Ahhoz, hogy erősnek légy, meg kell tanulni először gyengének lenni. Legalábbis, reménykedem.

Én sem voltam mindig kemény. Gyermekként rettenetesen érzékeny, sebzett lelkű, sokáig anyás, hiszen egyetlen biztos pont volt az életemben, ami nem változott, amiben bízni, akiben remélni lehetett. Annyi minden történt, sokszor egyszerre, egy időben, ami egy keményebb lelket is megtépázott volna, nem, hogy egy fejlődőben lévő gyenge kis szárnyat.

Aztán a gyengeségből lassan-lassan erő lett. Nem hatalom, csak erő. Biztos talaj, ami ingoványon is kitart, sokakat szállít, legyen bármi is.

Gyermekként ha fájt, hogy édesanyám nincs mellettem - tanítására gyakran magamhoz szorítottam a hálóingét és az illatát magambaszívva hamar elaludtam. Így nem is éreztem hiányát. Olyan volt, mintha csak mellettem lett volna.

Kisfiam amióta megkezdődött az iskola - gyengélkedik.

Sokszor attól félek, nehogy valami korokozó lenne, ami lassan, de biztosan emészti. Jövő héten a végére is járok.

Mert lélek ide - lélek oda - mindennek van határa.

A türelmemnek nem.

Ahogy a szeretetemnek sem.

Bízom benne, hogy a gyengeség igazi, vaskos, biztos lelkierőt szűl majd. Olyat, ami megingathatatlan.

És mélyen magamban örülök is, hogy nem fél és nem szégyel gyengének lenni. Vállalja, bármi áron.

A változás sokszor rettenet.

Még abban az esetben is, ha jófele veszi az irányt.

Tele van ismeretlen kövekkel, buktatókkal és emelkedőkkel - aminek jóformán örülni sem lehet. Hiszen mire felócsudnánk, tovább halad az útunk.

Azt hiszem egyetlen biztos pont lehetek az életében.

Érthető hát, hogy nagyon félt engem.

Kettőnket félt.

Kinti veszélyektől, amnéziától - mondd anya, tudom, hogy azt mondod - nem, de képzeld el, mi lenne ha egyszer csak elfelejtenél értem jönni, mert azt is elfejetenéd, hogy ki vagy. És én várnálak, és te nem jönnél, mert nem tudnád, hogy én várok rád...

Vagy ha tolvajok vinnének el. Rablók...

Vagy ha megtámadnának és bántanának...

Érted anya - ilyenektől féltelek én téged, amikor elmész és itthagysz engem. Hogy többé nem láthatlan sosem, márpedig nélküled én nagyon nagyon egyedül lennék...

Úgy emlékszem sokkal idősebb voltam, amikor ezeket így végiggondoltam.

Amikor feltettem a kérdést, hogy ki is az-az én mások nélkül. Létezik-e egyáltalán és ha igen, hogyan is definiálnám én Őt.

Persze mondok én mindenfélét mesék hálóján át - mesélek a varázstetoválásaimról, amik mindig emlékeztetnek arra, hogy a gyermekeim várnak rám. Mesélek az angyalaimról, akik éjt nappallá téve küzdenek, hogy épségben legyek, anyai szeretetről és odaadásról, amely mindent és mindenkit legyőz. Egyről mélyen hallgatok.

A marosvásárhelyi forgalomról.

Hogy nem rablók támadnak rám, hanem autók hajtanak el mellettem miliméterekre. Hogy a villanyrendőr egyszerre zöld a gyalogosnak és autósnak egyaránt és kegyelem, hogy átjuss, hogy nem adnak elsőbbséget útkereszteződésekben, mert te csak egy szakadt biciklis vagy - hogy maradtál volna otthon.

Ezekről hallgatok.

Bízván az angyalaimban, akik nem alszanak.

Éberen őriznek, hogy eljussak legdrágább kincs gyermekeim után. Bármi áron.

Egy anyával beszélgettem.

Olyannal, aki késön kezdte el más szemszögből figyelni a saját életét.

Annyira késön, hogy már sem ideje, sem ereje nem maradt a változtatásra.

Még egyszer belehúzott.

Még egyszer nekifutott.

De mivel erejét meghalaldóan nehéznek tűnt, abbahagyta.

Helyette felrakta arra a szerencsekerékre a gyermekei életét.

Bízva abban, vakon tapogatva afele, hogy aki diplomás lesz, annak jövője is lesz.

Valamiért, ami neki nem adatott meg, válasznak tűnt az összes sebeire és gondjaira egyaránt.

Miközben ezrek és milliók futkosnak az utcákon munkahelyet keresve vagy már nem is keresve - sok sok diplomával a zsebükben.

Nem tudom a gyerekek mit gondolnak.

Valószínűleg még semmit.

Bizonyára van úgy, hogy lázzadoznak.

Olyan is van, hogy ennek hangot is adnak.

De azon túl nincs erejük sorsfordító változásokhoz.

- Azért dolgozom fiam, hogy TE tanulhass.... (én nem tettem, de majd te, megteszed HELYETTEM - tetszik, nem tetszik, mert azért szültelek, hogy helyrehozd, amit elrontottam, ami nekem soha nem jött össze elérd és teljesítsd. nem baj, hogy nem a TE utad. Út, és ha igen, akkor meg járni kell!)

És milliók ülnek így és ekként egyetemeken, vagy annak nevezett intézményekben nap mint nap.

Fogalmuk sincs mit is keresnek ott.

Annyira nem, hogy ahogy elvégzik, mindjárt nekifognak még egynek, kettőnek vagy háromnak.

Hogy hátha a végén, végére - csak rájönnek.

És nem.

Ahogy akkor sem, amikor nem jön el fehér lovon az álomállás.

Interjúról-interjúra.

Egy következő képzésig, egyetemig, továbbképzésig, akármeddig - csak a nihilig ne, ahol elkezdődhetnének újra a dolgok megtörténni. Most már jól. Nem a fonákjukon. Nem az anya, vagy apa modellben, hanem személyreszabottan.

De ilyenekről normális ember nem beszél.

Sőt, normális ember egyáltalán nem beszél.

Normális ember ismertetőjele, hogy bólogat.

- Te nem vagy normális fiam!

Hogy abbahagyod????

Most, amikor évetizedek óta érted, neked gürcölök, hogy JOBB legyen, hogy JÖVŐD legyen???

És a válasz egy nagy igen.

Mert ezen a ponton kezdődhet el az élet.

Ekkor beszélhetünk jövőről is.

Ahogy saját útról, feladatról és kihívás felismerésről is.

Csak lenne bennünk elég bátorság.

A kint és a bent lakozó anyával, apával, tisztességgel, kötelességtudattal, s mindenfélével szemben.

Éljen a harc.

Éljen a szabadság.

s csakis ezután jöjjön a szerelem. Aminek rabláncokon, még íze sincs.

Üzenet a palackból - fiataloktól-szülőknek

A hétvégén fiatalokkal találkoztam. Ugyan nem emiatt gyűltünk össze, de miután óra előtt szervezgették az aznap esti buli forgatókönyvét, gondoltam rákérdezek, hogy vannak. Hova járnak el előszeretettel bulizni, milyen zenéket kedvelnek, mit hallgatnak inkább és miért, mire tombolnak inkább és miért.

Továbbá hogy állnak a szexuális élet buktatóival és örömeivel, illetve mennyire vannak közel mindennapjaikhoz a drogok, partidrogok.

Tudod, amikor megengedik a zsilipeket és ömlik, ömlik, árad a víz?

Na úgy folyt belőlük is a rengeteg - visszafolytott? - mondanivaló.

Haragszanak a szülőkre, akiknek kényelmesebb bennük az örök gyermeket látni, miközben tetszik, nem tetszik felnőttek és ők sem tudják sokszor, állandóan - hogy mit kezdjenek ezzel a hírtelen jött felnőttséggel.

Egyikük sem szeretne a blok hátamögött, autóülésen, Marosban vagy annak a partján első alkalommal szeretkezni, de hatalmas a nyomás rajtuk. Egy olyan korban, amikor állandóan az sugárzik a médiából, hogy idióta, gagyi és beszari vagy ha sokáig vársz - minden afele tereli őket, hogy felzárkózzanak, menők legyenek, bármi áron.

És ez az ár sokszor egy életre heget hagy.

A fiúk akikkel találkoznak nem tudnak udvarolni.

Pozíciókhoz kötik a szexet és nem érzelmekhez.

Egyedüli oktatójuk a pornócsatorna - mert hogy is nézne ki az, hogy Apa, aki tizenéve sokat nem beszél, csak köszön - most hírtelen elkezd udvarlásról és szexualításról beszélni.

Nem urban legends a partidrogokkal való visszaélés sem.

Félnek, tudnak, ismernek eseteket, ahol lányokkal visszaéltek, ginát csempészve italukba.

Cigarettáztak már és igen fogyasztanak kávét és alkoholt.

Nem leisszák magukat a sárga földig, hanem feszűltséget igyekszenek oldani általa.

Számukra döntés kérdése a droghasználat, hiszen mindannyian ismernek legalább egy megbízható dilert vagy valakit, akinek szála van ehhez a megbízható dilerhez.

Mert a megbízhatóság - a látszat ellenére is kulcsszó.

Arra panaszkodnak, hogy mi felnőttek merevek vagyunk, nem értjük őket - s talán éppen emiatt, nem is akarjuk meghallgatni őket.

Fogalmunk sincs arról a világról, a hétköznapjaikról, amiben élnek.

Nem beszélgetünk velük.

Például megállapítjuk, hogy nem szeretnek olvasni, mert állandóan neten csüngenek - miközben soha nem kérdezzük meg, hogy ki a kedvenc írójuk, költőjük, kedvenc könyveik, zenék, amiket hallgatnak, stílus, amit magukra öltenek és ami mögé elbújnak, mitől félnek és mi szerez számukra örömöt.

Takarítás vagy rendrakás helyett a hétvége egyszer kivételesen telhetne beszélgetéssel.

Nem vallatással, hanem közös, mély beszélgetéssel.

Ők nyitottak.

Hát mi?

Tévhit, hogy nem fogadnák el anyától a fogamzásgátlási tanácsokat, praktikákat, az első szeretkezéssel kapcsolatos emlékeket, félelmeket, megosztani érdemes gondolatokat.

Örömmel vennék ha nem kellene bújkálniuk szerelmükkel, hanem a család belesímulna abba a gondolatba, hogy a gyerek felnőtt és igen, lett valakije. Akit ismernek, idővel elfogadnak és befogadnak, mert ő igenis szereti, számára fontos.

Ömlött belőlük a szó.

Vajon készen állunk meghallgatni és elfogadni őket?

Egy apró lépés által az egész rendszerben pozitív változás állhatna be.

Persze - ez a döntés is - rajtunk áll.

Egyedül rajtunk.

Valamiért a legtöbb szülő számára roppant mérvadó tud lenni a gyereke iskolai minősítése. Nem valós fejlődése, tanulmányi előmenetele, hanem a bizonyítvány maga.

Első perctől igyekeztem leszögezni a gyerekekkel és tartom mind a mai napig, hogy egyáltalán nem érdekel a pedagógus lelkiállapota az osztályozás pillanatában. Mivel kikérdezem és meghallgatom őket, számomra az fontos, hogy hosszútávon tudássá és gyakorlati ismeretté alakul-e a dolog vagy sem. Mert az embergyerekkel sok minden történhet a feleltetés pillanatában ami erre vagy arra elviszi az érte kapott büntetést vagy jutalmat.

A gazemberség meg idővel alakul ki. Nem föltétlenül veleszületett. A dőzsőltség. Hogy ha valamit nem tudok, akkor is fennhangon beszéljek róla órákon át. Szárnyaljak és égjek, önmagamat felégetve attól a hévtől amely belőlem árad.

És ez a fajta gazemberség nem igazán ismeretfüggő, hanem hozzáállás és intelligencia kérdése.

És ez számít majd érettségikor, az egyetemi vizsgák alatt és az életben sokszor. 

A tanulás, tudás nem több mint harminc százalékban, míg a vakmerőség viszi a további hetvenet.

Mondja Anna nagy szomorúan, hogy fekete pontot hozott románból.

Vontatottan ment a tanulás.

Sok volt, nem osztotta be megfelelően az idejét, közbejött edzés, egyéb és este lett. Amikor ismételni szoktunk, hogy rögzüljön - semmi sem befolyásolhatja a másnapi kiválló felelést.

Mondom mintegy magamnak - fiam este van. Most az egyszer nem fogunk ezzel foglalkozni. Úgyis marad az anyag, ráerősítünk majd hétvégén.

Hát nem kiszólítják?...

- Te anya, rajtam röhögött az egész osztály. Makogtam, mint egy kecske. Magam előtt láttam a füzetet, a könyvet, amiből a házit oldottam, csak a szavak nem jöttek a számra, mintha nem tudtam volna elolvasni őket onnan.

Ki röhögött?

Felsorol három nevet.

Ki nem tudta még rajtad kívűl?

Felsorol hét nevet.

Akkor ki röhögött rajtad?

- Én. Mert nem tudtam. Egyik szemem sírt, a másik kacagott. Mert álltam idiótán és makogtam.

Na erre hozott egy fekete pontot.

Igaz, hogy kicsi, sovány, halovány - de fekete.

Mondom - te Anna, engem ez nem befolyásol. Egyszerűen hidegen hagy. Legszívesebben írnék egy választ alája, de nem teszem.

Mire a válasz: de meglátja az Igazgató bácsi és összeszámolja és majd mit mond?

Nem szerettem részletezni, hogy az mennyire nem érdekel - hadd ne nézzem meg én az Igazgató bácsi pontjait, mert kurva rosszul jár...

Balázs is érkezik. Hogy bizony ő is hozott egy feketét.

Erre már nevetek.

Mire?

Viselkedésre. Nem voltak csendben és a feketékkel halkították el őket.

Mondom - ez a felnőtteknél is mindig műkszik.

Nagy a zaj, jöhet a kávészünet. Lenyugszanak.

Volt a szomszédban egy csodálatosan szép gyerek.

Magas, jóképű, udvarias, kedves, jólelkű, előzékeny.

Olyan hamar nőtt fel, hogy szinte észre sem vettük.

Érettségi után felvételizett a rendőrakadémiára.

Majd az eredményhírdetés napján a vonat elé vetette magát, mert nem sikerült.

Gyakran eszembe jut az a gyerek.

Ugyan mit gondolt?

Hova sietett?

Miért hitte azt, hogy számít ez valamit is az Életben?

Ilyeneket tanítok a gyerekeknek.

Hogy utak vannak. És Isten van.

És van, hogy az általunk választott utak, nem a megfelelőek. És plusz köröket szaladunk. És akár a társasban, visszakerülünk oda, ahonnan elindultunk, és addig kerülünk vissza, amíg fel nem sejlik a helyes és követendő vágány.

Nem a JózsefAttila féle, hanem az amelyik hazavisz.

Haza, önmagunkhoz...

Anna lányom tavalyi barátnője, hírtelen a röpke nyár elköszöntét követően, hetek leforgása alatt bekamaszodott. Pattanásai lettek, harsány lett a nevetése, kirívó az öltözködése, nyomulós a viselkedése és tornaóra után büdös.

Ezt ma mind egyszusszra tudtam meg.

Hozta hát magát a kamaszkor körüli jellegzetes külső-belső elváltozások és biológiai folyamatok, mintegy tálcán.

Szó volt a havi vérzésről. Karnyújtásnyira lehet tőlünk. Én ebben az életkorban már benne voltam nyakig. Igaz, hogy korán jött, de valóság volt.

Az első nőgyógyászom úgy szólított, hogy a Bennszülött lány. Magácskának ha így folytatja kedves - harmincévesen beáll a menopauzája. Siessen azokkal a gyerekekkel, mert még lekésheti.

Balázs réműlten hallgatta végig az éjszakai magömlés ténybeszámolóját.

- Hogyan szégyelhetném előtted anya?... te állsz hozzám a legközelebb! Kinek mondanám el, ha nem neked?

Mondom, drágám, nem marad ez mindig így. Eljön az idő amikor ellenem fordulsz annak érdekében, hogy meg tudd találni önmagad. És az úgy lesz természetes. Én akkor is itt leszek melletted, de lesz olyan, hogy éppen ez fog idegesíteni és dühíteni.

- Na akkor az elég szar lesz. Én nem is várom. Hát miféle élet az ilyen?

Nehéz.

Beszélgettünk a szőrösödésről. És annak eltávolításáról, higiéniai okokból. Esztétikumra nem tértem ki - ami ma divat, holnap röhögés tárgya. Ki a fene hitte volna a nyolcvanas években, hogy kimegy a divatból a bundás honalj?...

Szeretem a gyerekek kérdéseit.

Szeretem a válaszokat.

Annyira nevetséges az élet, annyira tele van humorral. Minek hát tabuként kezelni bármely oldalát is?

Emlékszem édesanyámra, amikor szembe kellett néznünk ijesztően korán a biológiai érésemmel.

Ezeket mondta szóról szóra. Még az arckifejezésére is egészen pontosan emlékszem:

- Fiam! Ha vérzel, azt jelenti, hogy teherbe is eshetsz. Márpedig mi mindentől teherbe esünk. Még férfi sem kell hozzá. Úgyhogy vigyázz. Legalább az iskoláidat fejezd be becsülettel. Aztán te döntesz arról, hogy hogy cseszed el az életed.

A vérzést sem tartotta többre az utódnemzésnél:

- Rettenet. És évtizedekig tart. Amíg meg nem vénülsz. Fájni fog, de amikor a legjobban fáj, akkor kell a legerősebb légy. Úgyhogy nem játék...

Holdtáncra nem emlékszem.

Arra annál inkább, hogy annak idején nem voltak kékvérű nők a tévében - mivel tévé sem volt. Vattát is csak kalap alatt lehetett kapni.

Aztán megnyíltak a határok és az első tamponaink törökök voltak.

Na azóta sem használtam olyan jó cuccot...

Annával sem készülök Holdtáncra. Ilyen hidegben nem várhatjuk a teleholdat meztelen.

De a nőiességét készülök megünnepelni.

Ahogy Balázsnak is ha eljön az ideje tortát eszünk majd férfivé válása alkalmával.

Mert igenis számítanak ezek a küszöbök.

Minden egyes szó, apró gesztus, reakció, attitűd azzal szemben ami éppen van.

A Nőiesség, a Férfivá válás, a kamaszkor nem csak pokol.

Vannak szépségei is.

Ha megpróbálunk kitekinteni abból a szarból, ahol állandóan nyomornak tekintjük az életet és földi testünk velejáróit.

Mert különben kaland.

Akadálypálya.

Ha megtanulsz lavirozni, nincs az a szöktető mely kifogna rajtad.

S ha én egyszer már voltam kamasz, lazán és mosollyal az arcomon mutatni tudom nekik az útat.

Nem vezetgetni vagy terelgetni őket, hanem alternatívákat felfedni, helyes hozzállást kialakítani, megbarátkozni és elfogadni magukat azzal, ami van. Teljes csomaggal.

Olyan hamar válik múlttá a jelen, hogy az emléknek mindenáron szépnek vagy legalább elfogadhatónak kell lennie.

Mert az íz hosszú úton át elkísér és elemózsiaként szolgál olyankor, amikor megéhezünk.

A változás soha nem könnyű. Az emberi élet a maga kellékeivel és díszleteivel egyetlen egész. Ha egy apró részecskét is elmozdítunk addigi helyéről, képes változni az egész kép.

Édesanyám mesélte el mindig nagy kucogások közepette, hogy nagymamám imádott változtatni, változni, rendezkedni. Minden egyes nagytakarítás alkalmával átrendezte a bútorokat. Odaállította a lányait, ellentmondást nem tűrő hangon és módorral, hogy tologassák csak szépen jobbra vagy balra, utasításai szerint a szekrényelet, asztalokat, székeket, fotleket, ágyakat.

Tata csak estére ért haza - mint minden rendes kenyérkereső, családját eltartó ember. Valószínűleg fáradtan zuhant az ágyba.

Éjszaka támadtak gondok, amikor magához tért és ki akart támolyogni álomittasan a fürdőszobába. Mert ahol a múlt héten még a fürdőig vezető szabad és biztonságos ösvény állt, most már különböző bútrodarabok állták útját.

Panaszosan kiáltott fel mindannyiszor - mikor érem már meg, hogy minden maradjon a régiben?...

Balázs kisfiam is hatalmas váltott.

Óvodásból, iskolás kisfiúvá érett. Legalábbis a társadalom és értetlen szülei szerint, akik váltig állítják, hogy ő már nagyfiú és akként is illene viselkednie.

Tulajdonképpen nem történtek nagy dolgok.

Az épület a régi.

Az időpontok stimmelnek. Maradt zömében a nyolctól tizenkettőig program, mégis oly sok minden változott azáltal, hogy a földszintről az elsőre került, ismerősök helyett, újonnan megismert pajtások és tanító veszik körül és lépten nyomon mindenki arról beszél, hogy ő most már NagyFiú...Iskolás... - bármi is legyen az...

Kegyetlenül megtépázták csillogó tollacskáit ezek az apró de győkeres változások.

Érzékenyebb lett, gyakran szomatizál, sokszor felriad és keresi a biztonságot, fontos, hogy megnyugtassák naponta többször, hogy minden maradt a régiben miközben ő szerepeket próbál, kelletlen viselkedési mintákat les el és próbál ki, gonoszkodik vagy rosszalkodik - csak, hogy visszajelzést kaphasson - bármilyen is lennél kisfiam, én feltételek nélkül elfogadlak és szeretlek.

Megtépázza rendesen a családi harmóniát ha az egyik elem nem húzza úgy a szekeret, ahogy eddig tette. Valakinek minduntalan türelmesebbnek, megértőbbnek, elfogadóbbnak, nyugodtabbnak kell lennie, mert ha nem omlik az egész rendszer.

Kell egy kapocs, egy híd.

Amely összeköti az összes elemet - valamint a múltat, jelent és jövőt.

Mondjon akárki, akármit, a férfiak érzékenyebbek.

Anna lányom vígan áttáncol minden egyes változást.

Ha parázik csendben teszi, ha szorong, legyőzi, ha szomatizál túllép rajta - mert tudja erősnek kell lennie.

Míg a fiúgyermek az más.

Soha nem szűnik meg visszavágyni a mély és mindent felülíró szimbiózisba, amely képes megadni és nyújtani számára azt a biztonságot, ami a leginkább emlékezteti arra, ahonna jött és ahova menni készül.

Balázs egy rettenetesen nagy gyűjtögető. Nem különben Anna lányom is. Anna emlékeket próbál megfogni, pillanatok romlandó maradványait, amit én minden egyes nagyatakarítás alkalmával szemétnek degradálok. Ebből rendszerint vita kerekedik. Minden egyes darab felett harcot vívunk a szemét és megmaradás között. Óriási kompromisszumok születnek. Ő helyeket ajánl, ahol tárolni lehetne, én a magam rendszeretetével kidobnám mindet. Az emlékek bennük élnek, fiam... - felkiáltással. Vannak a gyűjteményében üres tasakok, dobozok, papírok, eltávolítható tetoválások, göngyszemek, rajzok, kapott firkák meg egyebek. Ezt mama hozta, amikor..., na ezt tata vette, amikor..., ezt Adorján rajzolta nekem..., ezt pedig Barbi adta, amikor kibékültünk - mutat az üres rágóspapírra.

Balázsnak bot, kard, kés, fegyver, hideg fegyver, kő és ehhez hasonló férfias tárgyai vannak egyhalomban. A nyár ideje alatt vakációs-iskolába jártunk. Hazajövet a vállaim szakadtak le a táskák terhe alatt. Otthon mondom magamban ennek fele sem tréfa, belenézek a táska mélyébe. Hát tele van kövekkel. 

- El ne dobd - sikítja - azt a hegyen szedtük az örök barátság emlékére...

Na ilyesmiktől nagyon nehéz tisztességes módon megszabadulni.

Ha tőlük függene üldögélnénk a szeméthegyek tetején, boldogan emlékezve életük minden egyes feledhetetlen pillanatára.

Egészen kiskorától szenvedélyesen gyűjtögeti a botokat. Ha egy különlegesebb botot talál, azonnal hazahozza. Egy ideig az ajtónk előtt gyűjtögettük, de hogy a takarítónő sem tisztelte eléggé és elhajígálta lelkiismeretfurdalás nélkül, az előszobában kellett helyet szorítsak ma már ismét termetesre duzzadt gyűjteményének.

Ezt nem dobjuk el, mert vastag, azt azért nem mert görbe a vége és az olyan ritka, azt azért nem, mert vékony, s amazt meg azért, mert az övé és kell.

Ma a halálról elmékedtünk.

Kétezerkétszázról.

Hogy akkor már csak az ük,-ük,-ük unókái fognak élni...ha még lesz Földi lét.

- Anya, ne kímélj, mondd meg nekem őszintén, mikorra várható a te halálod?

Mondom, normális körülmények között - ekkora.

- Na jó. Mert én úgy terveztem, hogy elmegyek a temetésedre, elviszem neked az összes virágot, amit csak kapok ... és a botgyűjteményemet is...

Múlt héten egyik délután, nőileg összefutottunk néhányan, meghívottakkal, az Ama Deusba, hogy elbeszélgessünk a kamaszkor, illetve a keresztény nevelés fontossága fölött.

A téma hozza magát.

Minden szép és jó, de annak ellenére, hogy Női Akadémia, rettenetesen hiányoznak a férifiak.

Bármennyire is acsarkodik egymással a két nem, kiegészítjük egymást.

Nincsenek csak női vagy csak férfi témák.

Estek igen, amikor megpróbálunk csak csajok, vagy csak férfiakul lenni, de olyankor is legtöbbször a másik nem van terítéken. Hol elmarasztalólag, hol felmagasztalólag. De nem hiányozhat.

Hiánya átjár, mint huzat a házon... (József Attila)

Mert a férfiak, a másik nem egy teljesen más perspektívát nyújt a dolgokról, történésekről, életről, amire igen nagy szükségünk van. Ők az a másik fél, amely egésszé teszi az életünket és az életszemléletünket.

Nos, itt, ezen a beszélgetésen hangzott el egy adott ponton az is, hogy mennyire számít gyermekkorban a minőségi idő, az egymásra szánt figyelem és közös élmény.

Minden szülő törekszik.

Én nem hiszek a gonosz szülőben.

Mindannyian a magunk módján, a magunk korlátai közepette jót akarunk gyermekeinknek.

Hogy nem sikerül - az bizony van úgy. De nem a szándékkal van baj.

A gyermekeket elhordom ebben a kegyetlen zord télre forduló időszakban két helyre is sportolni.

Hiszek a mozgás felszabadító erejében.

Én nem tudnék megbírkózni a feszültségekkel, ha nem sportolnék napi rendszerességgel.

Ki kell verjem magamból a szart, annak érdekében, hogy ember lehessek.

Az egyik helyen megjelent egy anya. Formálódóban még a csapat.

Fiatal, bizniszelegáns, rendezett hölgy - ideges, hisztériás, sirós fiúgyermekkel.

Rühellem azállandó kontrollt tartó szülőket. Akik még az edzés ideje alatt sem bírják átadni a gyeplőt. A pálya szélléről gesztikulálnak, hogy a gyermekük jobban összpontosítson, teljesítsen, hajtson, bizonyítson.

Ez az anya is végig ezt teszi.

Én meg őt bámulom.

Igyekszem kitalálni, mi játszódik le benne.

A gyermek tízpercenként kiszalad, erősítést vár, labilis, hol sír, hol ujjong. Anya feszűlt és ideges.

Végül a gyerek feladja és üvőltve sírja, hogy többé soha sehova nem akar menni. Sem úszni, sem kosarazni, sem lovagolni, sem fotbalozni, sem vívni, csak haza...

A beszélgetésünk jut eszembe.

Hogy nem a Himalájára, vagy Egyiptomra emlékezik vissza szívesen a gyermek, hanem arra a véletlen, ad-hoc délutánra, amikor apa vagy anya kivitték őt a hegyoldalra és ott akkorát ereszkedtek, hogy az csuda...

