2014. november 19., szerda

Kérdezik ma a gyerekek, hogy milyen volt a kedvenc játékom. Akkor kerül elő emlékeim fiókjából, eléggé gyűrődten Zsoló.
Zsoló egy lehetetlen szinű - kemény fejű, rongy testű bohócbaba volt. De ezt akkoriban nem tudtam. Vagy nem is az volt a fontos, hogy Zsoló bohóc. Hanem a puhasága, melegsége, meg, hogy a közelében biztonságban érezhettem magam.
Kopasz volt. A tarkóján volt egy sor haj. Szőke és göndör.
Zsolót egy fiúról neveztem el. Mesélem a gyerekeknek, hogy amig a szülők beszélgettek, mulattak, kártyáztak, össze voltunk csapva. Egy nagy halom gyerek. Soha senki nem filózott azon, hogy egyezünk-e, összeférünk-e, tudunk-e játszani. Betettek a szobába és ott aztán volt ami volt. Amikor Zsoló közöttünk volt például határozottan emlékszem - nem volt köpködés, rugdosás, verekedés, takony egymásra kenése, szájbefogás, egy gyerekre az egész ráugrása és majdnem az utolsó szusszig való kinzása, erőfitogtatás, gyengék kifigurázása.
Mert Zsoló erős volt és mindenben a legjobb. Messze nem érdekelte, hogy ki a második legjobb - tehát egyszerűen kiadta a visszautasitást nem tűrő - azonnal fejezzétek be utasitást.
Tudott iróasztalról hátraszaltót. Flik-flakot, cigánykereket, fekvőtámaszt, kézállásban sétát meg egyebeket. Amikor ott volt, biztonságban éreztem magam.
Hosszú, derékig érő copfom volt. Ha nem volt Zsoló, a fiúk a csuklójukra tekerve rántották meg a fejemet úgy, hogy lehidaltam. Ezért gyűlölöm mai napig a hosszú hajat. Kiszolgáltatottá tesz.

Zsolóról jut eszembe a legjobb szülinapom.
Volt a tévében ez az agyament élőshow - hogy hogyan ünneplik a 16-ik születésnapjukat az amerikai fiatalok. Nem tudok a műsorról véleményt nyilvánitani, mert nem nézek tévét, nem láttam. Egyszer szembesültem ennek a műsornak egyik részével és emlékszem hánynom kellett.
Az én 16-ik születésnapom mennyei volt. Nem emlékszem ajándákokra. Minden bizonnyal azt kaptam amire éppen vágytam. Az ajándékoknál sokkal élesebb a megélés.
Éjjel volt. Egyik legjobb barátom és annak anyja, aki szintén családi barát, éjfélkor megkoccantották az ablakomat, hogy ők lehessenek az elsők akik köszöntenek.
- de anya, miért nem küldtek egy smst?
- jajj fiam, mondtam már nem volt akkoriban telefon! - fakadok ki dühösen.
A gyermekek összenéznek és nyeritésben törnek ki. Alig várják, hogy folytassam.
Biciklivel jöttek mondom és hoztak ajándékba egy bokrot.
- Milyen bokrot? - kérdezik a nevetéstől könnyes szemmel.
- Milyent, milyent, hát aranyeső bokrot.
A nálam három évvel idősebb fiú biciklijének egy pedálja volt csupán. Azzal tudott hajtani. Igy mentünk le a Cementlapokhoz csobbani egyet éjnek szenvedején, hajnalig. Hajnalban a Novi 7-ben meleg perecet ettünk, majd hazakacsáztunk a bepisilésig nevetve az egy pedál furcsaságán.

A fiú kapott a földön egy drótdarabot. Kiformázta belőle, hogy Éci16 - évekig őriztem, akárcsak Zsolót. Végül kidobtam talán, nem tudom hova lett...
- De hogy anya?
- hát úgy. Az emlékek örökre bennem maradnak. A tárgy mullandó. 

Hallom ahogy nevetgélnek miközben mosogatok. A történet egy-egy része hatalmas derűt vált ki, ahogy felidézik.
Megszólal a fiam:
- lehet, hogy nem volt telefon meg édesség - de sokkal többet röhögtek mint mi...
Igaza van.
Annyiszor bepisiltem kacagástól, hogy egy mai szülő hasonló esetben az urológián kötne ki a gyermekével. Nem volt olyan nap, hogy be ne pisiljünk, vagy ki ne akadjon az állkapcsom a kacagástól.
Régi szép idők... régi szép idők...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése