem minden erőmet.

És sírtam, törtem, ropogtam, jajveszékeltem és apámat akartam. Azt az egyetlent, akit soha senki semmilyen körülmények között...

A gyermekek szótlanul néztek.

Előttük volt az anya - aki mindent tud Életről és Halálról - most pedig a gyermek, aki apját siratja.

Első alkalom volt, hogy nem kértem bocsánatot.

Megértettem, hogy ezt is látniuk kellett.

A nem mindig erős anyát.

Aki nyüszít, fél és nem akar veszíteni.

Ahogy hoztam, úgy adtam.

Hiába tudok én mindenféle bölcsességeket fent, ha a lelkemet a félelem éppen úgy beszűkíti, mintha semmi sem számítana.

Talán majd egyszer visszatérek még ide - egy utolsó szó jogán - hogy elmondjam: kettő lakik az emberben. Isten és ember. Hol egyik, hol másik győzedelmeskedik. De nektek egy utatok van - az-az egy, amely mindig felfele ível...

Ha az ember nem szeretné a fejére húzni a huggyal teli bilit - leghatékonyabb nem nyúlni olyan témákhoz, amelyek éppen aktuálisak és ennél fogva port kavarnak fel a médiában, emberi lelkekben, fejekben.

De az ember a hívást ami Isteni kegyelem, azért kapja, hogy akkor használja, amikor üzenet van. Nem lehet semlegesnek maradni.

Még azokban az időkben sem, amikor a legtanácsosabb a hallgatás.

Nézem a menekültáradatot és nem sajnálat és szánakozás van bennem, hanem megrökönyödés. Nem menekülteket, áldozatokat látok, hanem veszett falkát, akik készen állnak saját életük és túlélésük érdekében eltiporni bárkit.

Induljunk az egyszerűtől az összetettig: ha én vagyok a családfenntartó, akinek feladata védelmezni és óvni azokat, akiket rám bízott a Teremtés Istene - akkor meg kell tennem mindent annak érdekében, hogy ennek a megbízatásnak eleget tegyek.

A média mutatott amit fontosnak talált. Kevés kép, összeállítás, riport jelent meg arról és azokról a szerencsétlen, egyszerű emberekről, akik nem nagyvárosoban élnek, hanem egyszerű kis tanyák, falvak lakói. Keresetük elsősorban terményeikből kerül ki. Amikor végigsepert a menekültáradat ezeket a falvakon, tanyákon - a menekültek csak saját magukra gondolva, éhesen és fáradtan végigtiporták, a semmivel tették egyenlővé földeiket, terméseiket, gyümölcsöseiket. Mindenki szegény menekültekre összpontosított miközben ez a réteg a télen éhen fog halni vagy ha nem halálra fog fagyni - hiszen ez a kis pénz jelentette a költséget a téli tüzifára, eltevésre, eledelre.

Másik probléma:

a vendégség alapszabálya.

Ha elmegyek hozzád - hadd ne térjünk ki arra, hogy meghívásodra, vagy hivatlanul - igyekszem betartani törvényeidet. Nem gazolok a kerted közepére, nem tépászom le azt amit gonddal ültettél, nem hagyok szemetet és mocskot magam után és ami a legfontosabb - ajándék lónak nem nézem a fogát.

Ezek az emberek szétgazoltak mindent maguk között.

Zuhanyzókat, mobilvécéket állítottak fel - amit nem használtak. Budapest kellős közepén, ahol a gyepre lépni is bűn - pisiltek, szartak, hánytak - ahol utolérte őket a természet hívása.

Betörtek idősek otthonába, ettek, ittak, ijesztgettek, riogattak.

Olvasom, hogy sok fejlett ország örül és kapkodik a menekültekért.

Potenciális munkaerőt látnak ezekben az erős, fiatal férfiakban és nőkben. Lehetőséget arra, hogy megifiatalítsák az időközben elöregedett Európát.

Helyes.

Egy dologgal nem számolnak, amivel a román embercsempészek már előttük egy lépéssel igen.

Hogy olyanok, mint a romák.

