2014. november 8., szombat

Kiskamasznak, tomboló kamasznak és fiatalnak lenni az egyik legnehezebb dolog a világon. Igaz, hogy minden egyes életkornak megvan a maga feladata, kihívása, de valahogy mindig van melletted valaki. Van miért is van kiért. Gyermekként ott vannak a szüleid, akikben jó esetben megbízol maximálisan. Akik szeretnek, támogatnak, mindent megtesznek annak érdekében, hogy szeretetben nőj fel. Felnőttkorban ott van egy párkapcsolat illetve jó esetben saját gyerek, vagy gyerekek. Amiért és akikért szintén megéri - bármilyen nehéz helyzetben is lenni, küzdeni, szenvedni és nyerni vagy veszíteni. 
Időskorban pedig ott vagy szintén ideális esetben önmagadnak. Azzal az önsimerettel amit felhalmoztál, azokkal a tapasztalatokkal, ismeretekkel, tudásokkal, amiket nehéz áron sikerült megszerezned.
Fiatalon azonban - senkid sincs. Még önmagad hiányában kell végigcsinálnod azokat a próbákat, amiket eléd állít az élet.
Igen, vannak barátok, de amikor a legnehezebb, olyankor nincsenek melletted.
Igen - vannak szüleid - de már nem teljes a megértés, összhang és harmónia.
Vannak akik közel kerülnek hozzád, akár szerelmet is gyújtanak benned - de ebben az életkorban még a szerelmi kapcsolatok a másik kizsákmányolásáról szólnak. Mindent bekebelezni, leigázni, letiporni, elmosni - önmagad felépítése érdekében.

Ma ismét fiatalokkal találkoztam.
Ebben az életkorban lévő fiatalokkal.
Akik minél bogáncsosabbak - annál jobban vágynak a megértésre, szeretetre, közelségre, támaszra.
Első kör mindig a bizalmatlanságé.
Amikor bármit kérdez az ember, zárt falakra talál.

A falak normálisak.
Ebben az életkorban még nincs rend a fiatalban. Mivel minden szét van hajigálva benne, mivel még nem vetett számot azzal amije van, érthető hát, hogy vaskarmokkal őrzi szanaszét heverő dolgait.
Az egyik legnagyobb kihívása ennek az életkornak ugyanis éppen az, hogy számot vessen, felismerjen, rendet rakjon magában.
Nem véletlen tehát Vekerdy megjegyzése erről az életkorról. Vekerdy szerint ezt az időszakot találóan csak úgy kellene elraktározzuk magukban, hogy a fiatal ilyenkor átépítés miatt átmenetileg zárva van.
Tehát - jó esetben akkor van vége ennek az időszaknak, amikor a fiatal felépült, átépült, megépült.

Mit tehet a szülő?
Kitart és türelmesen vár. Érdeklődő, de nem rámenős és vallató.
Türelmes, de nem mézesmázas. Hiteles és soha nem felületes.
Meg akarja ismerni nap mint nap a gyermekét és hangoztatja, hogy igen - tudja, látja és érti, hogy a gyermekből fiatallá, majdnem felnőtté cseperedett. Nem akarja megőrizni abban a gyermeki, biztonságos szerepben, ami számára volt a legkönnyebb. Hiszen ráerőszakolhatta akaratát gyermekére egyetlen rosszalló pillantással.

A fiatal, mint a rendszer eleme, jó esetben - változásával elő kell idézze az egész rendszer változását.
A saját maga rendbetétele, a számot-vetés elő kell idézze a szülőben az elismerést, a megismerésre való nyitottságot és hajlandóságot, az elfogadást.
Ha valahol azonban elakadás történik, ha a fiatalnak néha jó lemenni gyerekbe és játszmázgatni, ahelyett, hogy harcolna és kivívná magának a tiszteletet - sok jóra nem számíthat.
Ahogy az a felnőtt szülő sem, aki nem képes önmaga feladatait teljesíteni. Mit is? Megismerni és nyitni a szemei előtt, a karjai között kibontakozott bimbóból lett virágra. Elfogadni annak önálló döntéseit, még akkor is ha a követkemények tanúlságosak lesznek, néha veszélyesek. Továbbá - ne csak jogokat, hanem kötelezettségeket is közölni, ismertetni és elvárni - és a legfontosabb, feltétel nélkül szeretni. Minden nap, reggeltől-estig. Olyankor a legjobban, amikor úgy érzi, hogy a másik nem érdemli meg. Mert olyankor van rá a legnagyobb szüksége.

... üzenik a fiatalok.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése