Mindig rettenetes arról beszélni kérésre, amit csinálunk, amik vagyunk, akik hozzánktartoznak, a szerepeinkről, amik meghatározzák azt, amit magunkról gondolunk.

Emlékszem arra a lefagyásra, amit akkor okoztam egy képzés kapcsán a résztvevőkben, amikor arra kértem őket, hogy határozzák meg magukat, de próbáljanak arra törekedni, hogy ne szerepekben gondolkodjanak. Tehát nem Éva vagyok, anya, fogyatékkal élőkkel foglalkozó pszichológus és feleség - hanem Éci vagyok ... érzékeny, gyermekszerető, lobbanékony, mozgékony, határozott stb.

Voltak olyanok, akik feladták. Vagy egyszerűen elvesztek szerepeik útvesztőiben.

Így vagyok az interjúkkal is.

Amikor valamit hónapok óta szervezek, álmaimat is áthatja, azzal kelek és fekszem.

És akkor a szám elé nyomják a mikrofont és megfagyok. Nincsenek rá szavaim...

Vagy hasonló, amikor általában véve a munkámról kérdeznek.

- Mivel foglalkozol?...

- khhmm... hát tudod... - az jó, mert én nem nagyon.

Ma először szembesültem Isten igazából azzal, hogy fogyatékkal élőkkel foglalkozom.

Nem a ténnyel, hanem a célcsoporttal.

Azzal az érzelem-sokkal - amivel azok szembesülnek, akik ritkán érintkeznek velük.

Ugyanis számomra nincsenek fogyatékkal élők.

Van Maris, Julis, Peti, Andris, Ferike, Robi - de ők a barátaim, ismerőseim, kollegáim - semmiképpen nem fogyatékkal élők.

Ettől ezek alatt az évek alatt totálisan elvonatkoztattam.

Máig.

Ma Isteni ajándákot kaptam és azt éreztem, amit azok érezhetnek, akikkel akkor dolgozom, amikor megpróbálom elmagyarázni, hogy a sajnálat senkit nem visz sehova. Ezek az emberek egészek, korlátokkal. Ahogy mi nem vagyunk egészek korlátok nélkül. És nem sajnálkozni kell, hanem megismerni, elfogadni, beengedni és megérteni vagy akár megszeretni.

Én szeretek.

És elveszítettem a látásomat.

Nem láttam a korlátaikat.

Őket láttam, ahogy Isten a szereteten át lát bennünket.

Tisztának és szépnek. Az enyéimnek.

Zokogni kezdtem.

Ezeket a fogyatékkal élőket nem ismertem. Nem a szereteten át, hanem a rácsodálkozás szemszűrőjén át vettem őket figyelembe.

És azt tapasztaltam, hogy sajnálkozom.

Azt nem tudom, hogy kit sajnáltam. Azt hiszem magamat... Mert ők nem voltak sajnálatra méltók.

Ajándékot kaptam ma Istentől, a látás ajándékát.

Láthattam azt, amit eddig soha nem értettem.

Magunkat innentől-oda és túl.

Félelmekkel, reményekkel, kicsinyességekkel, beteges görcsösködésekkel.

És megtudtam, hogy egyetlen út a szeretet.

Sem több sem kevesebb. Ennyi és ez.

Mindenféle kapcsolatban, szerepben, helyzetben és időben.