Külön szokásaik, kultúrájuk, nyelvük, értékrendjük, szabályrendszerük van.

Amit vagy megtanulsz beszélni és azáltal, annak segítségével magaddal emelni őket, vagy nem fogsz tudni soha eljutni hozzájuk.

Mindigis voltak, vannak és lesznek kivételek - de ezek csak a szabályt erősítik.

És egy fecske soha nem csinál nyarat.

Esetleg kedvet a nyárhoz.

Hogy jól tette-e Orbán és kormánya a határvédelmező intézkedéseit vagy sem - nem tisztem eldönteni. De állást foglalni mellette vagy ellene - tehetem.

Az ország vezetőinek kötelessége a védelem biztosítása.

Akárcsak a családapa esetében.

Ahogyan este bezárom az ajtót és leellenőrzöm, hogy valóban megtettem-e azt - ugyanúgy ha az általam vezetett ország lakóit veszély fenyegeti - mindent megteszek annak érdekében, hogy védelmüket biztosítsam.

Nem lehettem több, mint 11, amikor én magam is menekült voltam egy fejlett ország kebelén.

Regisztráltak, tárgyalás alá bocsátották ügyünket, menekülttáborba helyeztek, esélyeket adtak és figyelemmel kísérték törekvéseinket annak érdekében, hogy képesek leszünk-e beilleszkedni vagy sem. 

Hogyan viselkedtünk?

Szerényen, csendesen, dolgosan, szervilisen.

Tudtuk, hogy hol a helyünk, mik a kötelezettségeink és feladatunk.

Nem ismertük a jogainkat - azokat ők közölték.

És nem éreztük magunkat áldozatnak - sokkal inkább szerencsésnek, hogy eljuthattunk ide és esélyt kaphattunk egy jobb jövőre.

Mert ez a menekült feladata!

Senki nem mondta - de tudtuk - egészen belülről, onnan, ahol Isten lakik...

Iskolakezdés, ovikezdés, ősz – hangyatej, anyatej, ecet…

Gyermekkorunkban sokunk számára örömöt jelentett az iskola. A régi barátokkal való mindennapos találkozást, a semmivel sem pótolható osztálycsínyeket és nagy nevetéseket – amelyekre deres fejjel is emlékezik az ember és ugyanazzal a vehemenciával törli ki a nevetéstől a szeme sarkába gyűlt könnyeket, mint akkor.

Szülőként már nem ennyire egyszerűek a dolgok.

Be kell vásárolni, fel kell készülni, meg kell válogatni, fel kell készíteni, be kell puhítani, el kell hordani, haza kell hozni, össze kell egyeztetni, ki kell békíteni.

Hétfőtől péntekig úgy repül az idő, hogy az ember követni sem bírja.

Mégis – ez egy új kezdet hajnala.

Esély a gyermeknek a fejlődésre, barátkozásra, megújulásra, találkozásokra, érzelmei gazdag skáláinak megélésére, az életre.

Esély a felnőttnek az önmaga kipróbálására, a gyermek reptetésére, elengedésére, a szerteágazó figyelem gyakorlására, konfliktusok feloldására és céljai beteljesítésére.

A gyerekek gyakran kérdezik milyen lesz a Paradicsomban.

Mondom lássuk sza – milyen volt… Ádámnak és Évának feladataik voltak. Felelősségük volt. Nem napozgattak naphosszat, hanem teendők hosszú sorát kellett ellátniuk.

A Paradicsom nem a lajhárok közössége. És nem a semmittevés az édes Paradicsom.

Az Élet a fejlődések és tanulások színtere.

Első körben az iskola színpadán – majd szerepeink mindegyikében, a lehető legváltozatosabb helyzetekben.

Ha a gyerekek azt látják rajtam, hogy nem öröm – az újrakezdés öröme van bennem – ők sem tanulnak meg örülni és élni az újrakezdésekkel.

És micsoda esély – hogy miközben a természet lassan és biztosan haldoklik körülöttünk – esélyt kapunk az Életre és újrakezdésre.

