2014. november 30., vasárnap

Függetlenül attól, hogy egy szülő - azaz édesanyám nevelt fel - mindkét szülőm megtett mindent annak érdekében, hogy ne szenvedjem hiányt semmiben. És valóban, tárgyi dolgok megszerzése, elérése soha nem állt elérhetetlen távolságban tőlem, ezzel szemben családunk lelke középen hasadt szét, mindannyiunkban kitörtölhetetlen, gyógyithatatlan heget hagyva.
Nem műfajom a házasság.
Én nem szeretem az elfajúlt dolgokat.
Ha valami fajúl - igyekszem távolódni tőle.
Ilyen dolgokat képes előidézni a hosszas együttélés is. Elfajúlásokat. Hogy hiába szeretlek lelkem mélyén, valahogy csak a csesztetés képes kicsúszni belőlem. Aztán a harag, majd a mindent elsöprő dűh, végül a nihil. Amikor már szavaim sincsenek. Csak a csend van. Na nem az a prodiktiv fajta, amely megértet, teremt, megbékéltet. Hanem a gyilkos fajta, amikor minden egyes szekundum öl.
Nos - tud ilyen lenni a házasság.
Vannak olyanok, akik évtizedek óta együttélnek - centenáriumi smaralgdlakodalmukon azoban mégsem jön, hogy megkérdezzem tőlük, hogy mi a titkuk, mert a titkuk mélyen elásva bennük van. Az alternativák hiánya. Szerettelek, meggyűlöltelek, rád sem birtam nézni, aztán Istennek hála jöttek az unókák - lett egy másik közös téma, tárgy, út - és újra elkezdtünk beszélni, élni, lenni. Ők nem azért vannak, maradtak együtt, mert bölcsek, hanem azért, mert nem nagyon volt mit tenniük, hova menniük, kihez fordulniuk.
Ezzel szemben azokra, akiknek ölükbe naponta ezer alternativa zuhan és mégis együttmaradnak - valamiért fel tudok nézni.
Ők külön útakról beszélnek.
Önmegvalósitásról, külön bejáratú barátokról, közös nyaralásról, de saját célokról, sikerről - amit önerőből értek el.
Visszatérve a házasságra - szüleim korai és visszafordithatatlan válása, a család mesterséges szakadása sarkall arra, hogy minden vélt és valós problémára megoldásokat keressek, találjak.
Hiszek abban, hogy minden gyereknek joga van a szüleihez.
Ahogyan a nemzés nem egyszemélyes, a nevelésben is határozottan megvan mindkét szülő helye és szerepe.
És hiába volt meg mindenem, apámra várnom kellett.
Meg kellett tanulnom megbékélni, megszeretni, elfogadni és türelmesen várni. Nem csak azokat az időszakokat vélni valósnak, amelyek megadták a realitás talaján győkerező találkozásokat, hanem azokat is megbecsülni, amelyek bennem, lelkemben, álmaimban történetek meg.
Mindenem megvolt - de a legmélyebb dolgokra, az igazán jelentős, értékes és jövőbenéző dolgokra várnom kellett.
Emigyen sikerült megtanulnom, hogy mi az advent.
Mi az igazi várakozás.
Mert a találkozások, az ünnepek, a megvalósulások nem csak a valóság percei.
Hanem a várakozás maga is a megszentelt ünnep része.
Amikor megismerem és megszeliditem vágyaimat, megbékélek önmagammal és a másikkal, elcsendesülök, hogy a csoda talajt találjon a szárba szökkenéshez.
Ilyen Adventeink és ilyen életünk kell legyen.
Mert ez döntés kérdése.
Megismerő, megszeliditő, megbékéltető, elcsendesülő és beteljesülő.
Mert egész életünk egy Advent.
Várakozó, megbékélő, beteljesülő és megszentülő.

2014. november 28., péntek

Az emberi élet tele van krizishelyzetekkel. És minden egyes krizishelyzet visszatérő - lájt motivuma - a saját magammal való viszony. Amennyiben idejében sikeresen barátságot kötöttem önmagammal, elfogadva azt aki vagyok és nyitottá téve önmagam azt amivé és hová fejlődhetem - könnyebben sikerül majd átvészelnem minden egyes nehéz vagy megoldhatatlannak tűnő helyzetet.
Ahogy az én tudatára ébred és kimondja első nemét - elkezdődik a tulajdonképpen harc. Önmagunkkal és a világgal. Onnantől kezdve már semmi sem egyszerű.
Azok a helyzetek jelenthetnek majd felszusszanásokat, pihenőket, regeneráló állomásokat, amikor csendben tudok maradni. Vissza tudok lépni abba a szimbiótikus harmóniába, ahol megszűnik (feloldódik) az én. Ha önmagammal és a bennem élő csenddel nem sikerül barátságot kötnöm - ennek az amúgy éltető erejű csendnek éppen az ellentéte aktiválódik. Amikor a csend ölni tud.
Ez önmagammal szemben és párkapcsolatomban is érvényes.
Kapcsolataink elején, amikor egymásratalálunk - szinte soha nem vagyunk csendben. Folyamatosan igényünk van a kommunikációra, mert a csend gyanús. Nem tudhatjuk, hogy mit indithat el bennünk, a másikban - ellenünk. A csend szokta megsugni ezekben a kezdetleges kapcsolati fázisokban azt is, ha a másikra nincs értelme időnket és energiáinkat fecsérelnünk. Ilyenkor ahelyett, hogy erre a belső hangra, a csend szavára hallgatnánk, amely képes megmondani, sugallmazni azt az egy jót amire szükségünk lehet - mindenkinek kikérjük a véleményét környezetünkben - kivéve a magunkét.
ÉN - csendeimben - mit gondolok erről?...
Félelmetes válaszokra bukkanhatunk ebben.
Mert ilyenkor gondolhatok eredetien merészeket.
Például azt, hogy erre nekem semmi szükségem.
A kompromisszumok nem a javamat szolgálják, hanem egyenesen ellenem vannak. Fejlődésemben, kibontakozásomban, teljes valómban akadályoznak.
Ahogy a kapcsolat elmélyül, akár torkollik a házasságban - azt gondolom mélyen és őszintén - hogy ahhoz, hogy mindenkét félnek sikerüljön önmagává fejlődnie és kibontakoznia - meg kell találnia ismét saját csendjét és saját, különbejáratú útait.
Ez nem jelent(het) teljes elzárkózást - de tudnunk kell, elsősorban mindenki önmagáért felelős.
A házasság semmiképpen nem jelent(het)i azt, hogy a másik mögé, vagy a kapcsolat árnyékában jó kényelmesen leélem az életemet és elhalasztok, elszalasztok minden egyes olyan esélyt, ami közelebb vihet önmagamhoz. Ahhoz, akivé és amivé lehetek, fejlődhetem.
Nem fulladhat ki életem kapcsolataim szinterén, szerepeimben.
Nem lehetek csak anya, apa, feleség, férj, vagy jómunkásember. Elsősorban önmagammá kell lennem.
És ebben egyik legnagyobb erőforrásom, fegyverem - a csend.
Ahol a sikolyokból suttogás lesz.
Ahol a bennem élő gyilkos megszelidül és életem értelemre lel.
Vannak akiknek egészen korán megadatik ez. Keresnek és találnak.
Ahogy ebből a szempontból is vannak késön érők, akiknek idősebb korban vagy ne adj Isten, párjuk halála után adatik ez meg.
A lényeg, hogy meglegyen. Hogy eljussunk ide.
A belső csendig.
Amely képes visszahozni, visszeidézni, megsejtetni azokat a titkokat, amelyeket még maga az Isten suttogott a fülünkbe, mielőtt megszülettünk volna erre az értelmetlennek tűnő földi életre.

2014. november 26., szerda

Az életben nincsenek véletlenek. Üzenetek vannak. Üzenetek és tanúlságok. Amikor emberi ügyeséggel igyekszünk kibújni valami alól, egészen biztosak lehetünk abban, hogy csak pillanatnyi a győzelem. Nem háborút, hanem egy kis csatát nyertünk. Az a valami ugyanis újból elő fog bukkani, egészen addig, amig el nem határozzuk, hogy szembenézünk vele.
Mélyen, farkasszemet nézve, megküzdve és nyerve.
És itt nem a felszini nyerességre gondolok, ami minden esetben csak és kizárólag győzelmet, tiprást takar. Hanem mély veszteségrekre is. Amiknek valódi erejük van tanitani. Megtanitani bennünket arra, hogy ki kvagyunk, honnan jövünk, hova tartunk, milyen irányba halad az útunk.
A küzdelemre, a harcra nem kell készülni. A felkészülés bénultá tesz. Megköt. Reperek alakulnak ki a fejünkben, lelkünkben, előre próbálunk vetiteni helyzeteket, embereket, állapotokat. Ami ha a valóságban nem az előre elkészitett forgatókönyv szerint alakul - kiveri a biztositékot. Elveszitjuk az önmagunkba vetett bizalmunkat, megingunk, elgyengülünk és anélkül, hogy esélyt adnánk a győzelemnek - eleve elveszettnek tekintjük a meg sem kezdett csatát.
A leghatékonyabb felkészülés a megérkezés.
A saját magammal kapcsolatos kérdésekre adott pontos és halasztást nem tűrő válaszok ideje.
Ki vagyok én ebben a helyzetben. Milyen szerepemben vagyok jelen. Mit akarok ettől a helyzettől. Mit gondolok arról, hogy erőfeszitéseim ellenére is miért sodródhattam bele. Milyen tanúlságokkal léphetek majd ki belőle - vesztesként illetve nyertesként.
Ha ezekre sikerül válaszolnom, a győzelem eleve garantált. 

