Az idősek által mesélt történetek attól a legjobbak, hogy nem tudod őket kategórizálni. Ahhoz, hogy elraktározd az agyad bármely részébe, egy teljesen új fiókra van szükséged. Egyszerűen nem lehet beilleszteni, a többi már meglévő fiókodba.

Miközben apósomat nyirom, mindig meséltetem. Hiányzik a nagymamám. Ő anélkül, hogy kértem volna, a végén már csak annyit kérdezett irányadóként, hogy életének, melyik korszakát elevenitse fel?

Igy hallottam történeteket az iskolás Mamiról, akinek egyik legszuperebb délutáni kikapcsolódása a korzózás volt. Mi már csak a szó jelentését ismertük a mi időnkben. Mögöttes tartalom nélkül. Ő volt az aki elmagyarázta, hogy a korzó az a hely volt számukra, ahol karonfogva sétálgatva ismerkedtek, találkoztak, barátkoztak, szerelmbe és bontásokba estek - biztonságos körülmények között. Hallottam a háború borzalmairól,  a házasélet nehézségeiről, a munkavállalásról, gyermeknevelésről, gyermekbetegségekről, amelyek váratlanul tizedelték a testvérek sorát, hitről és templomról, hiedelmekről és túlélési stratégiákról. Ez volt a városi élet. A falusi életről elég keveset tudok. Ezért is szeretem férjem idős szüleit nyaggatni ezzel.

Apósom történetei sokkal ércesebbek, cizelátlanabbak. Mintha elfelejtették volna bejátszás előtt cenzúrázni azokat.

Mesél gyermekkorukról. A sok munkáról, nélkülözésről. A háború borzalmairól, amit inkább éhségben, fázásban, bizonytalan félelemben és tetvekben mértek. Nem sokat tudtak valós okokról. Annál többet a közelgő frontvonal szeléről. Katonákról, akik jók voltak vagy rosszak - vittek vagy hoztak. Erőszakoltak vagy szerettek. A falu hozzáállásásról és annak következményeiről. Emberekről akik élesben irányt váltottak, majd a veszély elmulása után tovább folytatták megszokott kerékvágásaikban útjukat.

Meséli, hogy minden gyerek kopasz volt. Túlélési szabály. Centisnél nagyobb nem lehetett a haja egyetlen gyereknek sem, hiszen a templomban annyi volt a tetű, hogy ugráltak a padokon. Kopasz ember eleve nem hitt Istenben télen, hiszen a fűtetlen templomban nem volt az-az erős hit, amely ne illant volna el minusz 25 fokban.

A lányok büdösek voltak, hiszen agyon voltak petróleumozva. Soknak arca is összeégetve. Hiszen ha a család zsinorban lekent 7-11 gyereket a végén elkerülhetetlenül már mindenhova fröccsent.

Nem lehetett szabadon szeretni. A lányok ha valaki gyengéden közelitett hozzuk, orditottak, ahogy a torkukon kifért. Ez volt a védekezés egyetlen biztos és széles körben elfogadott módja. Nem került pénzbe, az esetek 99,9%-ban működött. Ha meg mégis megesett a baj, ott volt a kuruzslóasszony a másik faluban. Emberi emlékezetre alapozva egyetlen asszonynak közel 15o-16o leendő anyai élet vére száradt  a kezén félresikerült beavatkozásaival, amelynek ára nem kevesebb mint 4 zsák gabona volt.

Hogy mit tudtak a szépitkezésről?

Nem sokat. De a szépségért megszenvedtek.

Egész délelőttöket sütötték a serdülő lányok egymás haját. Mivel a forró vas alig hasonlitott a ma hozott formájához, gyakran égették le egymás tincseit. Mire felbödöritették egymás haját, jöhetett a smink. Nem voltak festékek. Krepp-papirról vakarták le a festéket és azt kenték fel magukra. Ha sikerült is kihozni magukból a maximumot, az nem volt más, mint a mai bohóc elfuserált sminkrétege.

Az iskola is tetűinvázió helye volt a háborút követően. Apósom nevetve emlékezik vissza, hogy tapasztalatuk szerint a tetű oda szökik, mászik - ahol beszédet hall. Ezért aztán nem beszéltek. Mutogattak. Jeleltek. De azt magas fokon. Inkább a jelelés, mint a tetvek.

- s akkor hogy volt a szerelemmel Tata? - kérdezem meglepetten.

- nem tudtunk mi semmit a szerelemről - meséli. Volt az életnek egy rendje, azt követtük... Gyermekként kopaszuk voltunk. Aztán onnan lehetett tudni, hogy valaki nagyobb gyerek, hogy már nem nyirták meg erőszakkal. Aztán lettek fiúbarátaink, akikkel elkezdtük nézni a lányokat. Nem csak egy tetszett, de azt választottuk, aki megfelelt. Azt szépen elvettük. Úgy, hogy addig még a lábfejét sem láttuk, amig egybe nem keltünk. És onnantól kezdve igyekeztünk gyermeket nemzeni, hogy a falu a szájára ne vegyen...

Azt hiszem ekkor értettem meg miér olyan fontos nekik az, amit a falu gondol.

Nem csak a legfontosabb, hanem egyetlen referenciapont is egyben...

És ha az embernek életében egy biztos pontja van, igyekszik azt nem elkótyavetyélni...