Arra gondoltam, hogy elmondom, mi a baj ezzel a világgal. Elsősorban az, hogy folyton hibákat és hibásokat keresünk. Egészen zsenge kortól azzal születünk, az oltódik belénk helytelen nevelési elvek során és által, hogy ne megoldásokat, hanem bűnbakot keressünk.

Kétféle típus létezik.

Az első, aki a másikban keresi a hibát. E szerint a típus szerint mindenki agresszor, ő maga pedig egy áldozat, akinek el kell szenvednie mások téves döntéseinek, lépéseinek, hibáinak következményeit. Kapcsolatokból, helyzetekből vesztesként, letörött szárnyakkal ténfereg ki - de egy dolgonak mindig birtokában van: tudja ki a hibás. Kit lehet felelőssé tenni az újabb bukásáért.

A másik típus talán még ennél is menthetetlenebb. Hiszen az mindenért magát okolja. Szinte menthetetlen. Gyerekkorától beoltja magába önmaga üldözését, kicsinálását. Ha jól mennek a dolgok, akkor is rosszat sejt. Előre kapkodja a fejét az esetleges akadályok előtt. Majd amikor tényleg szembesül velük, elfelejti leszegni azt. Mintegy bűntetésképpen. Majd szenvedései közepette, kék karikákkal a szeme alatt elmosolyodik. Hiszen ő megmondta...tudta...előre szólt...

Bevallom őszintén - én magam ebben az utolsó, második kategóriába sorolhatnám. Soha nem engedem, hogy más elintézzen. Úgy sem képes annyira sikeresen eljárni, mint én magam.

Ha nem elég éles az ostor, megfenem. Ha nem elég tövises, teszek rá.

Meglepő látni a gyermekeimben ezt a harcot.

Olyan kegyetlen tud lenni, amikor az ember (jelen esetben ugyebár lánya) visszahallja a gyerekeitől, mintegy a saját hangján egy-egy hülyeségét. Merev, betokosodott, lélek és ész nélküli tanítások ezek. Olyanok, mint a mumustól való rettegtetés. Nincs értelmük. Valamikor a két világháború közötti időszakban lehet, hogy bírtak valamiféle funkcióval, de most a látszólagos béke ideje alatt nem.

Annyi tényező van amely bír azzal az erővel, hogy kicsináljon - minek hát egymásra vagy önmagunkra támadnunk? Egymásban kárt tennünk?

Mondja a szakirodalom (avagy angol kutatók szerint) - el kell fogadni ha a nagyobb testvér nem örül, nem tudja szeretni, ellenérzései vannak kisebb testvérével szemben. Vagy szüleivel szemben. Annyian vagyunk annyifélék...

Mindig mondom, nem bűn haragudni rám. 

De egy biztos - ennek a dolognak a tudatosulása után - feladat és követelmény elindulni az elfogadás fele. A megértés, nyitás és elfogadás irányába.

A családi élet nem játék.

Nem úgy van, hogy nem baj, majd ha ennyi vagy annyi leszek, lelépek, elmegyek tanulni külföldre, beállok katonának, vagy szerencsét próbálok. Mert a zsákomban benne vannak gyerekkori éveim és az egész család a bagázsom. A gyülölet csomagjával, ellenérzésekkel meg az ember nem megy sehova. Maga körül fog forgolódni csak saját gyülölete pocsolyájában.

Muszáj megérteni, megismerni, elfogadni, megszeretni azt aki melletted él. Mert ha magaddal is így bánsz el, vele sem lesz nehezebb.

Feladat ez.

Nincsenek ilyen és olyan esztendők.

Csak szűkek. Amikor komolyan és élesben készülödünk. Nem arra ami eljövend, hanem ami Már van.