Igy vagyok én például sok minden más harcom mellett a családi élettel illetve anyai szerepemmel.
Soha semmilyen körülmények között nem készültem feleségnek és anyának lenni. Élt bennem a vágya, de emberileg biztos voltam benne - ez nekem nem való.
Most meg itt állok - két gyerekkel. Anya és feleség vagyok.
Mindenem megvan, ami ellen küzdöttem.
Boldogabb vagyok győtrelmeim ellenére mint valaha.
Hiszen az a anyaságban az a legszebb, hogy ha az ember szenved is, igy teljes.
Fájdalmak között felszusszanó lelke megérkezik.
Szeret és mindenekfelett szeretve van. Anélkül, hogy tenne. Csak mert van.
A tét, mint mindig óriási. De a harc nem egyszemélyes.
Ahhoz, hogy létrejöjjön a győzelem végig kell járni a gyötrelmek útját. Elejétől el egészen a végéig.
Vannak pihenők, vannak napfényes bércek, ahonnan a látvány egy pillanat erejéig megsejteti az örökkévalóságot annak minden teljességével - de az út maga győtrelmes.
Mégis - egy kérdés a legfontosabb mindenekfelett.
Hol vagyok én ebben?
Mit kell elvinnem, mit kell visszahoznom, mivé kell válnom.
Mert nem feladatok vannak.
Hanem én és te.
A többi mind diszlettartozék.
Ami ma van, de holnap már csak darabjai élnek bennünk.
Maradunk én és te.
És a szeretet, mint kapocs.
Nem kell hát kibújni. Maradni kell.
Maradni mindenekfelett.
Mert ami van, annak helye és ideje van.
Nem kell más eszköz, csak amim van és ami vagyok.

2014. november 25., kedd

 Az a baj veletek, hogy ti azt gondoljátok, az életben problémák vannak, és megoldásokat kell találni. Valójában az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség. Pilinszky János - idézete járt egész nap a lelkemben fel s alá, amikor végre sikerült szembesünlöm is vele, olvasgatás közben. 
Életünk tele van tragédiákkal. Környezetünk hemzseg az olyan élethelyezetekben élő emberektől, akik nem hogy soha nem fognak találni megoldást problémáikra, hanem reményük sincs a megoldásra. Mert a megoldás egyszerűen nem létezik.
Nem azért vagyunk itt a Földön, hogy megoldjuk a világ baját. Hanem inkább azért, hogy osztozzunk azon. Viseljük közösen a terheket és igyekezzük még idejében levonni azokat a tanúlságokat, leckéket, üzeneteket, amiért közelébe kerülhettünk.
Olyan könyvön dolgozom éppen, ami emberi számitásaink szerint valamikor jövő nyáron fog megjelenni. Ebben a kiadványban mozaikok jelennek meg emberi életekből. Tragédiasújtotta emberi sorsokat ir le, amelyekben egy közös jellemvonás van - mindenki túlélte valahogyan. Ki igy, ki úgy. Volt akinek sikerült idejében felismernie, hogy nem problémával áll szemben, hanem életével, amely éppen derékba törött és innen kezdve már igy, törötten kell folytatnia útját. És volt aki utolsó percig bizott benne, hogy majd megfoltozzák, amire soha nem került sor. Azok akik felismerték, hogy törötten kell továbbhaladjanak, felálltak és elindultak a helyes irányba. Sikerre vitték kevésbé sikeresnek induló útjukat. Éppen arról mesélnek, hogy hogyan sikerült felállniuk.
Ma koradélután éppen az utolsó történet fele közeledem, amikor megszólal a telefonom.
Egy törött édesanya keres. Fia súlyos, gyógyithatatlan beteg. Gyerek még. Évek óta súlyosbodik állapota. Alig van remény. Fától-fáig... ahogyan Kányádi fogalmaz kegyetlenül igaz és melyrehatoló versében.
Most először érzem azt, hogy nem kell semmit mondanom.
Nem kell okosnak lennem.
Nem kell megoldanom problémát, mert nem probléma van, hanem tragédia.
Egy kétségbeesett, elfáradt anya és beteg, életéért küzdő, harcoló, szenvedő gyereke.
Hogy meddig? Fogalmunk sincs.
Mert valójában semmit nem tudunk.
Semmit ami lényeges lenne.
Várakozunk.
Benne vagyunk helyzetekben, jó mélyen, egymásrautalva. Mindenki a másiktól vár valami nagyon okosat, rendszerint a megoldást, ami várat magára, mert eleve nem is létezik.
Nincs mit mondani az ilyen helyzetekben.
Lenni kell.
Lenni a végsőkig.
És akkor valamerre elbillen az inga és megint van valahogy.
Rendszerint helytelen értékitélkezni. Hogy jól vagy rosszul. Mert nincsnek viszonyitási alapjaink.
Van.
És akkor a megoldás - az abban a helyzetben való élés.
A pillanatban.
Akkor amikor nagyon fáj, ahogy akkor is, amikor kicsit jobb.
Nem visszapillantva oda, amikor MÉG nagyon fájt, nem előrefutva oda, ahol esetleg MÁR nem fog fájni, hanem a jelenben.
Mert MINDIG  a jelen üzen valamit.
Mindig annak van mondanovalója.
Ahogy maga Pilinszky mondja: 

“Az ádventi várakozás lényege szerint: várakozás arra, Aki van; ahogy a szeretet misztériuma sem egyéb, mint vágyakozás az után, aki van, aki a miénk.”
És a miénk nem más, mint az, ami éppen van...

Kányádi fent emlitett örökérvényűje:
Fától fáig a sűrűsödő alkonyatban
fától fáig lopja magát a gyermek
Én istenem csak vissza ne
csak ne gyalog kellene
csak le ne menjen a nap a tisztásról
legalább a csengettyűt hallanám

Meg-megtorpan futásra készen
kis szíve mint a mókus szökne bújna
borzongó nyárfalevelek közé de
hol vannak már a nyárfák hűtlenül
ott maradtak a tenyérnyi tallérnyi
fillérnyi tisztáson
Visszafelé majd
sörényébe markolok Vágtába jövök
csak addig a vastag bükkig ha még
az innen számított ötödik fáig

Őznek rókának farkasnak lenni
bokornak ágnak avarnak lenni
madárfészeknek lenni
madártojásnak lenni
nyárfalevélnek lenni
kakukkhangnak lenni
csak lovait kereső kisfiúnak
ne lenni

Még két fáig három fáig
Hallom Nem hallom Hallom
Ha eljutok addig a gyertyánig
katona leszek hajóskapitány leszek
fölfedezem Amerikát Amerika is
elveszhet de én megtalálom

Sörényébe markolok
Még egy Még három
Próféta leszek betegeket gyógyítok
Jézus leszek
föltámasztom édesanyámat
Tovább tovább most már hallom
"Áprilisnak bolondja
fölmászott a toronyba
megkérdezte hány óra
Fél tizenkettő
Fölmászott a toronyba"

Most nem hallom biztos állnak
jóllaktak már bóbiskolnak
Hogy a kutyák ennék ki a bendőjüket
hogy a farkas
Sírni kéne énekelni
éjnek lenni
nem is lenni
csak ne kéne beljebb menni

Jól eljöttem Hol a tisztás
Még csak öt fát megyek s akkor
"Ördögborda ördögborda
mézes lett a mackó orra"

Szól a csengő most is hallom
Jól eljöttem Hol a tisztás
Innen még visszatalálok
Morzsát hintek
gallyat török
nevemet a fába vésem

Szól a csengő most is hallom
folyton hallom hallom régen
Hallottam az anyaméhben

Megvár a nap
meg a nyárfák
Róka-alkony farkas-éj
haladj tovább fától fáig
biztasd magad kislegény

Rég nem hallod mégis hallod
Hold világol a tisztáson
Már a hold is lemenőbe
Morzsáid felcsipegették
gallyaid a fák kinőtték

Neved heges hieroglif
Száraz ágon csüng a csengő
lovad farkas tépte széjjel
Dzsungel már az erdő
Anyatej
Hangyatej
Tovább tovább fától fáig
"Mézes lett a mackó orra
rá is szálltak a legyek"

Elszisszent az út alólad
Nyárfák félelme ülepült
homlokod pólusaira
De csak tovább fától fáig
Nincs az a film az a magnó
vissza ez már nem játszható

Kínálkozó ágak
hurkot himbáló filozófusok
"C'est la vérité monsieur"
"Die letzte Lösung mein Herr"
"Fél tizenkettő
bolond mind a kettő"

Tovább tovább fától fáig
magad lopva
botladozva
Anyatej
Hangyatej
Ecet

2014. november 24., hétfő

Bármennyire is legyen képzett, okos, művelt, intelligens, szakértő nevelési és kapcsolatok terén az ember vagy helyenként annak lánya - ha megbomlik az egyensúly a családban, elfogulttá válik és igyekszik pótolni azt a hiányosságot ott és ahol felütötte a fejét.
Minden egyes beteg vagy sérült gyermeket nevelő szülő, vagy abból a családból származó testvér elmondja, hogy roppant okos szülőkkel áldotta meg a Jóisten, hiszen mindent megtettek annak érdekében, hogy ne kivételezzenek a beteggel.
Ezen én mindig jó alaposan elcsodálkozom annak rendje és módja szerint.
Mert nálunk ha valaki gyengélkedik vagy beteg, minden lehető energiát igyekszünk afele irányitani, arra forditani, hogy a gyógyulási folyamata teljes legyen és visszálljon a megszokott egyensúly a családban.
Nálunk Balázs az aki valamiért úgy érzi, hogy megengedheti magának ezt a mérhetetlen nagy luxust. Bármilyen szituációban mer gyenge lenni, szorongani és annak jó hangosan hangot adni, arra ami kötelező - nem elmenni, azért ami egyáltalán nem küzdeni, felkelni általános gyengeséggel és duzzogni az ágybabújásért duzzadó erővel.
Férfi... - mondhatnánk.
Hiszen a lányok nem ilyenek.
Ők eleve igyekszenek jók lenni.
Valamiért sokkal jobban elvárjuk tőlük, hogy viselkedjenek, legyenek erősek, bátrak, jólneveltek, szófogadók, mindent tudjanak, mert egy buta kislánynál rosszabb nincs.
Számtalanszor igyekszem tettenérni magam, ahogy és amikor különbséget teszek fiú és lány között. Igyekszem nyomon érni a társadalmat, a maga elvárásaival, saját adalékaimat, ahogy mentesitem a házban a férfiakat a legtöbb kötelezettség alól. Mert neveltetés következményei ezek. Beoltott dolgok, amiket a késöbbiekben aligha lesz képes kimosni belőlük valaki vagy valami.
Mindig, minden egyes alkalommal végiggondolom, hogy felelősség hárul rám.
A lányom valószinűleg anya lesz.
Tényleg sok mindent ki kell birnia.
Betegen is fel kell állnia, dolgoznia kell majd és sikereit, kudarcait a családdal összhangban kell hoznia. Nem lehet fáradt nappal, ahogy este sem. Nappal a gyerekei miatt, este a kapcsolata életbentartása érdekében. Szépnek, bájosnak és üdének kell maradnia. Okosnak és képzettnek, fiatalosnak és lendületesnek, erősnek és bátornak, talpraesettnek és találékonynak.
Mig a fiam? Elég lesz ha férfi lesz.
- Anya! Szerinted mi az én legfontosabb életfeladatom?
- ... Az emberség.
- Nem! A gyermeknemzés.
A napokban érdeklődött a mesterséges megtermékenyités felől. 
- Szerinted nekem jó a magom?
- Feltételezem.
- Akkor nem tudod?
- Nincs honnan tudnom.
- És azt van, hogy egy lány jó talaj az én magomhoz?
- Nem. Mondták az én időmben, ha széles a csipője, akkor nemzőképes. De ma már nem divat a széles csipő.
És ha az én magom jó és mondjuk van sok pénzem, akkor mindenáron lehet gyermekünk?
Ha örökbe vesztek akkor is.
- Na jó...

Nem szeretném még megijeszteni azzal, hogy mi mindent vár(hat el joggal) egy Nő a Férfitől. De minden egyes alkalommal igyekszem táplálni és fejleszteni érzelmi intelligenciáját, mert a paraszt férfinél rosszabb aligha van. Tudja, lássa, érezze ha valami fáj és tanuljon meg tenni róla. Mert a családban nem minden az asszony dolga. Rengeteg áll a férfin is. Akkor is ha este jár haza, akkor is ha tiz perce marad a kapcsolatápolásra. De annak a tiz percnek olyannak kell lennie, hogy éljen általa a világ. Mert ez a dolga és feladata.

2014. november 22., szombat

Életem első szüretibálja - igazi, idegenfalusi - valami tinédzserkoromban ért. Egyszer hallotta valaki, hogy én nem járogatok falura, mert nincs hova, kihez és gondolt egy merészet, meghivott szüretibálba a falujukba. Örömmel fogadtam el a meghivást, fogalmam sem volt mi vár rám.
Éppen tomboló rocker korszakomat éltem, amikor minden más zeneműfaj szaros volt. Tudtam hova megyek, feltettem hát mindent egy lapra.
Vegyes benyomások befogadója voltam azon a végnélkülinek tűnő napon. Kezdődött korán a készülődéssel, a kalákás hajfonatok elkészitésével, majd a kikéréssel, lovakra és szekerekre pattantással, aztán estefele torkollott a falu kultúrházában a hagyományos szőlőlevélornamentumos partiban. Ahol mindenkinek megvolt a jól bejáratott helye és szerepe. Székek körben a táncparkett körül, ahova az idősek ültek le kibeszélni az éppen táncoló fiatalokat.
Számukra is minden szaros volt - ahogy az arckifejezésük és gesztikulációjuk elárulta róluk jó messziről. Felém nem tarogattak, mert fogalmuk sem volt ki vagyok, tehát nem jelentettem különösebb veszélyt a falu legénységére. Jöttem, mentem.

Szeretem a népemet, a gazdag kultúrájával, népi hagyományaival, játékaival és szokásaival. Tisztelem azokat az embereket, kutatókat, pedagógusokat, zenészeket, táncosokat - akik életüket teszik fel arra, hogy átszármaztassák a jövő generációja számára, azt, amit értékként kaptak és kincsként őriznek. Látom a ki nem alvó fényt az örök táncházasok szemében, akik örömüket lelik a találkozásokban és nagy pörgésekben. De mivel nem ebben nőttem fel, számomra erőltetett, roppant távol áll. Esküvőkön nem ugrom fel önfeledten ha a zenészek csárdásba csapnak. Nem folyik úgy a könny a szememből egy-egy népdal hallattán, mint például amikor Roger Watterst hallgatom. Nem fűződnek érzelmek, emlékek, képek csak az erőltettség. A kommunizmusbéli tanáraim izzadásai - amikor felsapkáztak, mert nem mutattunk kellő tiszteletet az iránt, ami számukra fontos volt. Ők küzdöttek, mi pedig komolytalanoknak és méltatlanoknak bizonyultunk erőfeszitéseikkel szemben.

Sajnos a gyerekeimen is ezt látom.
Ha hasonló mulattságok részesei, vendégei vagyunk - nem képesek feloldódni.
Furcsán nézik a gyerekeikkel négylábon tekergőző nagyra nőtt édesanyákat, akik mutogatnak, kinosan ünnepelnek, kényszeredetten boldogok és aktivak, mert ennek igy kell lenni.
Szerintük annak a valaminek belűlről kell jönnie, pedig esküszöm, nem mondtam nekik erről semmit. Pedig én is belülről vártam és várom.
Jobban kedvelem az olyan műfajokat, amik a lelkem húrjaim pengetik, mint azokat, amiket valamiért, valakiért vagy valami okból kellene szeretnem, kedvelnem, mindenekfelett preferálnom és elsőrangúvá tennem.
Vannak dolgok, ilyen például a művészet, amiknek az a lényege, hogy érzelmeket keltsen fel bennünk, s ha ez sikerült, el is érte a várt hatását.
Ha meg nem, hát kényszeriteni lehet, de soha nem emel bennünket olyan szintekre, ahol megszűnik tér-idő korlát, semmibe vész a szó, s marad a lélektől-lélekig - ahonnan ki nem rángat senki és semmi.

2014. november 20., csütörtök

Sokáig nem értettem azt a bizonyos Szentirási részt, amelyben az a szigorú és onnan is arató, ahova nem vetett úr kiossza az emberei között a tálentumokat. Kinek ennyit, kinek annyit, kinek amannyit. Az első megsokorozza, a második megkétszerezi, mig a harmadik fogja magát és elássa, attól való félelmében, hogy nehogy elvesszen ha majd úra eljön és számonkéri tőle.
Nem kevés értéket kapnak a szolgák. Simán lehet(ne) kezdeni vele valamit.
Eltelik a jól meghatározott idő, visszajön a szigorú - emberi szemmel igazságtalannak, kemény szivűnek mutatkozó úr és számonkéri a kiadott tálentumokat. Az első elégedetten számol be - né, sikerült, megsokszoroztam. Jön a második, ő is elégedett. Kétszer annyit képes felmutatni. Végül jön a harmadik is és azt adja vissza, amit eleve kapott. Ő nem részesül dicséretben. Elveszik tőle amit kapott, és az kapja meg, akinek a legtöbbje lett. Mert akinek van, annak adatik, akinek pedig nincs, attól az is elvétetik, amije van... - zárul kurtán, furcsán a parabola.
Na itt mindig elakadtam.
Igazságtalannak véltem. A szorongást, félelmet nem kell elitélni - gondoltam.
Egészen a tegnapig.
Ugyanis a tegnap egy olyan kedves ismerősöm kiállitásán vehettem részt, aki súlyosan sérült. Nem egyedüli alkotó, de bátorsága, elszántsága, harcos, kitartó természete, céltudatossága, a tálentumaival való jó sáfárkodása - mind mind követendő elvek mindannyiunk számára.
És nem ő az egyedüli, aki hasonló helyzetben - megsorozza tálentumait. Sok hozzá hasonló helyzetben lévő fogyatékkal élő, vagy krónikus beteg embert ismerek, akik miután megkapták tálentumaikat - kellő időben és helyen számot vetettek arról és megsorozták azt.
Ahogy olyanokat is ismerek, akik látszólag épek. Fizikailag egészégesnek mondhatóak, de nem hogy megsokszorozták volna a kapott tálentumaikat, hanem egyenesen, anélkül, hogy számot vetettek volna róla, elásták azokat.
Igy már játszi könnyedséggel tudom együtt mondani a Szentirási részben szereplő úrral együtt - elveszem tőled azt amid van és annak adom, aki a sajátját képes volt megsokszorozni. Nem félt, nem szorongott - hanem felismerte, megfiaztatta és megosztotta, hogy a körülötte élők is gyarapodhassanak belőle, általa.

A gyermekek gyakran firtatják, hogy vajon mik az ők gyengéik - ismerik az achillesi in, sarok értelmét, és mik az ő erősségeik. Igen. Az önismeret már zsenge gyerekkorban el kell kezdődjön és tartson egészen a sirig, vagy ha kell azon túl is.
Senki ne távozzon el elásott kincsekkel ebből a világból. 
Éljen, gyarapodjon, gyarapitson.
Ez a feladatunk, ezért vagyunk itt.
Mert senki sem jött üres kézzel. Mindenki megkapta a maga kis zacskónyi aranyát, ezüstjét.
Azt hiszem az egyik legélesebb különbség egészségesek és fogyatékkal élők között éppen ebben rejlik. Hogy mig az egyik felismeri rendszerint idejében azt amiben még jó, a másik sorra veti el magától minden egyes kapott tálentumát. Anélkül, hogy kihasználná, megsokszorozná.
Ezért aludt ki szemünkből a fény.
Emiatt nem találjuk a helyünket.
Ennek köszönhető az elértéktelenedés önmagunk és mások szemében, a reményvesztettség, céltalanság, tengés-lengés.
Nyilik ki a bicska a zsebemben, amikor a facebooknak köszönhetően látok embereket rossz helyen és időben. Mit keres egy anya hétvégéről-hétvégére, gyerekétől távol a zajos és füstös kocsmában, nyaranta fesztiválókon, mint egy elakadt tinédzser?
Mit keres egy komoly, meglett, felnőtt apa - családjától távol, ugyanitt - egyik hétvégétől a másikig?
Nekik már nem ez a dolguk, feladatuk, helyük., szerepük. Volt, de időközben átalakult. Jajjj...hogy lemaradtak? Elveszetették a fonalat? Rossz helyen kaparásznak, mert kialudt bennük és körülöttük a fény? Lehet.
De ez mind nem mentség egy elherdált, cél és értelem nélküli életre.
Mert akinek van, annak adatik, akinek pedig nincs, attól az is elvétetik, amije van!
Ámen.


Máté  25. f 14-30-ig: “Mert éppen úgy van ez, mint az az ember, a ki útra akarván kelni, előhívatta az ő szolgáit, és a mije volt, átadta nékik. És ada az egyiknek öt tálentomot, a másiknak kettőt, a harmadiknak pedig egyet, kinek-kinek az ő erejéhez képest; és azonnal útra kelt. Elmenvén pedig aki az öt tálentomot kapta, kereskedett azokkal, és szerzett más öt tálentomot. Azonképen a kié a kettő volt, az is más kettőt nyert. A ki pedig az egyet kapta, elmenvén, elásta azt a földbe, és elrejtette az ő urának pénzét. Sok idő múlva pedig megjött ama szolgáknak ura, és számot vetett velük. És előjövén a ki az öt tálentomot kapta, hozott más öt tálentomot, mondván: Uram, öt tálentomot adtál nékem; ímé más öt tálentomot nyertem azokon. Az ő ura pedig monda néki: Jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután; menj be a te uradnak örömébe. Előjövén pedig az is, a ki a két tálentomot kapta, mondta: Uram, két tálentomot adtál volt nékem; ímé más két tálentomot nyertem azokon. Monda néki az ő ura: Jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután; menj be a te uradnak örömébe. Előjövén pedig az is, a ki az egy tálentomot kapta, monda: Uram, tudtam, hogy te kegyetlen ember vagy, a ki ott is aratsz, a hol nem vetettél, és ott is takarsz, a hol nem vetettél; Azért félvén, elmentem és elástam a te tálentomodat a földbe; ímé megvan ami a tied. Az ő ura pedig felelvén, monda néki: Gonosz és rest szolga, tudtad, hogy ott is aratok, a hol nem vetettem, és ott is takarok, a hol nem vetettem; El kellett volna tehát helyezned az én pénzemet a pénzváltóknál; és én, megjövén, nyereséggel kaptam volna meg a magamét. Vegyétek el azért tőle a tálentomot, és adjátok annak, a kinek tíz tálentoma van. Mert mindenkinek, a kinek van, adatik, és megszaporíttatik; a kinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, a mije van. És a haszontalan szolgát vessétek a külső sötétségre; ott lesz sírás és fogaknak vacogása.”

2014. november 19., szerda

Kérdezik ma a gyerekek, hogy milyen volt a kedvenc játékom. Akkor kerül elő emlékeim fiókjából, eléggé gyűrődten Zsoló.
Zsoló egy lehetetlen szinű - kemény fejű, rongy testű bohócbaba volt. De ezt akkoriban nem tudtam. Vagy nem is az volt a fontos, hogy Zsoló bohóc. Hanem a puhasága, melegsége, meg, hogy a közelében biztonságban érezhettem magam.
Kopasz volt. A tarkóján volt egy sor haj. Szőke és göndör.
Zsolót egy fiúról neveztem el. Mesélem a gyerekeknek, hogy amig a szülők beszélgettek, mulattak, kártyáztak, össze voltunk csapva. Egy nagy halom gyerek. Soha senki nem filózott azon, hogy egyezünk-e, összeférünk-e, tudunk-e játszani. Betettek a szobába és ott aztán volt ami volt. Amikor Zsoló közöttünk volt például határozottan emlékszem - nem volt köpködés, rugdosás, verekedés, takony egymásra kenése, szájbefogás, egy gyerekre az egész ráugrása és majdnem az utolsó szusszig való kinzása, erőfitogtatás, gyengék kifigurázása.
Mert Zsoló erős volt és mindenben a legjobb. Messze nem érdekelte, hogy ki a második legjobb - tehát egyszerűen kiadta a visszautasitást nem tűrő - azonnal fejezzétek be utasitást.
Tudott iróasztalról hátraszaltót. Flik-flakot, cigánykereket, fekvőtámaszt, kézállásban sétát meg egyebeket. Amikor ott volt, biztonságban éreztem magam.
Hosszú, derékig érő copfom volt. Ha nem volt Zsoló, a fiúk a csuklójukra tekerve rántották meg a fejemet úgy, hogy lehidaltam. Ezért gyűlölöm mai napig a hosszú hajat. Kiszolgáltatottá tesz.

Zsolóról jut eszembe a legjobb szülinapom.
Volt a tévében ez az agyament élőshow - hogy hogyan ünneplik a 16-ik születésnapjukat az amerikai fiatalok. Nem tudok a műsorról véleményt nyilvánitani, mert nem nézek tévét, nem láttam. Egyszer szembesültem ennek a műsornak egyik részével és emlékszem hánynom kellett.
Az én 16-ik születésnapom mennyei volt. Nem emlékszem ajándákokra. Minden bizonnyal azt kaptam amire éppen vágytam. Az ajándékoknál sokkal élesebb a megélés.
Éjjel volt. Egyik legjobb barátom és annak anyja, aki szintén családi barát, éjfélkor megkoccantották az ablakomat, hogy ők lehessenek az elsők akik köszöntenek.
- de anya, miért nem küldtek egy smst?
- jajj fiam, mondtam már nem volt akkoriban telefon! - fakadok ki dühösen.
A gyermekek összenéznek és nyeritésben törnek ki. Alig várják, hogy folytassam.
Biciklivel jöttek mondom és hoztak ajándékba egy bokrot.
- Milyen bokrot? - kérdezik a nevetéstől könnyes szemmel.
- Milyent, milyent, hát aranyeső bokrot.
A nálam három évvel idősebb fiú biciklijének egy pedálja volt csupán. Azzal tudott hajtani. Igy mentünk le a Cementlapokhoz csobbani egyet éjnek szenvedején, hajnalig. Hajnalban a Novi 7-ben meleg perecet ettünk, majd hazakacsáztunk a bepisilésig nevetve az egy pedál furcsaságán.

A fiú kapott a földön egy drótdarabot. Kiformázta belőle, hogy Éci16 - évekig őriztem, akárcsak Zsolót. Végül kidobtam talán, nem tudom hova lett...
- De hogy anya?
- hát úgy. Az emlékek örökre bennem maradnak. A tárgy mullandó. 

Hallom ahogy nevetgélnek miközben mosogatok. A történet egy-egy része hatalmas derűt vált ki, ahogy felidézik.
Megszólal a fiam:
- lehet, hogy nem volt telefon meg édesség - de sokkal többet röhögtek mint mi...
Igaza van.
Annyiszor bepisiltem kacagástól, hogy egy mai szülő hasonló esetben az urológián kötne ki a gyermekével. Nem volt olyan nap, hogy be ne pisiljünk, vagy ki ne akadjon az állkapcsom a kacagástól.
Régi szép idők... régi szép idők...

