Meggyőződésem szerint egy ember akkor indulhat el Isten igazából a megvilágosodás útján, amikor elkezd szeretve megérteni másokat. Gyűjtőnéven ezt csak empátiának hivjuk, de közel sem fedi azt a tartományt, ami mögötte áll.

Itt volt a lányom. Gyakran panaszkodott, hogy mennyire szorongani kezd, ha az iskolai helyzet nem a megszokott, elvárt kerékvágásban halad. Ha a pedagógusok, akik tanitják türelmetlenebbek, idegesebbek, hangosabbak. Úgy érzi megbénul. Igy hát előszeretettel válassza az elpityeredés vagy mély hallgatásbaburkolózás útját.

Múltkoriban egy nehezebb időszak után kifakad, hogy ő a fekete bárány. Rajta csattan az ostor. Úgy érzi ő a legrosszabb.

- Miért? 

Mert és sorolja végelláthatatlanul a maga körül forgó kis sérelmeit - mind szépen egy csokorba gyűjtve.

Elkezdünk beszélgetni arról, hogy a tanitó is ember. Van magánélete. Vannak gyerekei. Vannak anyagi és egyéb keletű gondjai. Elintéznivalói. Helyzetek, amelyekben teljesitenie kell. Össze kell mérnie magát más pedagógusokkal. Csalódásai. Álmai, amik nem váltak valóra. Reményei - amelyekhez már nem fűz nagy hitet beteljesülések terén.

Végighallgat.

Talán egy hét múlva, de erőteljesen érik be a gyümölcse.

- Anya, én úgy megsajnáltam a Tancit. Ahogy nagy igyekezettel próbálta megoldani az osztály gondjait - mind végiggondoltam azt amiről beszéltünk. (kilépett magából, túlnézett önmagán) És majdnem elsirtam magam...(nem félelemből, nem szorongása jeleként, hanem a megértő szeretet könnyeivel)

Azt a kegyelemteljes feladatot kaptam, hogy egy jövőben megjelenő könyvet szerkesszek meg. Meglévő irások összehangolása. Olyan irások, amelyek életfalatok. Mindent megélt emberek történetei. Tanitások. Olyan nehéznek tűnt a nyáj egybeterelése, hogy hosszú ideig rágódnom kellett, amig végre megszületett bennem az abba vetett hit, hogy ez akár még sikerülhet is.

Ami engem illet, hétpróbás tanitás.

Instant kapom egyik történetet a másik után. Nem csak betűk vannak a szemem előtt, hanem évek óta ismert emberek, akik most hirtelen varászütésszerűen megnyilnak. Kinyilnak és szeliddé, szerethetővé válnak üzeneteiken át.

Nem igaz, hogy létezik értelmetlen élet.

Van, hogy a mesehős képtelen felfogni azt a tanitást, amiért ideküldetett. De a végén valaki mégiscsak tanul, üzenetet vesz abból, amiért itt járt.

A vándor el-elakad a hosszú út során. Kiapadnak a tartalékai, kiszárad, ellustul, inkább betér egy vendégfogadóba és megvárja a mese végét. De a vég számára is rejteget kincseket. 

A lényeg az önmagunkból való kilépésben rejlik.

Feledkezzem meg már a görcsös sérelmeimről, az állandó énközpontúságomról. Lépjem túl, lépjek ki önmagamból. Ott kezdődik ugyanis a világ. Az ablakon túli. Az időt és teret meghazudtoló. Ahol felismerem, hogy fenét sem rendelkezem nagygazdásan, önállóan az életemről, a gyeremekeimről és azok életútjáról, a páromról és az ő mozaikjairól. Célja és értelme van ittlétemnek. Tetteimnek súlya, helye és ideje. Felismeréseimnek tanúlsága. És mindenhez egyetlen egy kulcs vezet: ön- és mások iránti feltétel nélküli szeretet.