Frissen megjelent a HIFA-RO INFO Egyesületünk trimesztriális folyóíratában.
Igényelni lehet nálunk az irodában - Enescu 2 szám, vagy elérhető a honlapunkon (lehet még nem, de nemsokára :)) a hifa.ro - n. Ja...és ingyenes!

Büszke Misi története

1. Dudu, alias Florin Mandru – mutatkozz be röviden azok számára, akik még nem ismernek téged. Nem vagy vásárhelyi. Hol születtél, hogyan és mikor kerültél Vásárhelyre?

Engedtessék meg számomra, hogy bemutatkozzam azoknak, akik még nem ismernek. Florin Mandru vagyok – Mihai is, tehát egyszerűen Büszke Misi! Azok akik ismernek Dudunak szólítanak. Ezt a nevet Nagymamám adta, de hogy miért is, nem tudom és ezt a titkot magával vitte a Túlvilágra. Azt, hogy tulajdonképpen hogyan kerültem Marosvásárhelyre – nem tudom. Ez sokkal azelőtt történt, hogy megismertem volna a feleségemet. Ebben az időben gyakran és sokat utazgattam az országban. Hogy a témánál maradjunk – hozzávetőlegesen tíz évvel ezelőtt költöztem Marosvásárhelyre, amikoris megismerkedtem Mónival, a feleségemmel és eldöntöttük, hogy közösen folytatjuk tovább az élettel szembeni harcot. Így maradtam ebben a minden szempontból csodás városban.

2. Milyen volt a gyermekkorod, iskolába hol jártál, hogyan teltek a nyári szünetek számodra?

A gyermekkor időszaka a legmeghatározóbb a felnőtté válás rögös útján. Nekem egy nagyon boldog gyermekkorom volt. Volt kitől tanulnom, annak ellenére, hogy ezt akkor ennyire tudatosan nem sikerült felismernem. Nagyszüleim jelenléte életem során – minden egyes pillanattal egy igazi élet-lecke volt. Kalandos gyermekkor volt az enyém, amelyhez az iskolában eltöltött idő is hozzájárult furcsán pozitív értelemben. Kiemelkedő eredményeket felmutató tanuló voltam tizenegyedik osztályig, amikor elkezdtem az élet más területeiről is kihasználni és levonni a tanúlságokat, következtetéseket. Ebben az évben döntöttem el azt is, hogy a sport területén szeretnék érvényesülni – hiszen a sportnak mindigis köze volt az életemhez. Tudatosan készülni kezdtem a Testnevelési Egyetem Karate Do, Shotokan Fudokan szakára – hogy szakszerűen képes legyek átszármaztatni a jövő generációra számára, hogy mit jelent a test és szellem fölötti kontroll. Mindez természetesen szülővárosomban, Maroshévizen történt.

A vakációk? Igazi kikapcsolódást jelentettek. Mindent végigcsináltam, amit egy mai gyerek lealacsonyítónak tart, de én imádtam: kaszáltam, szalmabálákat csináltam, összeszedtem a szénát, ház körüli teendőket végeztem el. Egész héten képes voltam kaszálni annak érdekében, hogy vasárnap egy fél órát motorozhassam.

3. Ha jól tudom, baleset következtében kerültél kerekesszékbe. Hogyan történt és milyen körülmények között ez a baleset? Hány eves voltál ekkor?

Erre a kérdésre nagyon röviden illene válaszolnom – nem születtem fogyatékkal. És ennyi. De magyarázatokra szükség van – és hát nektek is elmesélem, hogy 1993 nyarán, pontosabban július 13-án, vasárnap, Szent Antal napján történt meg a balesetem. Egy nappal a tizenegyedik osztály befejezése előtt – ekkor 17 éves voltam – elhatároztuk, hogy felkészülünk arra a kirándulásra, amit keddre terveztünk be. Hegymászó gyakorlatokat végeztünk éppen, amikor a biztonsági kötelem kioldódott és leestem 12-15 méter magasról, anélkül, hogy idejében észleltem volna. Nos, ennek köszönhetően ismerhettük meg egymást és mesélhetem el történetemet.

4. Hogyan fogadtad te, illetve milyen hozzáállást tapasztaltál a környezeted részéről – gondolok itt elsősorban a családodra illetve a szűk baráti körödre.

Itt jön be mindannyiunk számára az egyik legnehezebb kihívás – megérteni a megérthetetlent. Nagyon nehéz szavakba önteni a körülöttem élők számára, főként azok számára, akik fogyatékkal születtek – hogy az élet néha furcsán nyit meg számunkra olyan útakat, olyan távlatokat, amiket enélkül nem fedezhettünk volna fel. És, hogy teljesen érthető legyek – még hozzáteszem, semmi nem történik az életben ok nélkül. Az elfogadás nagyon nehéz. Főként a család részéről, hiszen ők azok akiket a legjobban érintenek a történtek – gondolom én. De idővel, amikor megbizonyosodnak arról, hogy a benned élő ember életben maradt, tiszteletben kell tartaniuk és alkalmazkodniuk kell, mert ha nem tartják a lépést – elszakadnak tőled. Mindez a barátokra is érvényes. Ha bennük sajnálat van, te is sajnálkozhatsz magad felett – de van ennek értelme? Lehet, hogy szerencsés voltam, hiszen mindigis olyan barátok voltak mellettem, akik támogattak engem. Én mindig azt mondom, hogy vagy te választod a barátaidat, vagy ők választanak téged – a lényeg, hogy annyi barátod lehet, amennyit csak akarsz. És itt a barátság alatt azt értem – hogy segítesz és hagyod magad megsegíteni.

5. Mondják, hogy az ember a barátait a bajban ismeri meg. Számodra milyen volt ez az időszak? Mennyire álltak melléd a barátok?

Abszurd lenne nem méltatni az általam látogatott iskola vezetőségének fáradozásait, akik mindent megtettek annak érdekében, hogy befejezhessem az iskolát azzal az osztályközösséggel, amellyel kezdtem. Mindezt úgy, hogy közben két évharmadot hiányoztam – ami ugyebár nem egészen törvényes. Örülök neki, hogy a fent említett személyek – Doina Antal (nyugodjon békében), az igazgatónő illetve osztályfőnököm Ionescu Aurelian ennyire támogatóak voltak. Több volt ez, mint amennyit valaha is képzeltem, vártam, megálmodtam.

És, ami a barátokat illeti – hogy bajban ismerjük-e meg?... egyszerűen azt mondanám, hogy emberek voltak. Akiknek jelenlétük mindent elmond szavak nélkül is.

6. Magyarországon kezeltek a balesetet követően, ha jól tudom a Budakeszin lévő rehabilitációs központban. Mi az amit onnan magaddal hoztál? Mit tanultál?

Egy sérült test nem egyenlő a legyőzőtt lélekkel!

És, hogy ne legyek gonoszkodó a Romániai egészségügyi felkészültségről alkotott véleményemben – elég annyit mondanom, hogy akkoriban tudták, hogy a miccset mustárral ajánlott fogyasztani és balesetek következtében sérültekre lehet számítani. Ennyi. Ebben az esetben én voltam a sérült – az áldozat – sokak szerint, addig a pontig, ameddig Bíró doktornak köszönhetően el nem kerültem Budapestre, az Országos Rehabilitációs Intézetbe.

7. Mi történt veled amikor hazajöttél onnan? Kétségbeesétél, vagy tudtad, érezted, hogy honnan kell folytatnod az Életet?

A rehabilitációs időszak kissé furcsa volt. Sokáig csak feküdtem, mert akkoriban, 93-ban keveset tudtak a gerincsérültek rehabilitációjáról – és nem sok időre rá irigylésreméltó felfekvésekkel büszkélkedhettem. Budapesten az első az volt, hogy ezeket a sebeket kikezelték, hogy készen lehessek fizikailag a tulajdonképpeni rekuperációra. A dolgok éles fordulatot vettek. Hat hónappal a balesetet követően még arra sem voltam képes, hogy segítség nélkül megforduljak az ágyban – egy hozzám hasonló állapotban lévő beteggel való találkozásom azonban mindent megváltoztatott. Péntektől hétfőig, gyógytornász nélkül tulajdonképpen ültem az ágy szélén, a fenekemen. A rehabilitációs időszak normális esetben három hónapot ölel fel, engem azonban másfél hónap után hazaengedtek, azzal, hogy mindent elsajátítottam, amire megtaníthattak. Így kezdődött el egy másféle nézőpont szerinti élet számomra. Lemondás nem volt bennem, inkább elfogadás. Az ülő életmóddal való békés együttélést illetően, addig, ameddig annyira nem fejlődik az orvostudomány, hogy sokan újra képesek legyenek járni. Természetesen nem tudtam, hogy mihez kezdjek és nem hiszem, hogy bárkitől elvárható lenne ez. Minden rendre érkezett, amikor készen álltam rá, ösztönszerűen fogadva, amit felkínált az élet. Hangsúlyozni szeretném ezt a dolgot – hogy rendre, ösztönszerűen, hiszen sokak számára furcsa ez az állapot a maga megkötöttségeivel. Az elején ilyen kérdések voltak bennem: hogyan fogok fát hasogatni, havat takarítani, sátrazni – a válaszokat rendre egyedül kellett ezekre a kérdésekre megadnom, nem volt mindig egyszerű ugyan, de mindig voltak megoldások.

Elmesélek egy rövid sátrazási jelenetet. Három éven keresztül jártam a román tengerpartot egyedül, sátorral, csomaggal és gitárral a hátamon – és ez felejthetetlen marad számomra. Első év után szembesültem azzal, hogy az emberek tiszta szívükből visszavárnak. 2001-ben Franciaországba kellett mennem egy nagyon jó barát esküvőjére – akkor született meg bennem a gondolata annak, hogy végigéneklem Európát. Északfranciaországból indulva eljutottam Belgiumba, Hollandiába, aztán vissza dél-Franciaországba, majd az utolsó állomás Olaszország volt.

Utólag nagyon sajnálom, hogy nem készítettem képeket, de amit átéltem és láttam mélyen és felejthetetlenül belémvésődött. Hordozni és őrizni fogom egy egész életidőn át.

8. Hogyan és milyen körülmények között ismerkedtél meg életed szerelmével, aki  jó pár éve a feleséged is?

A feleségemet tíz évvel ezelőtt ismertem meg. Egy szilveszteri bulin találkoztunk, ahova barátok hívtak meg. Így kezdődött minden. A buli után meghívott magához Marosvásárhelyre és én elfogadtam a meghívást és itt maradtam... 2006-ban egy olaszországi utcai zenélést követően megszületett bennem a felismerés, hogy haza kell jönnöm és meg kell kérnem a kezét. Megkértem, igent mondott, így keltünk egybe október 28-án. Mert a szerelem nem ismer határokat! Ezt mindenkinek tudnia kell!

9.      Mesélj a Vocea Romaniei – ben szerzett tapasztalaidról. A zene az életed. Mikor kezdtél el zenélni: Mióta van együttesed? Te vagy valaki más küldte el a bejelentkezésedet ebbe a hires műsorba? Így utólag mit gondolsz – miért kellett neked ott lenned? Mit hoztál magaddal – mi az amit tanultál, ki volt számodra a legmeghatározóbb művész, akivel ott ismerkedtél meg és tanultál is tőle?

