A decemberi nagyvásárlás éppen olyan feelingjében, mint a Húsvéti nagytakaritás. Eszeveszett, szervezetlen, utolsó méteres, elemeire hulló. A végén, lógó orral, már teljesen mindegy, hogy mit, hogyan, a lényeg, hogy meglegyen. A valóságban semmi sem vethető össze azzal amit elképzeltünk, a tévében láttunk, olvastunk róla, álmodtunk felőle. Hanem sokkal kisebb, szetyerákabb - meg sem éri a pénzét.

Érdekes, hogy a gyerek nehezen emlékezik - hatalmas, vulkán erővel kitőrő örömei ellenére sem - arra, hogy mit is kapott a tavaly. Emlékszik a hangulatra, a közös vacsorára, a békére vagy békétlenségre, az ünnep érzelmi töltetének előjelére. Van benne negativ és pozitiv egyaránt. Már tudja, hogy milyent szeretne. Az ajándékokkal mi butitjuk el.

Amikor gyerekek voltunk emlékszem gyakran kutattunk az elrejtett ajándékok után. Bátyám kieszelte, megtaláltuk - én pedig látni sem akartam. Ott volt előttem és féltem kinyitni a szemeimet. Tudtam, hogy nem leszek képes örülni majd a megfelelő pillanatban.

Egy ajándékra sem tudok visszaemlékezni.

A hangulatra annál inkább.

Ahogy susmutoltak, tettek-vettek, becsukták a máskor mindig tárva lévő ajtókat, ismeretlen neszekre és zörejekre, illetve, hogy mielőtt bementünk megszólalt a csengő.

És, hogy utána valóságos tolongás volt a házban. Rokoninvázió. Jöttek-mentek és mindenkinek külön angyala volt. Ez az Erzsi nénje angyala, az a Juci nénjéé, az pedig a Pirijé. 

Az Erzsijé egyszer kiverte a biztositékot. Annak a karácsonynak sincsenek előttem az ajéndékai, csak a kókadt szájak.

Volt ez a baba. (mint a Szeleburdi családban - 2-3 ezer forintos darab) és megkaptam. Szegény angyal kecskebukát vetett és elhozta a föld mélyéről is. Már akkor tudtam, hogy ezzel kár és vétek játszani. Ezt nézni kell és utána azonnal elaludni. Semmi több. Mint az agyonvakolt nőket. Nem viheted úszódába, nem csipheted meg, nem nyalhatod vagy rághatod, vagy puszilhatod - mert a vakolat azonnal leválik. Nézni és mutogatni lehet. Messziről. Közelről megbomlanak a pixelek.

- Né...Látod? Na az az enyém. Jajj? Hogy nem játszom vele? Nem, nem. Mert most nem akarok...

Szóval itt volt ez a baba, amivel ha egyszer is játszottam volna, azonnal széttörik és jött az Erzsi néni filléres néger babája. Akkor nem igy hivtuk, mert nem ismertünk négereket. Cigány baba... - ez volt a becsületes neve. (Anna kincsem amikor cigányokat látott babakorában örömében újjongott - anya né, négerek! - igy fordul a világ. Mig nekünk még a néger is cigány volt, neki már a róma sem az, ami) És akkor a cigány babát lehetett tépni, fogni, földhözverni, felvenni, hajigálni vele, visszavenni. Nem lett semmi baja. Még a haja sem kócolódott össze. Eleve kócos volt.

Persze, hogy jobban örültem.

Akkor és ott jöttem rá, hogy mire is vágyom valójában. 

Azóta megvalósitottam önmagam.

Olyan vagyok, mint a cigánybaba.

Eleve kócos.

Az maradt meg bennem, hogy sokkal jobb fogni, nyalni, rágni, tépni, húzni, dobni, kölcsönadni és visszavenni, mint mereven ülni és csodálni.

Na igy keresem én az ajándékokat.