Felkapott téma - a romák mellett vagy ellen.

Egy évvel ezelőtti írásaimat újragondolva, amikor éjjeleket nem aludtam, mert valósággal emésztett az éhező és fázó romák sorsa - rengeteg minden változott bennem. Távol állok attól, hogy bármit is meg akarjak mondani. Visszanyulok hát oda, amit hoztam.

Édes drága jó anyám nekem annak idején, a Piac irodavezetője lévén ugyebár együtt dolgozott romákkal. Ők voltak azok a réteg, akik kitakarították a piacot reggel, este és felügyelték a tisztaságot napközben.

Ő volt aki mindig azt mondta - fiam, a cigány cigány marad...

Nem igazán értettem. Nekem akkoriban rengeteg jó cigány cimbim volt az iskolában, akikkel akkorákat lehetett kacagni, amekkorát sápadt bőrűekkel soha nem. Vidámak voltak, táncos kedvűek, viccesek, merészek, bátrak, helyenként vakmerők. Mindig kaphatók voltak bármilyen megmérettetetésre. Nem állt össze tehát a kép.

Aztán amikor felnőttem gyakran vitát szült az eltérő látásmód, felfogás, mentalítás a prálá testvérek kapcsán. Szerintem minden ember egyenlő esélyt érdemelt. Szerinte nem...

És akkor jött a cigányok ideje nálunk is.

Megtalált egy, aztán kettő, több, minden.

Közben párhúzamosan zajlottak dolgok, egyszerre több színtéren, szintén az ők érdekükben.

Meglátogattam, végighallgattam, segítettem őket, ahol lehetett.

Ahogy említettem valóságos fizikai fájdalmat jelentett számomra nélkülözésük. Megtettem minden tőlem telhetőt.

Addig, ameddig a pohár be nem telt.

Első csepp egy közönséges rablás volt, ami által egyesületünket borzasztó nagy kár érte.

Második, amikor letámadt egyik asszony, mert a másikon segítettem, rajta meg nem. Miközben végig azt üvőltötte, hogy egy sem érdemli meg a segítséget. Egy sem.

Azon a héten még hárman jöttek hasonlókkal. Hogy ne annak, és ne amannak, mert azok aztán végképp nem érdemlik meg.

Harmadik és egyben utolsó, ahol kiloccsant mindent - amikor egyik, akit már régen segítettem - átvert és becsapott.

A szemeibe néztem - van az-az érdekes és meghatározhatatlan szín. A cigány szeme-színe. Barnás, feketés, lilás, zöldes és ez mind egyben.

Beleolvadtam ezekbe és azt gondoltam - Mamikám, ezt elbasztad...

Lelkileg, szellemileg és szakmailag követett el rajtam erőszakot.

Átbaszott, hogy többé ne tudjak előítéletek nélküli lenni.

Akkor nagyon hangosan megszólalt Édesanyám hangja bennem:

- a cigány, az cigány fiam...

Azóta vonal van.

Ahogy még egy csíkot szült bennem ma az is, amikor lányom osztálytársát megverték, mert visszakérte a saját fotballabdáját.

Ahogy azok is, amikor neveletlenek, parasztok és rombolnak, zúznak, szemetelnek.

Nem kevésbé az is, amikor nekem be kell kalkulálnom azt is a jövendőmbe, hogy a gyermekem nagyon későre lehet majd önálló, hiszen mindenhol jelen vannak, támadják az iskolából hazatérő gyerekeket, elveszik telefonjaikat, pénzüket, bátorságukat, életkedvüket.

De nem minden cigány cigány.

Vannak cigányabbak.

Például Erzsi.

Mondom ma büdösrodhadtbanda kitaposnám a mocskos fekete belüket, amiért megverték az osztálytársadat. Rugják ki az egész mocskos cigányt, ez legyen a büntetésük. Minél távolabb velük. Ma-holnap késekkel járunk iskolába, mert molesztálnak, támadnak, fenyegetnek.

Mire Anna:

- na de Erzsi?...

Igen. Erzsi, Alex, Renáta, István, Jóska ... - ők nem.

Ők a cigányabbak. 

Ők beilleszkednének, tanulnának, lépnének, fejlődnének.

Ott anya és apa dolgoznak. Bíztatják őket a tanulásra. Mosnak, főznek, takarítanak. 

ÉS TÁVOLTARTJÁK GYEREKEIKET A CIGÁNYOKTÓL. 

Soha nem játszhatnak velük.

Régebben furcsa volt, de ma már értem és tudom. Mert benne vagyok.

Tehát - maradjunk annyiban, nem minden cigány cigány fiam, vannak akik cigányabbak. És rájuk való tekintettel kell megkeresnünk magunkban azt a helyes hozzállást, mely szerint minden ember érdemel egy (és fél ) esélyt. S ha ez mind így van - előítélettel nem indíthatunk.