2014. október 18., szombat

Balázs egy rettenetesen nagy gyűjtögető. Nem különben Anna lányom is. Anna emlékeket próbál megfogni, pillanatok romlandó maradványait, amit én minden egyes nagyatakarítás alkalmával szemétnek degradálok. Ebből rendszerint vita kerekedik. Minden egyes darab felett harcot vívunk a szemét és megmaradás között. Óriási kompromisszumok születnek. Ő helyeket ajánl, ahol tárolni lehetne, én a magam rendszeretetével kidobnám mindet. Az emlékek bennük élnek, fiam... - felkiáltással. Vannak a gyűjteményében üres tasakok, dobozok, papírok, eltávolítható tetoválások, göngyszemek, rajzok, kapott firkák meg egyebek. Ezt mama hozta, amikor..., na ezt tata vette, amikor..., ezt Adorján rajzolta nekem..., ezt pedig Barbi adta, amikor kibékültünk - mutat az üres rágóspapírra.
Balázsnak bot, kard, kés, fegyver, hideg fegyver, kő és ehhez hasonló férfias tárgyai vannak egyhalomban. A nyár ideje alatt vakációs-iskolába jártunk. Hazajövet a vállaim szakadtak le a táskák terhe alatt. Otthon mondom magamban ennek fele sem tréfa, belenézek a táska mélyébe. Hát tele van kövekkel. 
- El ne dobd - sikítja - azt a hegyen szedtük az örök barátság emlékére...
Na ilyesmiktől nagyon nehéz tisztességes módon megszabadulni.
Ha tőlük függene üldögélnénk a szeméthegyek tetején, boldogan emlékezve életük minden egyes feledhetetlen pillanatára.
Egészen kiskorától szenvedélyesen gyűjtögeti a botokat. Ha egy különlegesebb botot talál, azonnal hazahozza. Egy ideig az ajtónk előtt gyűjtögettük, de hogy a takarítónő sem tisztelte eléggé és elhajígálta lelkiismeretfurdalás nélkül, az előszobában kellett helyet szorítsak ma már ismét termetesre duzzadt gyűjteményének.
Ezt nem dobjuk el, mert vastag, azt azért nem mert görbe a vége és az olyan ritka, azt azért nem, mert vékony, s amazt meg azért, mert az övé és kell.

Ma a halálról elmékedtünk.
Kétezerkétszázról.
Hogy akkor már csak az ük,-ük,-ük unókái fognak élni...ha még lesz Földi lét.
- Anya, ne kímélj, mondd meg nekem őszintén, mikorra várható a te halálod?
Mondom, normális körülmények között - ekkora.
- Na jó. Mert én úgy terveztem, hogy elmegyek a temetésedre, elviszem neked az összes virágot, amit csak kapok ... és a botgyűjteményemet is...

Múlt héten egyik délután, nőileg összefutottunk néhányan, meghívottakkal, az Ama Deusba, hogy elbeszélgessünk a kamaszkor, illetve a keresztény nevelés fontossága fölött.
A téma hozza magát.
Minden szép és jó, de annak ellenére, hogy Női Akadémia, rettenetesen hiányoznak a férifiak.
Bármennyire is acsarkodik egymással a két nem, kiegészítjük egymást.
Nincsenek csak női vagy csak férfi témák.
Estek igen, amikor megpróbálunk csak csajok, vagy csak férfiakul lenni, de olyankor is legtöbbször a másik nem van terítéken. Hol elmarasztalólag, hol felmagasztalólag. De nem hiányozhat.
Hiánya átjár, mint huzat a házon... (József Attila)
Mert a férfiak, a másik nem egy teljesen más perspektívát nyújt a dolgokról, történésekről, életről, amire igen nagy szükségünk van. Ők az a másik fél, amely egésszé teszi az életünket és az életszemléletünket.

Nos, itt, ezen a beszélgetésen hangzott el egy adott ponton az is, hogy mennyire számít gyermekkorban a minőségi idő, az egymásra szánt figyelem és közös élmény.
Minden szülő törekszik.
Én nem hiszek a gonosz szülőben.
Mindannyian a magunk módján, a magunk korlátai közepette jót akarunk gyermekeinknek.
Hogy nem sikerül - az bizony van úgy. De nem a szándékkal van baj.

A gyermekeket elhordom ebben a kegyetlen zord télre forduló időszakban két helyre is sportolni.
Hiszek a mozgás felszabadító erejében.
Én nem tudnék megbírkózni a feszültségekkel, ha nem sportolnék napi rendszerességgel.
Ki kell verjem magamból a szart, annak érdekében, hogy ember lehessek.
Az egyik helyen megjelent egy anya. Formálódóban még a csapat.
Fiatal, bizniszelegáns, rendezett hölgy - ideges, hisztériás, sirós fiúgyermekkel.
Rühellem azállandó kontrollt tartó szülőket. Akik még az edzés ideje alatt sem bírják átadni a gyeplőt. A pálya szélléről gesztikulálnak, hogy a gyermekük jobban összpontosítson, teljesítsen, hajtson, bizonyítson.
Ez az anya is végig ezt teszi.
Én meg őt bámulom.
Igyekszem kitalálni, mi játszódik le benne.
A gyermek tízpercenként kiszalad, erősítést vár, labilis, hol sír, hol ujjong. Anya feszűlt és ideges.
Végül a gyerek feladja és üvőltve sírja, hogy többé soha sehova nem akar menni. Sem úszni, sem kosarazni, sem lovagolni, sem fotbalozni, sem vívni, csak haza...

A beszélgetésünk jut eszembe.
Hogy nem a Himalájára, vagy Egyiptomra emlékezik vissza szívesen a gyermek, hanem arra a véletlen, ad-hoc délutánra, amikor apa vagy anya kivitték őt a hegyoldalra és ott akkorát ereszkedtek, hogy az csuda...
A közös élményre.
Amelyben nincs feszkó, idegesség, teljesítmény hajhászás, hanem csak te meg én - és a közös öröm.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése