Függetlenül attól, hogy egy szülő - azaz édesanyám nevelt fel - mindkét szülőm megtett mindent annak érdekében, hogy ne szenvedjem hiányt semmiben. És valóban, tárgyi dolgok megszerzése, elérése soha nem állt elérhetetlen távolságban tőlem, ezzel szemben családunk lelke középen hasadt szét, mindannyiunkban kitörtölhetetlen, gyógyithatatlan heget hagyva.
Nem műfajom a házasság.
Én nem szeretem az elfajúlt dolgokat.
Ha valami fajúl - igyekszem távolódni tőle.
Ilyen dolgokat képes előidézni a hosszas együttélés is. Elfajúlásokat. Hogy hiába szeretlek lelkem mélyén, valahogy csak a csesztetés képes kicsúszni belőlem. Aztán a harag, majd a mindent elsöprő dűh, végül a nihil. Amikor már szavaim sincsenek. Csak a csend van. Na nem az a prodiktiv fajta, amely megértet, teremt, megbékéltet. Hanem a gyilkos fajta, amikor minden egyes szekundum öl.
Nos - tud ilyen lenni a házasság.
Vannak olyanok, akik évtizedek óta együttélnek - centenáriumi smaralgdlakodalmukon azoban mégsem jön, hogy megkérdezzem tőlük, hogy mi a titkuk, mert a titkuk mélyen elásva bennük van. Az alternativák hiánya. Szerettelek, meggyűlöltelek, rád sem birtam nézni, aztán Istennek hála jöttek az unókák - lett egy másik közös téma, tárgy, út - és újra elkezdtünk beszélni, élni, lenni. Ők nem azért vannak, maradtak együtt, mert bölcsek, hanem azért, mert nem nagyon volt mit tenniük, hova menniük, kihez fordulniuk.
Ezzel szemben azokra, akiknek ölükbe naponta ezer alternativa zuhan és mégis együttmaradnak - valamiért fel tudok nézni.
Ők külön útakról beszélnek.
Önmegvalósitásról, külön bejáratú barátokról, közös nyaralásról, de saját célokról, sikerről - amit önerőből értek el.
Visszatérve a házasságra - szüleim korai és visszafordithatatlan válása, a család mesterséges szakadása sarkall arra, hogy minden vélt és valós problémára megoldásokat keressek, találjak.
Hiszek abban, hogy minden gyereknek joga van a szüleihez.
Ahogyan a nemzés nem egyszemélyes, a nevelésben is határozottan megvan mindkét szülő helye és szerepe.
És hiába volt meg mindenem, apámra várnom kellett.
Meg kellett tanulnom megbékélni, megszeretni, elfogadni és türelmesen várni. Nem csak azokat az időszakokat vélni valósnak, amelyek megadták a realitás talaján győkerező találkozásokat, hanem azokat is megbecsülni, amelyek bennem, lelkemben, álmaimban történetek meg.
Mindenem megvolt - de a legmélyebb dolgokra, az igazán jelentős, értékes és jövőbenéző dolgokra várnom kellett.
Emigyen sikerült megtanulnom, hogy mi az advent.
Mi az igazi várakozás.
Mert a találkozások, az ünnepek, a megvalósulások nem csak a valóság percei.
Hanem a várakozás maga is a megszentelt ünnep része.
Amikor megismerem és megszeliditem vágyaimat, megbékélek önmagammal és a másikkal, elcsendesülök, hogy a csoda talajt találjon a szárba szökkenéshez.
Ilyen Adventeink és ilyen életünk kell legyen.
Mert ez döntés kérdése.
Megismerő, megszeliditő, megbékéltető, elcsendesülő és beteljesülő.
Mert egész életünk egy Advent.
Várakozó, megbékélő, beteljesülő és megszentülő.
