Annak ellenére, hogy nem foglalkozom gyerekekkel - kivéve azokat, akik körülvesznek és akiket valamiért valamilyen szitációkban rám bíz Isten - gyakran megkeresnek szülők gyereknevelési gondokkal. Igyekszem eleget tenni a kérésnek, a megfelelő helyre irányítani őket, miután jól kivessézzük, rendszerint egy találkozós vagy telefonos formában a problémát.

Van, hogy elegendő egy telefonbeszélgetés, mert a szülő készen áll arra, hogy megfelelő szemszögből tekintsen a problémára. Ne hibásokat keressen, hanem a megoldások nyomába eredjen.

Jó magyar szokás elsőre bűnbakkokat keresni.

A férjem miatt van...

Nagyszülőktől örökölte...

Velem is ezt csinálták...

Ha ezt vagy ezeket készen áll félretenni - a probléma is elindulhat lassan de biztosan a megoldás vagy megoldások irányába.

Hiszek a megoldásokban.

És egyáltalán nem vagyok híve a hosszú lére hagyott, a hosszú pórázra engedett nagy lamentálásoknak.

Balázs fiamat, amikor először oviba vittem, már mögöttünk állt egy sikeres beszoktatás, az első gyerekkel.

Anna egy napot sirdogált.

Második nap szomorkodott.

Harmadik nap feloldódott.

Negyedik nap szemrehányóan kijelentette - mindennek akkor van vége, amikor a legjobb.... - rátappintva ezzel az élet egyik legnagyobb tanítására.

Nem így Balázs.

Ő - igaz nem került a neki megfelelő helyre. Hiszen abba a hibába estem bele, hogy ami az elsőnél működött, a másodiknál is működnie kell.

Nos, ez soha nincs így.

A két gyermek nem egyforma. Nem is lehet vagy szabad akként kezelni őket.

Hosszú harcok következtek a gyerekkel, a nevelőkkel, a környezettel, önmagammal, amíg végül felül nem kerekedett a józan paraszti ész bennem és azt nem mondtam, hogy ha széllel szemben is kell vizelnem, meg fogom oldani.

Sikerült.

Most ismét ugyanabban a hajóban utazunk.

Három év után.

Megismétlődni látszik minden, pedig nem a környezettel van baj.

Felismertem, hogy ez a gyerek nem szeret váltani.

Bármilyenek is legyenek a jelenlegi körülmények, inkább vállalja negatív kimeneteleivel együtt, semmint a változást.

Márpedig a változásra szükség van a fejlődés, a továbblépés érdekében.

A hétvégén ezen dolgoztunk.

Nem kell nagy eszköztár.

Közös, együtttöltendő idő és némi játék. Ami megadja a biztonság és az otthon melegének az érzetét.

Megbeszéltük, hogy vannak dolgok, amiket ha magunk mögött hagyunk, hiányoznak. És ez így természetes. De nem nézünk vissza, mert attól elszédülünk. Előre megyünk.

Nem futunk, nem rohanunk, hanem lépésenként tesszük meg a ránk váró útat.

Ennek ellenére sirva megyünk iskolába.

Pedig hát minden jó ... ha a vége jó.

Előtte azonban ott vannak a meccsek. Az egyéni kis harcok, azok a körök, amiket neki és nekem le kell szaladnunk.

Kulcsszó a türelem.

Ebben a fázisban mindent visz.

Meg kell értenem annak a gyermeknek a félelmeit.

Ugyanakkor tudnom kell azt is, hogy belőlem (is) táplálkoznak.

Túlzottan erős a közöttünk lévő kötelék.

Nem simán csak anya-gyerek kapcsolat. Hanem mintha lenne mögötte még valami. 

Ott van Anna. Ő tanít nőnek lennem. Ő mutatta meg az anyaszerep csínját-bínját számomra.

Önálló, eredeti, megismételhetetlen, erős, bátor, nőies és rendkívűl okos.

Ezzel szemben Balázs valami más.

Ő a mélyénemről hordoz tanításokat. Kötelékeket bont bennem és csomóz. Máshova nyúl ugyanazzal a szóval, tettel vagy érintéssel.

Talán innen a kötődés is.

Olyan mintha épülne valami, ami rendkívűl fontos. És amíg nem képes állni a saját lábain, féltjük az összeomlástól. Akár a kártyavárat.

Meg kell tanulnunk elengedni egymás óvó kezét.

A görcsösség merevvé tesz. A merev kéz pedig maga ellen fordulhat egy óvatlan pillanatban. A remegés összeomlaszthatja az egész gondosan felépített addigi munkát.

Mondogatom, hogy ajándékok a gyerekek, de akár a szülinapos - a piros biciklit nem adnám senkinek. Még egy körre sem. Az egyedül az enyém.

Pedig akkor lesz igazán az enyém, ha más is kipróbálhatja. Ha szívesen adom egy körre. És azt a kört én magam is megtanulom élvezni.

Ez egy következő lecke.

És nem hiszem, hogy a tanév vége lenne.

Ezt minden egyes helyzetben újravesszük.

Mindig újra és újra.

Majd ha barátok váltják fel az addigi szent és sérthetetlen világlátásomat, majd ha hazajön szorongva az első kislány és azon a napon is, amikor kimondja a boldogító igent vagy nemet.

A gyerek lelke még köldökzsínorokon függ.

Lazaságom az övé is, ahogy félelmeinken is osztozunk.

. Mitől félek?

. Miben nem bízom?

. Miért nem állok és állunk készen a következő állomásra?

Ha a gyerekkel baj van - soha nem nála keresendő a probléma, hanem bennünk. 

És soha nem a hibás, a bűnbakk kiléte fogja megoldani a problémát, hanem a továbblépés maga.

Valahogy így, ennyire egyszerűen:

- indulunk?

Indulunk.

- na akkor jó...

Föltéve ha megértünk arra a jóra, amit a következő tanítás rejteget...