2014. október 27., hétfő

Egy anyával beszélgettem.
Olyannal, aki késön kezdte el más szemszögből figyelni a saját életét.
Annyira késön, hogy már sem ideje, sem ereje nem maradt a változtatásra.
Még egyszer belehúzott.
Még egyszer nekifutott.
De mivel erejét meghalaldóan nehéznek tűnt, abbahagyta.
Helyette felrakta arra a szerencsekerékre a gyermekei életét.
Bízva abban, vakon tapogatva afele, hogy aki diplomás lesz, annak jövője is lesz.
Valamiért, ami neki nem adatott meg, válasznak tűnt az összes sebeire és gondjaira egyaránt.

Miközben ezrek és milliók futkosnak az utcákon munkahelyet keresve vagy már nem is keresve - sok sok diplomával a zsebükben.

Nem tudom a gyerekek mit gondolnak.
Valószínűleg még semmit.
Bizonyára van úgy, hogy lázzadoznak.
Olyan is van, hogy ennek hangot is adnak.
De azon túl nincs erejük sorsfordító változásokhoz.
- Azért dolgozom fiam, hogy TE tanulhass.... (én nem tettem, de majd te, megteszed HELYETTEM - tetszik, nem tetszik, mert azért szültelek, hogy helyrehozd, amit elrontottam, ami nekem soha nem jött össze elérd és teljesítsd. nem baj, hogy nem a TE utad. Út, és ha igen, akkor meg járni kell!)
És milliók ülnek így és ekként egyetemeken, vagy annak nevezett intézményekben nap mint nap.
Fogalmuk sincs mit is keresnek ott.
Annyira nem, hogy ahogy elvégzik, mindjárt nekifognak még egynek, kettőnek vagy háromnak.
Hogy hátha a végén, végére - csak rájönnek.
És nem.
Ahogy akkor sem, amikor nem jön el fehér lovon az álomállás.
Interjúról-interjúra.
Egy következő képzésig, egyetemig, továbbképzésig, akármeddig - csak a nihilig ne, ahol elkezdődhetnének újra a dolgok megtörténni. Most már jól. Nem a fonákjukon. Nem az anya, vagy apa modellben, hanem személyreszabottan.

De ilyenekről normális ember nem beszél.
Sőt, normális ember egyáltalán nem beszél.
Normális ember ismertetőjele, hogy bólogat.
- Te nem vagy normális fiam!
Hogy abbahagyod????
Most, amikor évetizedek óta érted, neked gürcölök, hogy JOBB legyen, hogy JÖVŐD legyen???

És a válasz egy nagy igen.
Mert ezen a ponton kezdődhet el az élet.
Ekkor beszélhetünk jövőről is.
Ahogy saját útról, feladatról és kihívás felismerésről is.

Csak lenne bennünk elég bátorság.
A kint és a bent lakozó anyával, apával, tisztességgel, kötelességtudattal, s mindenfélével szemben.

Éljen a harc.
Éljen a szabadság.
s csakis ezután jöjjön a szerelem. Aminek rabláncokon, még íze sincs.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése