2014. november 13., csütörtök

Itt volt ez a gyerek. Osztálytársak voltunk. Valójában együtt nőttünk fel. Merev, ósdi, megkövűlt szabályokra építő szülőkkel. Késön született, nehézségek árán. Széltől is féltették, harmattól is óvták, de leginkább a lányoktól, akik elrabolhatták tőlük. Mint a mesében - fiam, elmehetsz halászni, de a tündérek énekére soha ne figyelj. Magukkal vonzanak a mélybe...
Mindenhova elkísérték. Nem volt olyan kirándulás, előadás, nyílt nap vagy egyéb rendezvény, hogy szülei egyike, vagy sok esetben mindkettő ott ne lett volna. Állandóan fegyelmezték. Valójában semmit sem szabadott tennie. Minden tilos volt.
És akkor eljött az idő, hogy már nem illet jönniük. De akkor még inkább ott voltak.
Valósággal harc, kőkemény háború dúlt ebben a fiatalban.
Hol jólnevelt volt és visszafogott, hol pedig agresszív, fogdosó, molesztáló volt.
Rettegtünk az érintésétől.
Mint egy elszabadúlt állat. Nem gondolt senkire, csak magára és arra amit tenni akart. Ha melleket akart fogni, hát fogott.
Felnőttünk.
Alkotni kezdett.
Faragott képeket a tudatalattijából. Egyiket a másik után, népi motivumokkal ötvözve. Megbújva azok mögé a szimbólumok mögé, amik amúgy is kellő módon illettek ehhez a faragatlan, elszabadúlt attitűdjéhez.
Örültem.
Gondoltam hazatalált.
Lányka is lett mellé.
Egy.
Aztán egy másik.
Keresgél az ember... - gondoltam. Jó úton van...
És egyszer csak elment idős édesanyja.
Tragédia áldozata lett.
És a sokat ígérő fiatalember megzuhant.
Istenhez fordultam.
Ordítóztam.
Mondom, nem fordíthattad félre a fejedet. Éppen Te, akinek fej sem kell, hisz úgyis tudod... Megőrűlt - hát nem látod??? Szabad ilyent? Minek kellett éppen az anyját elvenni? Miért nem mehetett az apja? Akkor talán megmarad...
Ilyenek és még sok mást kiabáltam Istennek.
Aznap nem válaszolt.
Sokáig nem.
Egészen ma délig.
Ma újra láttam őt. Az úton kiabált. Őrjöngött. Akkor elment szírénázva egy mentő mellettünk - ő pedig mint egy gyerek, ujjal mutogatva nevetett. A hasát fogta (kár)örömében.
Hánynom kellett.
Hülye... - gondoltam és nyoma sem volt a szakmaiságnak bennem.
Gyűlöltem őt.
Zöld lett.
Könnyes szemmel a biciklimre pattanva őrűlten hajtani kezdtem. Minél távolabb...
Hideg könnyek peregtek végig az arcomon.
Ekkor válaszolt Isten.
Azt mondta - emlékszem-e még a szabad akaratra.
Dönthetett.
Választhatott.
El is indult a szenvedés rögös útján, ami elvezethette volna önmagához.
De ekkor úgy döntött, hogy nem megy tovább.
Inkább eltaszít mindent és mindenkit - de legfőbbképpen önmagát.
És magába zárkózott.
Tudod... - mondta Isten, te anya vagy.
Ha a gyermeked bezárkózik, mert időre van szüksége, nem ronthatsz rá.
Meg kell várnod, amíg magától kijön.
Néha beszólhatsz finoman, jelezheted, hogy ott vagy, de az ajtót be nem rughatod.

Nos igen, dönthetünk.
Tanulunk, vagy bezárkózunk.
Mert a szenvedés van. Marad.
Ahogy az is biztos, hogy az ajtót sem rugja majd be senki ránk.

De azért tudnod kell Istenem, ennek ellenére én nagyon szomorú vagyok.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése