Évet záró gondolatok:

A mai napunk maga volt a Pokol. De büszkén jelentem, Istennel jártuk be kézen fogva.

Napok óta benne volt a levegőben, a tegnap délután azonban kanyarfúrók nélkül is elhangzott a kegyetlen valóság, mely szerint a lányom leukémiás. Igy jöttünk haza - inkább tántorgás volt - igy fürdettünk, fektettünk és altattunk - legkevésbé aludtunk. Közös ima közben és végig egy dologban voltam biztos. Mindent szépen lépésekre kell bontani. Senki sem képes megugrani egy 16 lépcsőből álló lépcsőfokot egy ugrásból. Egyenként minden bizonnyal, de egyből soha nem. Nem éreztem erőt magamban, de biztam benne, hogy minden lépcsőfokhoz meglesz a kellő időben, a kellő erőnk.

Ahhoz, hogy valakit megérts - ne megértesd magad, hanem elsősorban te értsd meg őt - ki kell lépned magadból és körül kell nézz benne. Úgy talán azt is könnyebben sikerül majd elfogadni, amire már az ő erejéből nem fakad.

Az orvosok nem képesek kommunikálni. Nincs direkt kommunikáció, amikor már igen, az sértő, bántó, megalázó és kegyetlen.

Ők nem értettek engem, én nem egészen tudtam követni őket. Folyamatosan nekifutottunk a kegyetlen valóságnak, de nem találtuk egymáson közös fogást.

Én annyit szerettem volna mondani, hogy hiszek abban, hogy kár addig diagnózisokkal sújtani a beteget, amig nem vagyunk biztosak benne. Ők meg azt akarták elmondani, hogy a leukémia nem játék. Vegyem már komolyan.

Végül - sértegetések árán eljutottunk oda, ahova soha nem kellett volna, Annát lerákosozták. Szegény kincsem. Akkor pergett le előtte először, egészében az utóbbi napok történése. A leukémia szó jelentése, a sirás, az aggodalom és a sok beteg gyerek aki körülvette és akikről eddig csak hallott vagy olvasott.

Kora délutánig voltunk korlapon, face to face kommunikációban, utalásokban - az új leukémiás eset... Pár óra leforgása alatt szegény - addig tünetmentes gyerek már hányt is. Minden összeomlott benne. 

Álltam és hallgattam, néztem folyamatosan záporozó könnyeimen át a kiválló szakképzettségű, nagy tapasztalattal rendelkező doktornőt. 

Tudom és a fejemhez is vágta, hogy naponta halnak meg betegei. Két napja egy Anna korú, hozzá hasonló tüneteket mutató gyerek. Nem akar engem és a hülye kéréseimet megérteni. Ő egyet akar - életet. Bármi áron.

Amikor először észlelték a csomókat a mellemben - ugyanezen mentem keresztül. Én voltam a rákos hónapokon át. Tévesen. És nem a betegség, hanem szinte én ettem meg saját magam.

Most a gyermekem van hasonló helyzetben.

Nem rákosként, a rák elé vetik, hogy feleméssze az.

S mindez mulik min? A kommunikáción. Hogy hogyan nevezzük a dolgokat.

Nem kivánok bagatellizálni én semmit - de aki emberekkel dolgozik meg kell tanulnia beszélni. A beteg embernek kérdései, félelmei, kételyei, vágyai, rémálmai vannak - azokat nevükön kell nevezni, azokra válaszokat kell adni és azokat kezelni kell. Innen kezdődik minden és ide is ér vissza.

Reggel héttől egy tizenhárom órakkor megejtett, csendes bocsánatkérés nem töröl el egy lelki földrengést.

Hét órán keresztül egy gonosz játék áldozataként.

Anna nagy volt, szinte óriás.

- tudod mire gondolok én anya? hogy ez nem is igaz. csak egy rossz álom, amiben csak annyi jó, hogy a vizsgálatok közben játszunk...

Láttunk beteg gyerekeket, akik már nem álmodtak.

Szülőket, akik magukat okolták, vagy még rosszabb már nem is reméltek.

Gyerekeket, akik több mint egy éve a korházban élnek.

És közben volt Karácsony, lesz egy újabb év - amikor ők még mindig ott lesznek.

Nem voltak válaszok a miértekre.

Nem volt ott semmi.

Egyedül Isten minden egyes szenvedésben. A valamikori válaszokkal. Szenvedésen innen és túl...