Legyen bőséges áldás gyermekeitek évén – a ti, eddig fel nem használt és meg nem élt újrakezdés-örömeiteken, egész életeteken.

A Miniszter Félrelép

A frissen elhunyt Jóckát fiatal kocsmás koromban ismertem meg. Jócka nem egy helyben állt, hanem állandó mozgásban volt. Ahogy annak idején mi magunk is. Soha nem elégedtünk meg azzal a lokállal, amit találkozásunk helyszíneként kiválasztottunk - egy este leforgása alatt képesek voltunk több helyszínt is meglátogatni és végigkóstolgatni. Hiszen mindannyian kerestünk valamit és valakit - magunkat kerestük egymásban - csak ezt akkoriban már és még nem tudtuk.

Jócka nem volt kedves. 

Rámenős volt - ha nem akartál adni de látott a tekintetedben gyávaságot és gyengeséget - addig ténfergett körülötted, amíg meg nem győzött, le nem győzőtt és el nem vette azt, amire szüksége volt - egy hervatag virág vagy virágcsokor fejében.

Ha már semmid nem maradt, hiszen minden kevéske vagy sokacska zsebpénzedet elittad aznap este - képes volt felhörpötyölni a maradék sörödet vagy elpotyázni a beosztott cigidet.

Ezenfelül büdös volt, hangos, modortalan, neveletlen és lepattant. Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán ismerte-e a betűvetés tudományát. 

Felnőttként ha láttam igyekeztem távol tartani maga tőle.

A gyermekeknek soha nem meséltem róla, mert egyszerűen nem tartottam érdemesnek. Mégis mit? Hogy volt egy bácsi, akinek 13 gyermeke a Jóisten számára csatangol a városban, miközben ő állandó, permanens, soha meg nem szűnő részegségi állapotban járja a várost és a csokor virágával küzd a következő pohárért. Nem kenyérért a gyermekeknek, hanem alkoholért, hogy stabilan ködben tarthassa magát.

Olvastam a minap, hogy mennyien lerótták tiszteletüket, mély gyászban a város, meghalt a Miniszter.

Elámultam.

Vásárhely a Jóckák városa lenne?

Ők és a magafajták a példaképeink?

Velük példálozzuk a szabadságot és a romák iránti toleranciát gyermekeinknek?

Nos, igen...

Azaz, mégsem.

Tudniillik, kérem szépen ismerek cigányokat - akik küzdenek mint állat, hogy felülemelekedjenek önnön cigányságukon. Nem futkosnak a virágokkal fel s alá, nem potyáznak, isznak, lopják a napot - hanem dolgozni mennek, gyermeket nevelnek, iskoláztatnak, ruháznak, etetnek, taníttatnak. Ők - ők Mind miért nem miniszterek?

Velük miért nem példálozunk???

Ők a hősök, nem a Jócka Pójácák.

Majmokból van éppen elég.

Nem kell mást tenni, csak szépen egy mozdulattal bekapcsolni a tévét. Ott vannak a Berkik, s egyebek, akik mind ezen a szinten adják el magukat azoknak, akiket ez boldoggá tesz, mert azt hiszik róla, hogy ez az a szabadság, ami mindannyiunkat felmenthet az általános szürkeség karmaiból, amit mi gyávák vállalunk.

Nem így kell Másnak és Szabadnak lenni.

És nem Ő és a fajtái kell előttünk lebegjenek, ha szabadságra és önmegvalósításra gondolunk.

És ezzel nem azt mondom, hogy nem kell Őrültnek, betegnek, szabadnak, spontánnak, Másnak lenni. Azt viszont igen, hogy nem kell Jóckának lenni és előtte és semmi kis élete előtt hajlongani.

Jó. Megemlékeztetek, hajlongtatok, szenvedtetek - de itt az ideje annak is, hogy magatokhoz térjetek.

Annyi érték van közöttünk, bennünk, körülöttünk - tehetséges sportolók, akik nem jutnak el versenyekre, mert a szülők nem képesek a tisztességes munka béréből finanszírozni - cigány fiatalok, akik egyetemre készülnek, de mivel ELUTASÍTÁSBAN részesülnek - előbb-utóbb elhiszik, hogy nem ott a helyük, anyák, akik beteg gyermekeküket gondozva megjárják a poklokat, mert nem jut életmentő gyógyszerre, apák, akik életük derekán munkanélkülivé lesznek és el kell hagyniuk a családot, hogy ne haljanak éhen.

Velük mi van?

Őket ki idézi, élteti, támogatja, szereti?

Isten nyugtassa Jóckát.

Egy nagy fasz volt.

Nem hozott és nem vitt.

Ami pedig utána marad - holnapra belemerül a felejtés és hervadás homályába.

Sérültekkel dolgozom évek hosszú sora óta. Hivatásomat nem választottam, választott.

Mindenkinek eljön a pont az életében amikor megkérdezik tőle - mi szeretne lenni. 

Ami engem illet - minden szerettem volna lenni.

Ott álltam az érettségi bizonylattal a kezemben és toporogtam, hogy milyen irányba is indulhatnék - annyi mindent ki szerettem volna próbálni.

Végül a szakma választott engem. Gondoltam - elidőzöm egy keveset, aztán tovább is lépek. De maradtam, mert feladataim voltak, emberek akik számítottak rám, problémák amelyeket meg kellett oldanom, támogatók akiket fel kellett kutatnom, programok amiket meg kellett szerveznem, célcsoportok akik számítottam rám, majd megszerettek.

Az egyetemen megkérdezték hetykén, mellékesen - kikkel nem szeretnénk soha együtt dolgozni.

Elsőnek mondottam fel a válaszaimat:

- fogyatékkal élőkkel semmiképpen, soha

- abortáló lányokkal és anyákkal sem

Aztán rövid idő múlva azon kaptam magam, hogy közel kétszáz sérült számít a munkámra és azon agyalok, hogy miként tudnék azokon segíteni, akik megszületendő gyermekeiket megölni kényszerűlnek.

Az én munkám a legjobb fajtából való.

Ugyanis általa minden nap az Isten megmutatja - mi igazán fontos ebben a világban. Mit nevezünk értéknek és mit hívunk úgy, hogy értelem.

Az otthonomban rengeteg virág vesz körül. Gondozom, ápolom, öntözöm, újraültetem, táplálom, szeretem és nevén szólítom mindeniket.

Azok a virágok igazán időtállók és gyönyörűek, amelyeket már megviselt a nyár hisztirohamhoz hasonló vihara. Megtörte - majd a törés mentén új hajtás fakadt. Terebélyesedett, gazdagodott, megbecsülte a felépülést és hálából új életre fakadt.

Így képzelem el az önkéntesek munkáját is.

Jönnek az ép, szép, csinos, okos és egészséges fiatalok. Némely még beképzelt is. Messziről látható, hogy soha semmilyen vihar nem tördelte, tépdeste meg ágait. És akkor - munkáján át - találkozik a világgal. Annak is a viharverte oldalával - ahol a szegénység, betegség és nyomor lakik.

Megtörnek az ágai - lehullnak a levelei és magába néz.

Ami ezt köbetően történik, na az - maga a csoda.

Akár a virágaim - kihuzza magát, új leveleket hajt és fényleni kezd, akár a csillogó meleg Nap. Mert a lelke az, ami innentől kezdve világít és messziről útat mutat.

Sok ember van körülöttünk, akiket még nem tépett meg vihar.

Bosszantja őket ezer apró dolog, amik köszönőviszonyban sincsenek az örökkévalósággal.

És miattuk akadózik a világ kereke.

Rajtuk ritkán, nehezen és nem minden esetben változtathatunk - de gyermekeinken még igen.

És mikor vagyok a legboldogabb?

Amikor a gyermekem úgy van együtt a szegénnyel, sérülttel, beteggel, árvával - hogy nem szívességet tesz és méri az időt - hanem az örömök és a közös élmény szekerén bevágtat a felszabadultság országába, ahol lehullanak a címkék és megszűnik fontosnak lenni az, ami elválaszt bennünket.

