Az utóbbi időben gyakran gondolkodom a saját generációmon.

Kissé megsinylettük a dolgokat. Rajtunk csattant az ostor... - ahogy fogalmazni szokás.

Itt van ez a sok tetterős, egészséges fiatal és nem tesz egyebet, mint a szülei hátán lézeng bele az életbe.

Van amelyik egyetemmel, van amelyik középiskolai végzettséggel és esetleg egy mesterséggel a kezében - de mind közös az, hogy munka és jövőkép nélkül.

Még értük a kommunizmust.

Amikor Mindenkinek munkahelye lett.

Ha hülye volt akkor is, ha meg jó képességekkel, ésszel, tehetséggel megáldott, akkor is.

Valahova bedugták.

Először az apja, anyja mellé a gyárba, szövetkezetbe, kollektívbe, pártba - aztán elment katonának, majd amikor hazatért kezdett valamit az életével ismerettségi köre segítségével.

Annak idején, a változások után minden normális embernek a húsz, huszonötödik munkahely jött be.

Nem volt szégyen keresgélni.

Cégek létrejöttek, majd megszüntek.

Tovább kellett menni. Valami újat kellett megtanulni, majd amikor az is bebukott - továbblépni.

Fizetés alig volt. De valahogy ütötte a széle a hosszát.

Aztán egyre több gyár, cég, szervezet zárt be. Egyre többen lettek munkanélküliek. Divatba jött a munkanélküliség.

Emlékszem, amikor befejeztük a sulit és sikeresen leérettségiztünk.

Fogtuk a frissen kivett diplomát és szépen elsétáltunk a munkaügyi hivatalba. Ott szépen elintéztük a munkanélküli státuszunkat. Rá es ütötték a papírunkra a pecsétet, hogy hivatalos munkanélküli...

Volt ebben ott és akkor valami rettenetesen tragikus és sorsforgató.

Át is mentünk rögvest a Vagonba - déli óra lehetett és beütöttünk egy sört vodkával.

Ezt másként nem lehetett elviselni.

Egy óra után már kacagni is lehetett ezen.

De az első pillanatok a stuporról szóltak.

Te Úr Isten, elvégeztem az iskolát magas jegyekkel, leérettségiztem szintén magas jegyekkel és akkor itt szépen úgy köszönt a társadalom, hogy esélyt sem adva munkanélkülivé tesz. Aztán várhatom havonta a postást a kis zsével. Ami alig elég valamire, de persze több, mint semmi...

És a túlgondoskodó szülőkkel van baj.

Akik féltik és óvják a gyerekeket.

Minek neked dolgozni fiam? ... Amíg élek, amíg erőm van, amíg nyugdíjt kapok, majd elleszünk valahogy... addig nem szenvedsz majd szükséget semmiben.... - hogy aztán utána szépen éhenhalsz, hajléktalanná válsz, megdöglesz? nos azt én már nem láthatom fiam. (az kizárt dolog, mert én nem tudom...)

A gyermeknek dolgozni kell.

Kicsi fizuért is, ha rosszul bánnak vele, akkor is, ha nincs a legjobb helyen, akkor is, s ha megengedhetem magamnak, hogy ne dolgozzon, nos akkor is. Menjen önkénteskedni, ha egyetemista. Nyáron vállaljon munkát. Ne fesztiválozzon, igyon és drogozzon, ne akarjon öngyi lenni és ne kurválkodjon, hanem tanuljon, szenvedjen, küzdjön, harcoljon, érdemeljen ki és éljen. Mert ez az élet. A másik az csak porhintés.

Ne csodálkozzunk ha délidőben lézengenek az útakon a fiatalok. Munka, cél, jövőkép, saját élet nélkül. Keménykednek az idős szülőkkel, akik etetik, fizetik helyettük a számlákat, szivarat vesznek nekik és netet fizetnek, hogy ne unatkozzon szegény.

Szegény tényleg ne unatkozzon. Ne őrüljön meg, ne akarjon öngyi lenni és ne kelljen szedje a nyugtatókat, stresszoldókat és szorongáscsökkentőket.

Menjen el, keresse meg a helyét, életét, párját - ha van és essen le ezerszer, hogy ezeregyedszer is tudjon felállni. És remegő lábakkal rámosolyogni a büszke, idős, remegő kezű szüleire. Akiket egyébként csak bántana, nagyfene függetlenségi törekvései közepette - a tévé és a lepisilt ülőkéjű kopott vécekagyló között.