2014. november 18., kedd

Meggyőződésem szerint egy ember akkor indulhat el Isten igazából a megvilágosodás útján, amikor elkezd szeretve megérteni másokat. Gyűjtőnéven ezt csak empátiának hivjuk, de közel sem fedi azt a tartományt, ami mögötte áll.
Itt volt a lányom. Gyakran panaszkodott, hogy mennyire szorongani kezd, ha az iskolai helyzet nem a megszokott, elvárt kerékvágásban halad. Ha a pedagógusok, akik tanitják türelmetlenebbek, idegesebbek, hangosabbak. Úgy érzi megbénul. Igy hát előszeretettel válassza az elpityeredés vagy mély hallgatásbaburkolózás útját.
Múltkoriban egy nehezebb időszak után kifakad, hogy ő a fekete bárány. Rajta csattan az ostor. Úgy érzi ő a legrosszabb.
- Miért? 
Mert és sorolja végelláthatatlanul a maga körül forgó kis sérelmeit - mind szépen egy csokorba gyűjtve.
Elkezdünk beszélgetni arról, hogy a tanitó is ember. Van magánélete. Vannak gyerekei. Vannak anyagi és egyéb keletű gondjai. Elintéznivalói. Helyzetek, amelyekben teljesitenie kell. Össze kell mérnie magát más pedagógusokkal. Csalódásai. Álmai, amik nem váltak valóra. Reményei - amelyekhez már nem fűz nagy hitet beteljesülések terén.
Végighallgat.
Talán egy hét múlva, de erőteljesen érik be a gyümölcse.
- Anya, én úgy megsajnáltam a Tancit. Ahogy nagy igyekezettel próbálta megoldani az osztály gondjait - mind végiggondoltam azt amiről beszéltünk. (kilépett magából, túlnézett önmagán) És majdnem elsirtam magam...(nem félelemből, nem szorongása jeleként, hanem a megértő szeretet könnyeivel)

Azt a kegyelemteljes feladatot kaptam, hogy egy jövőben megjelenő könyvet szerkesszek meg. Meglévő irások összehangolása. Olyan irások, amelyek életfalatok. Mindent megélt emberek történetei. Tanitások. Olyan nehéznek tűnt a nyáj egybeterelése, hogy hosszú ideig rágódnom kellett, amig végre megszületett bennem az abba vetett hit, hogy ez akár még sikerülhet is.
Ami engem illet, hétpróbás tanitás.
Instant kapom egyik történetet a másik után. Nem csak betűk vannak a szemem előtt, hanem évek óta ismert emberek, akik most hirtelen varászütésszerűen megnyilnak. Kinyilnak és szeliddé, szerethetővé válnak üzeneteiken át.
Nem igaz, hogy létezik értelmetlen élet.
Van, hogy a mesehős képtelen felfogni azt a tanitást, amiért ideküldetett. De a végén valaki mégiscsak tanul, üzenetet vesz abból, amiért itt járt.
A vándor el-elakad a hosszú út során. Kiapadnak a tartalékai, kiszárad, ellustul, inkább betér egy vendégfogadóba és megvárja a mese végét. De a vég számára is rejteget kincseket. 
A lényeg az önmagunkból való kilépésben rejlik.

Feledkezzem meg már a görcsös sérelmeimről, az állandó énközpontúságomról. Lépjem túl, lépjek ki önmagamból. Ott kezdődik ugyanis a világ. Az ablakon túli. Az időt és teret meghazudtoló. Ahol felismerem, hogy fenét sem rendelkezem nagygazdásan, önállóan az életemről, a gyeremekeimről és azok életútjáról, a páromról és az ő mozaikjairól. Célja és értelme van ittlétemnek. Tetteimnek súlya, helye és ideje. Felismeréseimnek tanúlsága. És mindenhez egyetlen egy kulcs vezet: ön- és mások iránti feltétel nélküli szeretet.

2014. november 17., hétfő

Távol áll tőlem, hogy bárkinek is fejére húzzam a vizes lepedőt, csak magamban mosolygok itt ne a bajusszom alatt, mert tengermély jóindulatom ellenére is vannak dolgok, amiket a gyomrom nem vesz be.
Itt voltak a választások ugye.
Minden rendes ember elment szavazni.
Az uram bémenőleg egy utolső dorgáló pillantást vetett rám. Tudnillik azelőtt este mondtam, hogy nem győzőtt meg engem ez a Johannis. Kicsit sem. Nem vonzott magával a kisugárzó karizmája, nem mondott olyan beszédet, amelynek köszönhetően úgy éreztem volna, bárhova követlek vezérem, akár a halálba is. Nem a szavak embere na... a tetteké. Mondja Ő.
Nézem Szebent. Szép...szép. Nézem a csapatát, akikkel együtt kiván dolgozni - nem tudom... na, őszintén nem tudom. Nézegetem a róluk készült kisfilemeket, hűségesen végigpőrgetem a vitájukat - és nem győz meg. Késöbb egy egyéni interjúban csúnyán reagál a hatházas kérdésére a riporternek. Felkapom a fejem. Válasza arra tesz utalást, hogy amelyik pedagógusnak nincs hat háza, de az iskola mellett vállalt otthoni, fekete munkát - az nem normális. Lám...lám... neki bejött.
Mondom hát este, nem vagyok meggyőzve. Inkább csak elbasznám a szavazólapot.
Kapok hát egy dorgálást, egy szóbeli intést, majd kikérdezi a gyerekeket, hogy a (kommunista, bolsevik) anyátok, hova es rakta a pecsétet. Jó. Jót nevetünk rajta. 
Közben meg hallani innen-onnan, hogy szegény külföldön élő magyarok, románok, mindenféle honfitársak mennyire hazajönnének...ha:
- megfelelő lenne az orvosi ellátás
- az elvárásoknak megfelelne az iskolák pedagógus, program és ellátás kinálata
- a fizetések arányban lennének az elvégzett munkával stb.
Hajrá Johannis.
Mi csináljunk rendet, ők majd jönnek!
Tehát, szedjük össze a szemetet, mert ha minden rendben lesz, megajándékoznak a jelenlétükkel.
Az én gyermekem tetű, áldozat, hűlye, analféba üttőrő, akinek az a dolga, hogy az ő gyerekei előtt kiverje az útat. Tegye le útszéltiben a hátát, hogy ő majd a pénzével (mert ezért szereti, tiszteli és becsüli Románia) hazajöjjön és végigsétáljon rajta...
Nyugodjunk le és lapozzunk.
Johannis nem a Messiás.
Szart sem fog hozni egy olyan országban, ahol a hétfő tetves a péntek meg kedves. Állandóan rittyegtetnénk. Dolgozni senki sem akar. Itt mindenki szabad, senki sem született rabszolgának.
Nem (csak Pontaékkal ) van baj, hanem elsősorban velünk.
Be the change you want to see in the world...
Nem elvárni, hanem odatenni.
Johanis vagy más leszarom - itt ezek a kérdések a legégetőbbek.
Lesz-e kivel végigcsinálnia a változást, vagy elvárjuk hogy ha rászavaztunk, minimum halat szaporitson, ha mást nem is.

2014. november 14., péntek

Az utóbbi időben gyakran gondolkodom a saját generációmon.
Kissé megsinylettük a dolgokat. Rajtunk csattant az ostor... - ahogy fogalmazni szokás.
Itt van ez a sok tetterős, egészséges fiatal és nem tesz egyebet, mint a szülei hátán lézeng bele az életbe.
Van amelyik egyetemmel, van amelyik középiskolai végzettséggel és esetleg egy mesterséggel a kezében - de mind közös az, hogy munka és jövőkép nélkül.
Még értük a kommunizmust.
Amikor Mindenkinek munkahelye lett.
Ha hülye volt akkor is, ha meg jó képességekkel, ésszel, tehetséggel megáldott, akkor is.
Valahova bedugták.
Először az apja, anyja mellé a gyárba, szövetkezetbe, kollektívbe, pártba - aztán elment katonának, majd amikor hazatért kezdett valamit az életével ismerettségi köre segítségével.
Annak idején, a változások után minden normális embernek a húsz, huszonötödik munkahely jött be.
Nem volt szégyen keresgélni.
Cégek létrejöttek, majd megszüntek.
Tovább kellett menni. Valami újat kellett megtanulni, majd amikor az is bebukott - továbblépni.
Fizetés alig volt. De valahogy ütötte a széle a hosszát.
Aztán egyre több gyár, cég, szervezet zárt be. Egyre többen lettek munkanélküliek. Divatba jött a munkanélküliség.
Emlékszem, amikor befejeztük a sulit és sikeresen leérettségiztünk.
Fogtuk a frissen kivett diplomát és szépen elsétáltunk a munkaügyi hivatalba. Ott szépen elintéztük a munkanélküli státuszunkat. Rá es ütötték a papírunkra a pecsétet, hogy hivatalos munkanélküli...
Volt ebben ott és akkor valami rettenetesen tragikus és sorsforgató.
Át is mentünk rögvest a Vagonba - déli óra lehetett és beütöttünk egy sört vodkával.
Ezt másként nem lehetett elviselni.
Egy óra után már kacagni is lehetett ezen.
De az első pillanatok a stuporról szóltak.
Te Úr Isten, elvégeztem az iskolát magas jegyekkel, leérettségiztem szintén magas jegyekkel és akkor itt szépen úgy köszönt a társadalom, hogy esélyt sem adva munkanélkülivé tesz. Aztán várhatom havonta a postást a kis zsével. Ami alig elég valamire, de persze több, mint semmi...

És a túlgondoskodó szülőkkel van baj.
Akik féltik és óvják a gyerekeket.
Minek neked dolgozni fiam? ... Amíg élek, amíg erőm van, amíg nyugdíjt kapok, majd elleszünk valahogy... addig nem szenvedsz majd szükséget semmiben.... - hogy aztán utána szépen éhenhalsz, hajléktalanná válsz, megdöglesz? nos azt én már nem láthatom fiam. (az kizárt dolog, mert én nem tudom...)

A gyermeknek dolgozni kell.
Kicsi fizuért is, ha rosszul bánnak vele, akkor is, ha nincs a legjobb helyen, akkor is, s ha megengedhetem magamnak, hogy ne dolgozzon, nos akkor is. Menjen önkénteskedni, ha egyetemista. Nyáron vállaljon munkát. Ne fesztiválozzon, igyon és drogozzon, ne akarjon öngyi lenni és ne kurválkodjon, hanem tanuljon, szenvedjen, küzdjön, harcoljon, érdemeljen ki és éljen. Mert ez az élet. A másik az csak porhintés.

Ne csodálkozzunk ha délidőben lézengenek az útakon a fiatalok. Munka, cél, jövőkép, saját élet nélkül. Keménykednek az idős szülőkkel, akik etetik, fizetik helyettük a számlákat, szivarat vesznek nekik és netet fizetnek, hogy ne unatkozzon szegény.
Szegény tényleg ne unatkozzon. Ne őrüljön meg, ne akarjon öngyi lenni és ne kelljen szedje a nyugtatókat, stresszoldókat és szorongáscsökkentőket.
Menjen el, keresse meg a helyét, életét, párját - ha van és essen le ezerszer, hogy ezeregyedszer is tudjon felállni. És remegő lábakkal rámosolyogni a büszke, idős, remegő kezű szüleire. Akiket egyébként csak bántana, nagyfene függetlenségi törekvései közepette - a tévé és a lepisilt ülőkéjű kopott vécekagyló között.

2014. november 13., csütörtök

Itt volt ez a gyerek. Osztálytársak voltunk. Valójában együtt nőttünk fel. Merev, ósdi, megkövűlt szabályokra építő szülőkkel. Késön született, nehézségek árán. Széltől is féltették, harmattól is óvták, de leginkább a lányoktól, akik elrabolhatták tőlük. Mint a mesében - fiam, elmehetsz halászni, de a tündérek énekére soha ne figyelj. Magukkal vonzanak a mélybe...
Mindenhova elkísérték. Nem volt olyan kirándulás, előadás, nyílt nap vagy egyéb rendezvény, hogy szülei egyike, vagy sok esetben mindkettő ott ne lett volna. Állandóan fegyelmezték. Valójában semmit sem szabadott tennie. Minden tilos volt.
És akkor eljött az idő, hogy már nem illet jönniük. De akkor még inkább ott voltak.
Valósággal harc, kőkemény háború dúlt ebben a fiatalban.
Hol jólnevelt volt és visszafogott, hol pedig agresszív, fogdosó, molesztáló volt.
Rettegtünk az érintésétől.
Mint egy elszabadúlt állat. Nem gondolt senkire, csak magára és arra amit tenni akart. Ha melleket akart fogni, hát fogott.
Felnőttünk.
Alkotni kezdett.
Faragott képeket a tudatalattijából. Egyiket a másik után, népi motivumokkal ötvözve. Megbújva azok mögé a szimbólumok mögé, amik amúgy is kellő módon illettek ehhez a faragatlan, elszabadúlt attitűdjéhez.
Örültem.
Gondoltam hazatalált.
Lányka is lett mellé.
Egy.
Aztán egy másik.
Keresgél az ember... - gondoltam. Jó úton van...
És egyszer csak elment idős édesanyja.
Tragédia áldozata lett.
És a sokat ígérő fiatalember megzuhant.
Istenhez fordultam.
Ordítóztam.
Mondom, nem fordíthattad félre a fejedet. Éppen Te, akinek fej sem kell, hisz úgyis tudod... Megőrűlt - hát nem látod??? Szabad ilyent? Minek kellett éppen az anyját elvenni? Miért nem mehetett az apja? Akkor talán megmarad...
Ilyenek és még sok mást kiabáltam Istennek.
Aznap nem válaszolt.
Sokáig nem.
Egészen ma délig.
Ma újra láttam őt. Az úton kiabált. Őrjöngött. Akkor elment szírénázva egy mentő mellettünk - ő pedig mint egy gyerek, ujjal mutogatva nevetett. A hasát fogta (kár)örömében.
Hánynom kellett.
Hülye... - gondoltam és nyoma sem volt a szakmaiságnak bennem.
Gyűlöltem őt.
Zöld lett.
Könnyes szemmel a biciklimre pattanva őrűlten hajtani kezdtem. Minél távolabb...
Hideg könnyek peregtek végig az arcomon.
Ekkor válaszolt Isten.
Azt mondta - emlékszem-e még a szabad akaratra.
Dönthetett.
Választhatott.
El is indult a szenvedés rögös útján, ami elvezethette volna önmagához.
De ekkor úgy döntött, hogy nem megy tovább.
Inkább eltaszít mindent és mindenkit - de legfőbbképpen önmagát.
És magába zárkózott.
Tudod... - mondta Isten, te anya vagy.
Ha a gyermeked bezárkózik, mert időre van szüksége, nem ronthatsz rá.
Meg kell várnod, amíg magától kijön.
Néha beszólhatsz finoman, jelezheted, hogy ott vagy, de az ajtót be nem rughatod.

Nos igen, dönthetünk.
Tanulunk, vagy bezárkózunk.
Mert a szenvedés van. Marad.
Ahogy az is biztos, hogy az ajtót sem rugja majd be senki ránk.

De azért tudnod kell Istenem, ennek ellenére én nagyon szomorú vagyok.

2014. november 12., szerda

Arra gondoltam, hogy elmondom, mi a baj ezzel a világgal. Elsősorban az, hogy folyton hibákat és hibásokat keresünk. Egészen zsenge kortól azzal születünk, az oltódik belénk helytelen nevelési elvek során és által, hogy ne megoldásokat, hanem bűnbakot keressünk.
Kétféle típus létezik.
Az első, aki a másikban keresi a hibát. E szerint a típus szerint mindenki agresszor, ő maga pedig egy áldozat, akinek el kell szenvednie mások téves döntéseinek, lépéseinek, hibáinak következményeit. Kapcsolatokból, helyzetekből vesztesként, letörött szárnyakkal ténfereg ki - de egy dolgonak mindig birtokában van: tudja ki a hibás. Kit lehet felelőssé tenni az újabb bukásáért.
A másik típus talán még ennél is menthetetlenebb. Hiszen az mindenért magát okolja. Szinte menthetetlen. Gyerekkorától beoltja magába önmaga üldözését, kicsinálását. Ha jól mennek a dolgok, akkor is rosszat sejt. Előre kapkodja a fejét az esetleges akadályok előtt. Majd amikor tényleg szembesül velük, elfelejti leszegni azt. Mintegy bűntetésképpen. Majd szenvedései közepette, kék karikákkal a szeme alatt elmosolyodik. Hiszen ő megmondta...tudta...előre szólt...

Bevallom őszintén - én magam ebben az utolsó, második kategóriába sorolhatnám. Soha nem engedem, hogy más elintézzen. Úgy sem képes annyira sikeresen eljárni, mint én magam.
Ha nem elég éles az ostor, megfenem. Ha nem elég tövises, teszek rá.

Meglepő látni a gyermekeimben ezt a harcot.
Olyan kegyetlen tud lenni, amikor az ember (jelen esetben ugyebár lánya) visszahallja a gyerekeitől, mintegy a saját hangján egy-egy hülyeségét. Merev, betokosodott, lélek és ész nélküli tanítások ezek. Olyanok, mint a mumustól való rettegtetés. Nincs értelmük. Valamikor a két világháború közötti időszakban lehet, hogy bírtak valamiféle funkcióval, de most a látszólagos béke ideje alatt nem.
Annyi tényező van amely bír azzal az erővel, hogy kicsináljon - minek hát egymásra vagy önmagunkra támadnunk? Egymásban kárt tennünk?

Mondja a szakirodalom (avagy angol kutatók szerint) - el kell fogadni ha a nagyobb testvér nem örül, nem tudja szeretni, ellenérzései vannak kisebb testvérével szemben. Vagy szüleivel szemben. Annyian vagyunk annyifélék...
Mindig mondom, nem bűn haragudni rám. 
De egy biztos - ennek a dolognak a tudatosulása után - feladat és követelmény elindulni az elfogadás fele. A megértés, nyitás és elfogadás irányába.
A családi élet nem játék.
Nem úgy van, hogy nem baj, majd ha ennyi vagy annyi leszek, lelépek, elmegyek tanulni külföldre, beállok katonának, vagy szerencsét próbálok. Mert a zsákomban benne vannak gyerekkori éveim és az egész család a bagázsom. A gyülölet csomagjával, ellenérzésekkel meg az ember nem megy sehova. Maga körül fog forgolódni csak saját gyülölete pocsolyájában.

Muszáj megérteni, megismerni, elfogadni, megszeretni azt aki melletted él. Mert ha magaddal is így bánsz el, vele sem lesz nehezebb.
Feladat ez.
Nincsenek ilyen és olyan esztendők.
Csak szűkek. Amikor komolyan és élesben készülödünk. Nem arra ami eljövend, hanem ami Már van.

2014. november 9., vasárnap

Bármily jelentéktelennek tűnő az emberi élet és bármennyire semmitmondó halk szava a világmindenség elsöprő üzenetei mellett - nem véletlen egyetlen egy eleme vagy momentuma sem.
Nem véletlen, hogy azt az életet élem amit, azzal, akivel vagy akikkel, illetve úgy ahogyan. Mindennek célja és helye van. 

Aminek hiánya hiábavalóság és amiről minden képpen tennem kell - az a tudatossági szintre való emelése. Hogy elsősorban megismerjem önmagam, erősségeimmel és hiányosságaimmal egyetemben, az útat amit be kell járnom illetve azokat az erőforrásokat - személyiek vagy intézményiek, amelyek körülvesznek.

Az utóbbi időben, amikor fiatalokkal volt szerencsém dolgozni, elbeszélgettünk az Élet dolgairól. Voltak súlyos pillanatok, helyzetek és döntések az életükben, amik annak ellenére, hogy meghatározók voltak a maguk nemében - véletlenül vagy nyomás hatására történtek meg velük. 
- Azért teszem, mert a szüleim kényszerítenek rá...
- Azért, mert a barátaim is teszik, nem lóghatok ki a sorból...
Fiatalon történnek meg az emberrel dolgok. Ez a fiatalság, bolondság egyik jellegzetessége. És ennek isszuk a levét sokszor felnőttként egy életen át. A nem tudatosan és céllal meghozott döntések következményeit.
De felnőttként - amikor az ember felelős nem csak a maga, hanem utódai életéért is, eléggé megbocsáthatatlannak minősül az efajta hagyommagamsodorniazárral magatartás.
Nem hiszek abban, hogy egész életünk a maximális kontroll jegyében kell elteljen, de abban igen, hogy döntéseinket tudatosan kell meghoznunk.
Valamit-valamiért.
Ha meg értelmetlen, akkor szóra, vagy gondolatra sem érdemes.

Amikor megszülettek a gyerekek - a sok pedagógiai elmélet ellenére is valahogy mélyen az volt bennem, hogy itt van ez a gyurma és feladatom kezdeni vele valamit.
Megtanítani mindenre, kialakítani benne dolgokat, elindítani benne, elkezdeni benne, megteremteni benne, elvezetni őt....stb. Ez volt Annával. Szegény kincsem, repült és jeleskedett mindenben. Állandóan mellette, rajta, benne, felette.
Megérkezett Balázs. És megmutatta, hogy óriásit tévedtem. Még jó, hogy idejében jött. Ő ugyanis hangosabban hallatta a hangját. Azt a biztos, belső és erős hangot, amit magával hozott.
Rámutatott arra, hogy felejtsem el a gyurma-elméletet.
Ők már készen vannak. Minden bennük van, amire szükségük van az Élethez. Nekem csupán annyi a feladatom, hogy mellettük legyen, biztosítsam a kellékeket és kereteket a kibontakozásukhoz.

Balázs most emészti magában az elvesztés, halál, Élet rettenetesen nagy gondolatait. Annyira megzavarta a földi élet, hogy kis időre elfelejtette, elhomályosodott benne, hogy az idő nem korlát - hanem relatív fogalom, amihez itt a földi létünk során rettenetesen kötődünk, ami befolyásol bennünket.
Bízom benne, ha lesz bennem kellő türelem, vissza tudom őt vezetni ahhoz az eredthez, amit magával hozott és amire engem is számtalanszor megtanított.
Gyűrűnként, személyenként, időnként, történésenként, vesztességenként olyan szépen mondja el nekünk Isten ugyanazokat a tanúlságokat:
- a jelennél fontosabb nincs
- az idő relatív 
- ami van, nem véletlen
- mindennek célja van
- az emberi életnek értelme van
- az egyénnek küldetése van
- és minden szépen összeforr majd egyben - oda ahonnan elindult és ahova vissza kell érnie
Teremtőtől-Teremtőig - egy időbe és térbe beszorított emberöltőn át.

2014. november 8., szombat

Kiskamasznak, tomboló kamasznak és fiatalnak lenni az egyik legnehezebb dolog a világon. Igaz, hogy minden egyes életkornak megvan a maga feladata, kihívása, de valahogy mindig van melletted valaki. Van miért is van kiért. Gyermekként ott vannak a szüleid, akikben jó esetben megbízol maximálisan. Akik szeretnek, támogatnak, mindent megtesznek annak érdekében, hogy szeretetben nőj fel. Felnőttkorban ott van egy párkapcsolat illetve jó esetben saját gyerek, vagy gyerekek. Amiért és akikért szintén megéri - bármilyen nehéz helyzetben is lenni, küzdeni, szenvedni és nyerni vagy veszíteni. 
Időskorban pedig ott vagy szintén ideális esetben önmagadnak. Azzal az önsimerettel amit felhalmoztál, azokkal a tapasztalatokkal, ismeretekkel, tudásokkal, amiket nehéz áron sikerült megszerezned.
Fiatalon azonban - senkid sincs. Még önmagad hiányában kell végigcsinálnod azokat a próbákat, amiket eléd állít az élet.
Igen, vannak barátok, de amikor a legnehezebb, olyankor nincsenek melletted.
Igen - vannak szüleid - de már nem teljes a megértés, összhang és harmónia.
Vannak akik közel kerülnek hozzád, akár szerelmet is gyújtanak benned - de ebben az életkorban még a szerelmi kapcsolatok a másik kizsákmányolásáról szólnak. Mindent bekebelezni, leigázni, letiporni, elmosni - önmagad felépítése érdekében.

Ma ismét fiatalokkal találkoztam.
Ebben az életkorban lévő fiatalokkal.
Akik minél bogáncsosabbak - annál jobban vágynak a megértésre, szeretetre, közelségre, támaszra.
Első kör mindig a bizalmatlanságé.
Amikor bármit kérdez az ember, zárt falakra talál.

A falak normálisak.
Ebben az életkorban még nincs rend a fiatalban. Mivel minden szét van hajigálva benne, mivel még nem vetett számot azzal amije van, érthető hát, hogy vaskarmokkal őrzi szanaszét heverő dolgait.
Az egyik legnagyobb kihívása ennek az életkornak ugyanis éppen az, hogy számot vessen, felismerjen, rendet rakjon magában.
Nem véletlen tehát Vekerdy megjegyzése erről az életkorról. Vekerdy szerint ezt az időszakot találóan csak úgy kellene elraktározzuk magukban, hogy a fiatal ilyenkor átépítés miatt átmenetileg zárva van.
Tehát - jó esetben akkor van vége ennek az időszaknak, amikor a fiatal felépült, átépült, megépült.

Mit tehet a szülő?
Kitart és türelmesen vár. Érdeklődő, de nem rámenős és vallató.
Türelmes, de nem mézesmázas. Hiteles és soha nem felületes.
Meg akarja ismerni nap mint nap a gyermekét és hangoztatja, hogy igen - tudja, látja és érti, hogy a gyermekből fiatallá, majdnem felnőtté cseperedett. Nem akarja megőrizni abban a gyermeki, biztonságos szerepben, ami számára volt a legkönnyebb. Hiszen ráerőszakolhatta akaratát gyermekére egyetlen rosszalló pillantással.

A fiatal, mint a rendszer eleme, jó esetben - változásával elő kell idézze az egész rendszer változását.
A saját maga rendbetétele, a számot-vetés elő kell idézze a szülőben az elismerést, a megismerésre való nyitottságot és hajlandóságot, az elfogadást.
Ha valahol azonban elakadás történik, ha a fiatalnak néha jó lemenni gyerekbe és játszmázgatni, ahelyett, hogy harcolna és kivívná magának a tiszteletet - sok jóra nem számíthat.
Ahogy az a felnőtt szülő sem, aki nem képes önmaga feladatait teljesíteni. Mit is? Megismerni és nyitni a szemei előtt, a karjai között kibontakozott bimbóból lett virágra. Elfogadni annak önálló döntéseit, még akkor is ha a követkemények tanúlságosak lesznek, néha veszélyesek. Továbbá - ne csak jogokat, hanem kötelezettségeket is közölni, ismertetni és elvárni - és a legfontosabb, feltétel nélkül szeretni. Minden nap, reggeltől-estig. Olyankor a legjobban, amikor úgy érzi, hogy a másik nem érdemli meg. Mert olyankor van rá a legnagyobb szüksége.

... üzenik a fiatalok.

2014. november 6., csütörtök

A gyerekek amióta szavazni jártunk teljes gondolatvilágukkal rápöccentek a Ponta-Johannis közötti párbajra. Nem telik el nap, hogy ne figyeljék, tudakolják, fejtegessék, hogy hogyan tovább. Nyaggatnak, hogy meséljek a kommunizmusról, milyen volt és mi lesz ha Ponta nyer.

Balázsban egy világ omlott össze vasárnap este 9 órakkor.
- Ez lehetetlen... - jelentette ki. Majd kissé felvidult, amikor kiderült, hogy van második forduló.
Nem lett boldogabb, amikor felvilágosítottuk, hogy egyik kutya, másik eb.
-Akkor ti kire szavaztok anya?
Aztán meglátta az egyik utcai hatalmas banneren Johannist - Floreaval és Dobreval az oldalán.
- Ezekre hármukra lehet csak szavazni anya? Mert akkor ne menjetek! - jelentette ki mély megérzéssel  a hangjában.

Nyilván, amikor az ember gyermekkorát meséli saját gyermekeinek, a hangulatból adódóan csak a jóra képes összpontosítani. A rossz is megszépül az idő maszkja alatt.
Ezzel szemben amikor arról hallanak, hogy semmit sem lehetett kapni az üzletekben a halfejes paradicsomos konzerveken kívül, illetve, hogy déli gyümölcsöt csak akkor ettünk, amikor a pártosok megunták és csepegtettek egy kicsit az alkalmazottak kölykeinek is Karácsony alkalmával - mindjárt más lesz a vélemény.

- Nem magyarnak kedveznek a szelek - fiam...
- De akkor ti kire szavaztok, anya?
Jó nagy fejtörés.
Megmagyarázni a gyermeknek, hogy fontos elmenni szavazni. Miközben tudod, egyik sem képviseli azokat az érdekeket, amelynek híve vagy.

Itt volt ez az idős úriember. Nyolcvan évesen amióta szavazati jogával élhetett, mindig megtette. És akkor a választások előtt kijelenti, életében először, őszintén és magabiztosan, hogy ő bizony nem megy sehova. Mert nem érzi úgy, hogy a jelőltek közül bárki is méltó lenne az ország vezetésére. Elvezetésére igen, de megoldások találásásra semmiképp.
És magyarázzuk, mondjuk, hogy ha nem megy - élni a jogával, majd elmiskurálják a szavazatát.
- Azt el úgy es, fiam, meglátod.
Mi még nem hisszük.
Még nem éltünk meg annyi ködös novembert, mint ő.
És akkor végül látjuk.
- Diadalittasan kérdi utólag, nem kevés szomorúsággal a hangjában, hogy na...kié lesz a voksotok fiam?

Sürget a gyermek. De anya, anya - akkor kire?
Nem tudom.
Egyik kutya, másik eb. Korcs mindkettő. Ismérve, hogy hátulról veti rád magát és a sarkadba mar.
- Szavazni igen, de kire?
- Menekülni nem - ez az otthonunk. Nem megoldás lelépni és becsukni az ajtót.
- Ahogy az sem, hogy elmenni és érvénytelenné tenni a szavazati lapot.
Ilyen helyzetekben szokott jönni a Messiás.
Ide is jó volna egy.
Már nem másért, csak hogy a gyermekek higgyenek. Legalább nyolcvan ködös novemberig - míg felismerik, hogy ez a világ, nem a mi otthonunk...

2014. november 5., szerda

Mondják, hogy a cipésznek egyik ismérve, hogy rossz cipőben jár. Mindenki cipőjét megjavítja, csak a sajátjára nem jut ideje.
Ismertem egy csodálatos elmét még zsenge koromban. Egy bulin szaladtunk össze. Reggelig beszélgettünk. Zavarosak voltak a gondolatai, de feltörőek, szerteágazók és követhetetlenek. Valósággal száguldott szellemileg. Jártas, tájékozott és nyitott volt mindenben, mindenre. Késöbb mesélték, hogy mit csodálkozom, anyja menő pszichoterapeuta. Ő meg telerajzolta a konyhát apró bogarakkal. Nem tudni belső indítattás végett vagy anyja bosszantásának céljával.
Pár év múlva olvastam, nagy ember lett. Igaz, akkoriban sem értették sokan. A magánélete stagnált ugyan, de szellemileg a magasban járt. Szinte követhetetlen maradt a hétköznapi ember korlátolt elméje számára.
Amikor pszichológus lettem gyakran eszembe jutott. Féltettem a gyermekeimet. Éjszakánként arra riadtam fel, hogy a konyha tele van bogarakkal...
Ahogy a mindennapok zsákutcákkal, útvesztőkkel.
Nehéz elég jól csinálni dolgokat.
Főként olyanokat, amelyeknek valós súlyuk van.
Itt van például a páratlan szépségű lányom.
Azon nő fel, hogy örökölt, már kitaposott úton, illetve saját terv szerint hatalmas kontrollt tartok életem felett. Mindig diétázom, tudatosan botlok el, majd vezekelek, állandóan tornázom, edzek. Amíg kicsik voltak gyakran bemakacsoltak - hogy, hogy jövök én ahhoz, hogy megmondjam, hogy levest enni muszáj, amikor én például soha nem eszem levest.
Idővel megértették, hogy miért fontos nekem mindez.
Ma már gyakran tornáznak velem, edzenek velem, mozognak velem.
Jártasak az egészséges táplálkozás ismeretvilágában, tudják, hogy ami jó, az vagy hízlal, vagy káros az egészségre. 
Ahogy azzal is tisztában vannak, hogy soha nem csúfolunk, kacagunk ki senkit amiatt, ami számára is bántó lehet.
Anna lányom csodálatos fizikummal megáldott lány. Egy ideje azonban kerekedni látszik. Elítéli, megvetően nyilatkozik a súlyfeleslegről, azonban síkos az út a bűnbeesés fele.
Hiába sportol, imád enni.
Tudom, hogy azon a ponton vagyunk, amikor még tehetünk róla.
Ahogy azzal is tisztában vagyok, hogy itt van az a finom határ, ahol akár evészavar is kialakulhat a folytonos tiltások miatt. Igyekszem tehát nem rászállni, ugyanakkor tudatosítani benne azt, hogy oda kell figyelnie. Nem koplalni, hanem kialakítani egy belső féket. Elsősorban az egészség és nem az esztétikum és divat miatt. 

Napokon keresztül tanítottuk Balázst koszorúzni. Mutattuk, magyaráztuk, döltöttük, tettük a lábait - nem sikerült. Törekvések voltak a helyes irányba, de a nagy áttörés váratott magára. Már-már lemondtam. Gondoltam, majd késöbb... Attól még korizhat kivállóan. És akkor eljött látogatóba Anna csodaszép barátnője. Hárman göriztek. Anna tanítgatta koszorúzni. Mire Balázs megszólal. Ne magyarázd, mutasd. Így ni - s azzal nekifog tökéletesen koszorúzni, hogy megmutassa a lánynak azt, amire mi napok óta vágytunk.

Hiszek abban, hogy a jó példa ismérve, hogy követendő.
Mihamarabb ki kell alakulnia benne is annak, hogy fontos odafigyelnie saját érdekében egészségére. Amiben benne van a mozgás iránti szeretet - el egészen az őrületig, illetve az egészséges táplálkozás - a nem csak a mit, hanem a mennyit is.
Hiszen szülőként nem szavainkkal tanítunk elősorban, hanem tetteinkel.
Ha meg így van, az eredménynek illene nem váratnia magára, akárcsak a koszorúzás esetében.

2014. november 3., hétfő

Eltekintve a nagyon extrém helyzetektől, amelyekből ajánlott menekülni és ha valóban lehetetlen a változás bármely pozitív irányba, akkor nem szükséges és nem kell vezekelni - a házasságok nem véletlenül köttetnek úgy és azzal akivel és amiért. Hanem céllal. Mert mindennek célja van. A legkisebb találkozásoknak is. Hát akkor az egyik legnagyobbnak, amely képes meghatározni egész életünket, gyermekeink és utódaink életét, személyiségünk alakulását és azt az útat, amit bejárunk.
Manapság divat hőbörögni. Elmélkedni a szomszédságon, annak egész évben zöldelő kertjén, friss és üde pázsitján. Bezzeg című felsóhajtásokkal tarkítva a gondolatmenetet.
Miközben meg szépen lassan elfeledkezünk örülni annak, megbecsülni azt, amink van és amiért a legnagyobb mértékben mi magunk vagyunk felelősek.

Sokan feladják.
Kilépnek - nemcsinálomtovábbelegemvan zászlókat lobogtatva.
Majd jön a hír, hogy mennyivel jobb, könnyebb, újabb, szabadabb... S, hát a gyerekek - nyugodtabbak, kiegyensúlyozottabbak, jobban fejlődnek és gazdagodnak, hiszen mindenhonnan csak a leget kapják...
Miközben csak az egyedül maradt anya vagy apa tudja igazán, illetve a gyerek, akinek a lelkébe Isten lát bele, senki más. Talán jobb is így.

A házasság nem könnyű műfaj.
Lavinaszerű szerkezet.
Elindul egy kődarab. Egyetlen egy kavics, zuhanni kezd, majd egyre több gyengén álló kavicsot von maga után, végül nagyobb és súlyosabb sziklákat is, míg végül omlik az egész szerkezet. Nincs megállás. Csak nagyon az elején. Amikor még tenni lehet annak az egyetlen vagy néhány gyengébb kavicsnak a meggátolására. Vagy egy művi beavatkozással a fal erősítésére.
Mert bezzeg apám...
És bezzeg anyámék...
És bezzeg, amikor udvarolt.
És nem figyel rám, nem segít semmiben, nem foglalkozik velünk, nem szakít időt ránk, csak a munka..., vagy talán még az sem.
És mi a helyzet velem?
Hogy sikerült eddig eljutnunk?
Mik az én sötétségeim?
Hol vannak a közös világosságaink?
És mi az amit még mindig szeretek, tisztelek, becsülök benne?
Azon túl, hogy mit gondolok a tökéletesről?

A házasság egy kompromiszum.
Nincsenek győztesek.
Senki nem jár jól.
Ez az élet.
Feladatok vannak, kihívások vannak, próbák vannak és korlátok meg eszközök, amelyek rendelkezésünkre állnak.
A család van. Őrizni kell. Minden áron ha egyetlen egy mód is van rá.
Összetartozunk. Mindenen innen és túl.
Valamiért így kellett ennek alakulnia.
És ha igen, nem tölthetem azzal az értékes időmet, hogy lépten-nyomon megvétozom, hanem inkább abban kell időt és energiát fektetnem, hogy megtanuljam szeretni magam és őt azzal együtt amije van és ami hiányosság benne.
Mert pótolhatom a magaméból.
Hogy megszakadok?
Úgy lehet ő is.
Csak soha nincs időm és erőm végighallgatni.
Hangosabban zakatol az ami bennem van, ami sérelmem, mondanivalóm, fájdalmam.

Kiegészíteni vagyunk itt egymást.
És ha igen, akkor hagyom pótolni azt ami belőlem hiányzik és engedem letenni magamból azt, ami benne szűnt meg létezni - talán éppen általam...