Eltekintve a nagyon extrém helyzetektől, amelyekből ajánlott menekülni és ha valóban lehetetlen a változás bármely pozitív irányba, akkor nem szükséges és nem kell vezekelni - a házasságok nem véletlenül köttetnek úgy és azzal akivel és amiért. Hanem céllal. Mert mindennek célja van. A legkisebb találkozásoknak is. Hát akkor az egyik legnagyobbnak, amely képes meghatározni egész életünket, gyermekeink és utódaink életét, személyiségünk alakulását és azt az útat, amit bejárunk.

Manapság divat hőbörögni. Elmélkedni a szomszédságon, annak egész évben zöldelő kertjén, friss és üde pázsitján. Bezzeg című felsóhajtásokkal tarkítva a gondolatmenetet.

Miközben meg szépen lassan elfeledkezünk örülni annak, megbecsülni azt, amink van és amiért a legnagyobb mértékben mi magunk vagyunk felelősek.

Sokan feladják.

Kilépnek - nemcsinálomtovábbelegemvan zászlókat lobogtatva.

Majd jön a hír, hogy mennyivel jobb, könnyebb, újabb, szabadabb... S, hát a gyerekek - nyugodtabbak, kiegyensúlyozottabbak, jobban fejlődnek és gazdagodnak, hiszen mindenhonnan csak a leget kapják...

Miközben csak az egyedül maradt anya vagy apa tudja igazán, illetve a gyerek, akinek a lelkébe Isten lát bele, senki más. Talán jobb is így.

A házasság nem könnyű műfaj.

Lavinaszerű szerkezet.

Elindul egy kődarab. Egyetlen egy kavics, zuhanni kezd, majd egyre több gyengén álló kavicsot von maga után, végül nagyobb és súlyosabb sziklákat is, míg végül omlik az egész szerkezet. Nincs megállás. Csak nagyon az elején. Amikor még tenni lehet annak az egyetlen vagy néhány gyengébb kavicsnak a meggátolására. Vagy egy művi beavatkozással a fal erősítésére.

Mert bezzeg apám...

És bezzeg anyámék...

És bezzeg, amikor udvarolt.

És nem figyel rám, nem segít semmiben, nem foglalkozik velünk, nem szakít időt ránk, csak a munka..., vagy talán még az sem.

És mi a helyzet velem?

Hogy sikerült eddig eljutnunk?

Mik az én sötétségeim?

Hol vannak a közös világosságaink?

És mi az amit még mindig szeretek, tisztelek, becsülök benne?

Azon túl, hogy mit gondolok a tökéletesről?

A házasság egy kompromiszum.

Nincsenek győztesek.

Senki nem jár jól.

Ez az élet.

Feladatok vannak, kihívások vannak, próbák vannak és korlátok meg eszközök, amelyek rendelkezésünkre állnak.

A család van. Őrizni kell. Minden áron ha egyetlen egy mód is van rá.

Összetartozunk. Mindenen innen és túl.

Valamiért így kellett ennek alakulnia.

És ha igen, nem tölthetem azzal az értékes időmet, hogy lépten-nyomon megvétozom, hanem inkább abban kell időt és energiát fektetnem, hogy megtanuljam szeretni magam és őt azzal együtt amije van és ami hiányosság benne.

Mert pótolhatom a magaméból.

Hogy megszakadok?

Úgy lehet ő is.

Csak soha nincs időm és erőm végighallgatni.

Hangosabban zakatol az ami bennem van, ami sérelmem, mondanivalóm, fájdalmam.

Kiegészíteni vagyunk itt egymást.

És ha igen, akkor hagyom pótolni azt ami belőlem hiányzik és engedem letenni magamból azt, ami benne szűnt meg létezni - talán éppen általam...