Úgy tűnik az emberek azóta ismernek (el) énekesként, amióta részt vettem ebben a műsorban. Igen, elmondhatom, hogy egy páratlan élmény és tapasztalat volt, hiszen megismerhettem fantasztikus embereket, tanulhattam új dolgokat – de a zenei pályafutásom nem itt és ekkor kezdődött el. Hanem még jóval ezelőtt, a liceumi éveim alatt. Először basszusgitáron játszottam, majd dobokon – de nem tulajdonítottam ennek a hobbinak mélyebb jelentősséget, hiszen ahogy már említettem akkoriban a sport jelentette a valódi életcélt. A balesetet követően azonban magváltoztak a fontossági sorrendek. A rehabilitációból hazakerülve, egyszerűen elkezdtem énekelni. Ez egy teljesen természetes eleme volt az életemnek. Része és helye volt, hát megtörtént. Lett.

Sokáig egyedül énekeltem. Amikor Vásárhelyre jöttem néhány barát elhívott, hogy énekeljek velük. Így lettem egy banda tagja, aminek a tagjai és neve változott az évek során – így jutottunk el például az Oriontól a Rotilos-ig.

A Románia Hangja műsorba a feleségemnek köszönhetően jutottam el, aki meg volt róla győződve, hogy legalább egy a zsűri tagjai közül fel fog figyelni a hangomra és meg fogja fordítani a székét, hogy láthasson is. Én elfogadtam, egyrészt, hogy megköszönjem a belém vetett bizalmát, másrészt, hogy bebizonyítsam – mindent lehet, csak akarni kell.

10.  Egy ideje a MOTIVATION ROMÁNIA tanácsadója vagy. Mit jelent számodra ez a munkahely? Mi a feladatod?

A tehetségkutató után elhatároztam, hogy nyitok a sérültek, fogyatékkal élők világa fele, hogy bátoríthassam őket az aktív életre és ez a vágy bennem magától érthetődően született meg mintegy válaszként a felém áramló hatásokra. A Motivation Romániánál felajánlott állás pedig éppen akkor érkezett meg, amikor szükség volt rá, anélkül, hogy kerestem volna azokat a kapukat, amik eljuttatnak a fogyatékkal élőkhöz.

Természetesen a munkakör nem csak fogyatékkal élőkkel való kapcsolattartást jelent – hanem irodai munkát is, de számomra a legfontosabb mégicsak az, hogy meg tudjam mutatni a hozzám hasonló helyzetben lévőknek, hogy annak ellenére, hogy korlátaik vannak, élhetnek normális életet.

És tulajdonképpen mit is jelent a korlátokkal való együttélést. Hiszen ahány ember, annyiféle korlátoltság. Senki sem repülhet teljesen szabadon. Mi ebből a szempontból nem...

Mit tanácsolsz azoknak a fiataloknak, akik fogyatékkal élők és nem képesek, nem tudják elfogadni az állapotukat. Rajtad mi segített?

A fogyatékkal élőknek azt üzenem, hogy kelljenek életre !

Tanuljanak meg újra élni és mindenekfelett – szeretni !

Mert a szeretet minden akadályt képes legyőzni !

Hazudnék ha azt mondanám, hogy könnyű volt számomra elfogadni önmagam a kezdetek kezdetén, vagy az életmódot, amit folytatnom kell – de a körülöttem élők visszajelzése meggyőzőtt róla, hogy érdemes.

Nehéz ugyan, de ha meg sem próbálunk megszabadulni a fogyatékbilincsektől – a címkétől, akkor mindig rajtunk marad.

Köszönöm, hogy volt türelmük végigolvasni gondolataimat – és még üzenem, hogy otthon senki sem keres – a rendőrségen, az adóbehajtókon illetve a halálon kívűl.

Éljenek, szeressenek, mert megéri.

Az élet igenis szép !

Aki kérdezett – Csata Éva

A nagylelkű válaszokkal Florin Mandru, Dudu, vagy ahogy ő fogalmazott Büszke Misi örvendeztetett meg. Köszönjük neki!