Ahogy közeledik a tél - egyre hangosabban szólal meg a csend. Akár az állatok, nálam is beáll a hibernálás. Kerülöm a hideget, zavar a tömeg, egyre kevésbé foglalkoztat a realitás és egyre gyakrabban az, aminek a földi életben nyoma sincs.

Most, hogy a gyerekek nagyobbak, rajtuk is ugyanezt látom.

Befele, a csend irányába...

A nyár pofátlan és türelmetlen.

Mindent magának akar.

A cipők hangosabban kopognak, a fények erősebbek, a zajok színesebbek.

A télnek csupán két színe van - fehér és fekete.

E kettő között azonban minden árnyalatában ott rejlik az élet maga.

Mintha a lélek is feltöltődni akarna, majd felhasználni és alkotni abból, amit elraktározott.

Régebben, helytelenül - depressziónak hívtam.

Ma már tudom, csend a neve.

Csend és építkezés.

Mert kellenek a falak.

A falak nem mindig az elzárkózás szimbólumai.

Lehetnek a védelemé is. Ami nem csak nekem ad szállást, hanem mindannak, aki felém fordul. Aki bennem keres lakást.

Nemsokára itt van az ég legszebb időszakának a hava.

A decemberé.

Elkezdődik az advent.

A nagy várakozás.

Függetlenül attól, hogy a Karácsony az egyik legfélreértettebb ünnepek egyike, talán így is az egyik legszebb. Hiszen születést ünnepelünk.

Fényt. Világosságot a sötétben.

Amikor megszületik egy kisgyerek, soha nem zajjal ünnepeljük.

Hanem csenddel.

És meghittséggel.

Hogy időt adjunk megbarátkozni számára azzal a világgal, amelybe beleszületett.

A Karácsonyaink is erről kellene szóljanak. Ahogy az egész telünk.

Egész évben futkosunk, jövünk-megyünk, sietünk. Télen az időjárás is megadja az esélyt a slow-life megélésére. Lelassul a forgalom, a léptek óvatosabbak, keressük egymás közelségét, hiszen a sötét és hideg elviselhetetlen magányban.

Én hiszek a tudatos felkészülésben.

Hogy felnőhet az ember lelke annyira, hogy kapni helyett adni akarjon.

Csendet, meghittséget, önmagát.

Jó lenne a mindenféle mozgalom mellett - egy csend, meghittség, egymást kereső és amim van tisztelő - mozgalom is.

Amelyben kereteket teremtek a hálaadásra a mellettem előkért, a saját életemért - múlttal, jelennel, jövendővel egyaránt és megtanulom elfogadni és megbecsülni azt ami vagyok és amim van.

Az egész egy pillanat.

Ahogy az élet is az.

Ma vagyunk, s holnap már az emlékünk is halovány.

Minek sietni hát?

Mindent lassan és csendben. Az idő illúzió csupán. Ahogy én magam is az vagyok.

A valóság a lélek, az illúzió a világ. Rettenetes, hogy mi fordítva élünk. Ténynek vesszük a világot, mivel merevebb, közönyösebb, és "tényszerűbb". Holott csak formája a rugalmas léleknek, mint pohár víznek a pohár.

Pilinszky János