Sokáig nem értettem azt a bizonyos Szentirási részt, amelyben az a szigorú és onnan is arató, ahova nem vetett úr kiossza az emberei között a tálentumokat. Kinek ennyit, kinek annyit, kinek amannyit. Az első megsokorozza, a második megkétszerezi, mig a harmadik fogja magát és elássa, attól való félelmében, hogy nehogy elvesszen ha majd úra eljön és számonkéri tőle.

Nem kevés értéket kapnak a szolgák. Simán lehet(ne) kezdeni vele valamit.

Eltelik a jól meghatározott idő, visszajön a szigorú - emberi szemmel igazságtalannak, kemény szivűnek mutatkozó úr és számonkéri a kiadott tálentumokat. Az első elégedetten számol be - né, sikerült, megsokszoroztam. Jön a második, ő is elégedett. Kétszer annyit képes felmutatni. Végül jön a harmadik is és azt adja vissza, amit eleve kapott. Ő nem részesül dicséretben. Elveszik tőle amit kapott, és az kapja meg, akinek a legtöbbje lett. Mert akinek van, annak adatik, akinek pedig nincs, attól az is elvétetik, amije van... - zárul kurtán, furcsán a parabola.

Na itt mindig elakadtam.

Igazságtalannak véltem. A szorongást, félelmet nem kell elitélni - gondoltam.

Egészen a tegnapig.

Ugyanis a tegnap egy olyan kedves ismerősöm kiállitásán vehettem részt, aki súlyosan sérült. Nem egyedüli alkotó, de bátorsága, elszántsága, harcos, kitartó természete, céltudatossága, a tálentumaival való jó sáfárkodása - mind mind követendő elvek mindannyiunk számára.

És nem ő az egyedüli, aki hasonló helyzetben - megsorozza tálentumait. Sok hozzá hasonló helyzetben lévő fogyatékkal élő, vagy krónikus beteg embert ismerek, akik miután megkapták tálentumaikat - kellő időben és helyen számot vetettek arról és megsorozták azt.

Ahogy olyanokat is ismerek, akik látszólag épek. Fizikailag egészégesnek mondhatóak, de nem hogy megsokszorozták volna a kapott tálentumaikat, hanem egyenesen, anélkül, hogy számot vetettek volna róla, elásták azokat.

Igy már játszi könnyedséggel tudom együtt mondani a Szentirási részben szereplő úrral együtt - elveszem tőled azt amid van és annak adom, aki a sajátját képes volt megsokszorozni. Nem félt, nem szorongott - hanem felismerte, megfiaztatta és megosztotta, hogy a körülötte élők is gyarapodhassanak belőle, általa.

A gyermekek gyakran firtatják, hogy vajon mik az ők gyengéik - ismerik az achillesi in, sarok értelmét, és mik az ő erősségeik. Igen. Az önismeret már zsenge gyerekkorban el kell kezdődjön és tartson egészen a sirig, vagy ha kell azon túl is.

Senki ne távozzon el elásott kincsekkel ebből a világból. 

Éljen, gyarapodjon, gyarapitson.

Ez a feladatunk, ezért vagyunk itt.

Mert senki sem jött üres kézzel. Mindenki megkapta a maga kis zacskónyi aranyát, ezüstjét.

Azt hiszem az egyik legélesebb különbség egészségesek és fogyatékkal élők között éppen ebben rejlik. Hogy mig az egyik felismeri rendszerint idejében azt amiben még jó, a másik sorra veti el magától minden egyes kapott tálentumát. Anélkül, hogy kihasználná, megsokszorozná.

Ezért aludt ki szemünkből a fény.

Emiatt nem találjuk a helyünket.

Ennek köszönhető az elértéktelenedés önmagunk és mások szemében, a reményvesztettség, céltalanság, tengés-lengés.

Nyilik ki a bicska a zsebemben, amikor a facebooknak köszönhetően látok embereket rossz helyen és időben. Mit keres egy anya hétvégéről-hétvégére, gyerekétől távol a zajos és füstös kocsmában, nyaranta fesztiválókon, mint egy elakadt tinédzser?

Mit keres egy komoly, meglett, felnőtt apa - családjától távol, ugyanitt - egyik hétvégétől a másikig?

Nekik már nem ez a dolguk, feladatuk, helyük., szerepük. Volt, de időközben átalakult. Jajjj...hogy lemaradtak? Elveszetették a fonalat? Rossz helyen kaparásznak, mert kialudt bennük és körülöttük a fény? Lehet.

De ez mind nem mentség egy elherdált, cél és értelem nélküli életre.

Mert akinek van, annak adatik, akinek pedig nincs, attól az is elvétetik, amije van!

Ámen.

Máté  25. f 14-30-ig: “Mert éppen úgy van ez, mint az az ember, a ki útra akarván kelni, előhívatta az ő szolgáit, és a mije volt, átadta nékik. És ada az egyiknek öt tálentomot, a másiknak kettőt, a harmadiknak pedig egyet, kinek-kinek az ő erejéhez képest; és azonnal útra kelt. Elmenvén pedig aki az öt tálentomot kapta, kereskedett azokkal, és szerzett más öt tálentomot. Azonképen a kié a kettő volt, az is más kettőt nyert. A ki pedig az egyet kapta, elmenvén, elásta azt a földbe, és elrejtette az ő urának pénzét. Sok idő múlva pedig megjött ama szolgáknak ura, és számot vetett velük. És előjövén a ki az öt tálentomot kapta, hozott más öt tálentomot, mondván: Uram, öt tálentomot adtál nékem; ímé más öt tálentomot nyertem azokon. Az ő ura pedig monda néki: Jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután; menj be a te uradnak örömébe. Előjövén pedig az is, a ki a két tálentomot kapta, mondta: Uram, két tálentomot adtál volt nékem; ímé más két tálentomot nyertem azokon. Monda néki az ő ura: Jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután; menj be a te uradnak örömébe. Előjövén pedig az is, a ki az egy tálentomot kapta, monda: Uram, tudtam, hogy te kegyetlen ember vagy, a ki ott is aratsz, a hol nem vetettél, és ott is takarsz, a hol nem vetettél; Azért félvén, elmentem és elástam a te tálentomodat a földbe; ímé megvan ami a tied. Az ő ura pedig felelvén, monda néki: Gonosz és rest szolga, tudtad, hogy ott is aratok, a hol nem vetettem, és ott is takarok, a hol nem vetettem; El kellett volna tehát helyezned az én pénzemet a pénzváltóknál; és én, megjövén, nyereséggel kaptam volna meg a magamét. Vegyétek el azért tőle a tálentomot, és adjátok annak, a kinek tíz tálentoma van. Mert mindenkinek, a kinek van, adatik, és megszaporíttatik; a kinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, a mije van. És a haszontalan szolgát vessétek a külső sötétségre; ott lesz sírás és fogaknak vacogása.”