Valamiért a legtöbb szülő számára roppant mérvadó tud lenni a gyereke iskolai minősítése. Nem valós fejlődése, tanulmányi előmenetele, hanem a bizonyítvány maga.

Első perctől igyekeztem leszögezni a gyerekekkel és tartom mind a mai napig, hogy egyáltalán nem érdekel a pedagógus lelkiállapota az osztályozás pillanatában. Mivel kikérdezem és meghallgatom őket, számomra az fontos, hogy hosszútávon tudássá és gyakorlati ismeretté alakul-e a dolog vagy sem. Mert az embergyerekkel sok minden történhet a feleltetés pillanatában ami erre vagy arra elviszi az érte kapott büntetést vagy jutalmat.

A gazemberség meg idővel alakul ki. Nem föltétlenül veleszületett. A dőzsőltség. Hogy ha valamit nem tudok, akkor is fennhangon beszéljek róla órákon át. Szárnyaljak és égjek, önmagamat felégetve attól a hévtől amely belőlem árad.

És ez a fajta gazemberség nem igazán ismeretfüggő, hanem hozzáállás és intelligencia kérdése.

És ez számít majd érettségikor, az egyetemi vizsgák alatt és az életben sokszor. 

A tanulás, tudás nem több mint harminc százalékban, míg a vakmerőség viszi a további hetvenet.

Mondja Anna nagy szomorúan, hogy fekete pontot hozott románból.

Vontatottan ment a tanulás.

Sok volt, nem osztotta be megfelelően az idejét, közbejött edzés, egyéb és este lett. Amikor ismételni szoktunk, hogy rögzüljön - semmi sem befolyásolhatja a másnapi kiválló felelést.

Mondom mintegy magamnak - fiam este van. Most az egyszer nem fogunk ezzel foglalkozni. Úgyis marad az anyag, ráerősítünk majd hétvégén.

Hát nem kiszólítják?...

- Te anya, rajtam röhögött az egész osztály. Makogtam, mint egy kecske. Magam előtt láttam a füzetet, a könyvet, amiből a házit oldottam, csak a szavak nem jöttek a számra, mintha nem tudtam volna elolvasni őket onnan.

Ki röhögött?

Felsorol három nevet.

Ki nem tudta még rajtad kívűl?

Felsorol hét nevet.

Akkor ki röhögött rajtad?

- Én. Mert nem tudtam. Egyik szemem sírt, a másik kacagott. Mert álltam idiótán és makogtam.

Na erre hozott egy fekete pontot.

Igaz, hogy kicsi, sovány, halovány - de fekete.

Mondom - te Anna, engem ez nem befolyásol. Egyszerűen hidegen hagy. Legszívesebben írnék egy választ alája, de nem teszem.

Mire a válasz: de meglátja az Igazgató bácsi és összeszámolja és majd mit mond?

Nem szerettem részletezni, hogy az mennyire nem érdekel - hadd ne nézzem meg én az Igazgató bácsi pontjait, mert kurva rosszul jár...

Balázs is érkezik. Hogy bizony ő is hozott egy feketét.

Erre már nevetek.

Mire?

Viselkedésre. Nem voltak csendben és a feketékkel halkították el őket.

Mondom - ez a felnőtteknél is mindig műkszik.

Nagy a zaj, jöhet a kávészünet. Lenyugszanak.

Volt a szomszédban egy csodálatosan szép gyerek.

Magas, jóképű, udvarias, kedves, jólelkű, előzékeny.

Olyan hamar nőtt fel, hogy szinte észre sem vettük.

Érettségi után felvételizett a rendőrakadémiára.

Majd az eredményhírdetés napján a vonat elé vetette magát, mert nem sikerült.

Gyakran eszembe jut az a gyerek.

Ugyan mit gondolt?

Hova sietett?

Miért hitte azt, hogy számít ez valamit is az Életben?

Ilyeneket tanítok a gyerekeknek.

Hogy utak vannak. És Isten van.

És van, hogy az általunk választott utak, nem a megfelelőek. És plusz köröket szaladunk. És akár a társasban, visszakerülünk oda, ahonnan elindultunk, és addig kerülünk vissza, amíg fel nem sejlik a helyes és követendő vágány.

Nem a JózsefAttila féle, hanem az amelyik hazavisz.

Haza, önmagunkhoz...