Ahhoz, hogy erősnek légy, meg kell tanulni először gyengének lenni. Legalábbis, reménykedem.

Én sem voltam mindig kemény. Gyermekként rettenetesen érzékeny, sebzett lelkű, sokáig anyás, hiszen egyetlen biztos pont volt az életemben, ami nem változott, amiben bízni, akiben remélni lehetett. Annyi minden történt, sokszor egyszerre, egy időben, ami egy keményebb lelket is megtépázott volna, nem, hogy egy fejlődőben lévő gyenge kis szárnyat.

Aztán a gyengeségből lassan-lassan erő lett. Nem hatalom, csak erő. Biztos talaj, ami ingoványon is kitart, sokakat szállít, legyen bármi is.

Gyermekként ha fájt, hogy édesanyám nincs mellettem - tanítására gyakran magamhoz szorítottam a hálóingét és az illatát magambaszívva hamar elaludtam. Így nem is éreztem hiányát. Olyan volt, mintha csak mellettem lett volna.

Kisfiam amióta megkezdődött az iskola - gyengélkedik.

Sokszor attól félek, nehogy valami korokozó lenne, ami lassan, de biztosan emészti. Jövő héten a végére is járok.

Mert lélek ide - lélek oda - mindennek van határa.

A türelmemnek nem.

Ahogy a szeretetemnek sem.

Bízom benne, hogy a gyengeség igazi, vaskos, biztos lelkierőt szűl majd. Olyat, ami megingathatatlan.

És mélyen magamban örülök is, hogy nem fél és nem szégyel gyengének lenni. Vállalja, bármi áron.

A változás sokszor rettenet.

Még abban az esetben is, ha jófele veszi az irányt.

Tele van ismeretlen kövekkel, buktatókkal és emelkedőkkel - aminek jóformán örülni sem lehet. Hiszen mire felócsudnánk, tovább halad az útunk.

Azt hiszem egyetlen biztos pont lehetek az életében.

Érthető hát, hogy nagyon félt engem.

Kettőnket félt.

Kinti veszélyektől, amnéziától - mondd anya, tudom, hogy azt mondod - nem, de képzeld el, mi lenne ha egyszer csak elfelejtenél értem jönni, mert azt is elfejetenéd, hogy ki vagy. És én várnálak, és te nem jönnél, mert nem tudnád, hogy én várok rád...

Vagy ha tolvajok vinnének el. Rablók...

Vagy ha megtámadnának és bántanának...

Érted anya - ilyenektől féltelek én téged, amikor elmész és itthagysz engem. Hogy többé nem láthatlan sosem, márpedig nélküled én nagyon nagyon egyedül lennék...

Úgy emlékszem sokkal idősebb voltam, amikor ezeket így végiggondoltam.

Amikor feltettem a kérdést, hogy ki is az-az én mások nélkül. Létezik-e egyáltalán és ha igen, hogyan is definiálnám én Őt.

Persze mondok én mindenfélét mesék hálóján át - mesélek a varázstetoválásaimról, amik mindig emlékeztetnek arra, hogy a gyermekeim várnak rám. Mesélek az angyalaimról, akik éjt nappallá téve küzdenek, hogy épségben legyek, anyai szeretetről és odaadásról, amely mindent és mindenkit legyőz. Egyről mélyen hallgatok.

A marosvásárhelyi forgalomról.

Hogy nem rablók támadnak rám, hanem autók hajtanak el mellettem miliméterekre. Hogy a villanyrendőr egyszerre zöld a gyalogosnak és autósnak egyaránt és kegyelem, hogy átjuss, hogy nem adnak elsőbbséget útkereszteződésekben, mert te csak egy szakadt biciklis vagy - hogy maradtál volna otthon.

Ezekről hallgatok.

Bízván az angyalaimban, akik nem alszanak.

Éberen őriznek, hogy eljussak legdrágább kincs gyermekeim után. Bármi áron.