Az önkéntes munka ma már nem divat.

Divat a selfie, divat az unatkozás, trendi a jellemtelenség és mások kizsákmányolása. A légy gonosz, mert a jókkal mindig kibasznak attitűd.

Második generációs évfolyam lévén az egyetemen - minket belesimítottak az önkéntességbe.

Nem alternatíva volt, hanem léforma.

Kereslet és kínálat találkozott - egyetemi hallgatókban és alapítványokban, akik annak idején önkénteseket kerestek.

Még egyik fél sem tudta pontosan, hogy mit is fed ez a fogalom, így aztán barátok lettünk - akik kevés pénzért (alkalmazottak) és szeretetből (önkéntesek) rászorulókat segítettünk.

Minden héten összeültünk egy finom tea vagy forralt bor mellett megbeszélni tapasztalatainkat.

Aztán továbbléptünk.

Közben tábort szerveztünk és vezettünk le, szegényeket, hátrányos helyzetű családokat kerestünk fel, hív fertőzőttekkel és családtagjaikkal csoportoztunk, drogprevencióztunk, képzéseken vettünk részt, formálódtunk, fejlődtünk, dolgozatokat és beszámolókat írtunk, betegeket látogattunk, fürösztöttünk, olvastunk fel, alapápoltunk, felolvastunk, bevásároltunk, takarítottunk, szerettünk - magyarán, emberré lettünk.

Felnőttként, civil szférában dobbantva egyikünk sem indult el tabula rasa-val. Mindannyiunk tarsolyában ott rejtőzött annak a néhány pótolhatatlan évnek a tapasztalata, ami abszolut nyertesé tett bennünket más, ugyanarra az állásra pályázokkal szemben.

Gyakran magyarázom ezt gyermekeimnek, az önkéntes fiataloknak, akikkel dolgozom.

Most számukra egy játék az egész - a késöbbiekben azonban igazi fegyver lesz. A tudatlan, jellemtelen, tapasztalatlan, csak elméleti tudással - ha egyáltalán azzal is... - rendelkező világgal szemben.

Megtanultam a semmiből valamit létrehozni, nem megijedni, vidáman uralkodni a káosz felett, a megoldásra és soha nem a problémára koncentrálni, csapatban dolgozni, tisztelni a kollegákat, de ami a legfontosabb - megtapasztalni Ki vagyok, Honnan jövök és Merre tartok.

A legkedvesebb számomra egy furcsa kis család volt.

Két apáca. Egy vak illetve egy ágyban fekvő - nagyon idős ferences nővér. 

Az elején nehezen fogadtak. Ők szorultak segítségre - én áldoztam az időmből, mégis minden egyes alkalommal úgy viselkedtek, mintha tartoznék nekik ezzel.

Hozzávetőlegesen fél év telt el, amíg sikerült összeszoknunk, egymásrahangolódnunk.

Nekem kellett megtalálnom a feladatokat. Az elején mindenre nemet mondtak - majd következő alkalommal azzal vártak, hogy milyen jó lenne ha megtenném...

Főztünk, bevásároltunk, ölelkeztünk, takarítottunk, sétáltunk, meséltünk, kacagtunk, felolvastunk, fürösztöttem, hajat, körmöt vágtam és mindvégig szerettem.

Úgy szólítottak - Angyalkám...

- gyere angyalkám, hozz egy darabot a világból nekünk...

És vittem...

De hoztam is!

Valami olyasmit, amit soha de soha nem vehet el tőlem senki...

Itt van ez a család.

Önkéntest keres, aki sétáltatná a fiatal kerekesszékben élő anyát és kisiskolás gyerekét.

Le kell hozni - helyesebben segíteni - majd felvinni őket.

A Tudorból keresünk valakit.

Lehet fiatal, idős, férfi, nő - valaki olyan, akinek nem késő emberré válni.

Nagy utazás. Felelősségteljes, csodás, életszagú, emberrészabó.

Egy biztos: szeretni vagyunk itt. És ennek a lehetőségét soha nem keresni, hanem megélni kell.