A közös élményre.

Amelyben nincs feszkó, idegesség, teljesítmény hajhászás, hanem csak te meg én - és a közös öröm.

Ma hallgattam végig nem kis meglepődéssel, hogy még vannak helyek, családok, emberek, gyermekek akik táplálják a gólyamesés történeteket.

Nálunk ez lehetetlennek bizonyult első szekundumtól, noha nem is hajlottam a használatára, mesélésre. A gyermekek alig voltak nagyobbak mint 3 és 5, amikor először beszélgettünk el arról - természetesen az ők kérdéseikre válaszolva, hogy mi az a buzi.

Mindenhonnan folyik a szex, szexualítás. Lehetetlennek tűnik hát számomra, hogy létezik, él és táptalajt nyer(het) akárhol és akármikor a gólyamese.

Annak ellenére, hogy nyitottnak tartom magam, vannak kérdéseik, amikor nekem is elakad a szavam. Gondolkodnom kell a helyes megfogalmazáson, hogy elkerüljem a megbotránkoztatást.

Ilyen például az anya és apa is szoktak szeretkezni tárgykör.

Mert mi az amivel a médiában szembesülnek?

Nem a szép szerelem és annak testet öltése.

Hanem a másik legyőzése, becserkészése, letiprása, leigázása. Majd cserben hagyása, kihasználása.

Nehéz hát hiteles képet festeni arról, amit tulajdonképpen a valós, esetenként jól működő házastársi szexualitás takar.

A van, de rajtunk kívűl nem tartozik másra.

A dolog fátyolszerű, semmiesetre sem beteges szemérmessége.

Az óvás és védés érdekében létrejövő magánügy jellege.

Emlékszem amikor egészen kicsik voltak és mindennapos volt az éjszakai sétálgatás - valósággal megrettentett annak az esélye, hogy ha szeretkezni látnának mit is mondhatnék.

Ha túl korán éri a gyereket, felkészületlenül ilyen jellegű élmény - akár maradandó sebet is ejthet rajta. Még inkább abban az eseben ha a szülők között gyakori a hangos szóváltás, vita napközben, aminek ő maga is áldozata.

Egy ilyen helyzet akár kölcsönös öldöklésnek is tünhet.

Ma kérdezi Anna egy adott ponton, hogy szerintem - persze szerinted, Anya... miért találták fel és fejlesztették ki az emberek nemi szervét. 

- találták fel, fejlesztették ki? - kérdezem nevetve

Na jó, jó, akkor teremtette az Isten? Amikor megteremtette akkor a pisilésért tette, vagy inkább azért, hogy gyermekük lehessen?

Na erre és ilyenekre van úgy, hogy nem szökök azonnal gombokat varrogatni.

Mondom - benne volt a pakliban mindkettő. Milyen jó, hogy a kaki-pisi szexről még nem hallott - gondolom, habár már ebben sem vagyok biztos.

Mire Balázs kapva a témán előáll rögtön két kérdéssel:

1. múltkor a barátja indítványozta, hogy a csajaikról beszélgessenek és mondta, hogy szexelnek (másodikos). Mire én - folytatja Balázs - akkor te nem is szeretheted a csajodat, mert csak azok szexelnek, akik nem szeretik egymást.

Kérdezem meglepetten, hogy miért gondolja így.

Mire ő - csak mert a szex az olyan mullandó dolog. Miután megvolt már mennek is tovább. Míg a szerelem az más. Az örök.

Érdekes témákat feszegetnek, hagyom hát ömleni belőlük.

Balázs folytatja, hogy mutassam sza meg, hogy hol tartják a férfiak azokat a magokat, amiből a kisbaba fejlődik ki az anyukában. Szeretné tudni, hogy neki pontosan mennyi van. És az megromlik, vagy állandóan van és mindig használható marad.

Kétség nem fér, hogy a gólyának keresnivalója sincs nálunk, mehet nyugodtan békászni.

Mennyivel jobb lenne ha elvont butaságok helyett az iskolában is ideje és helye lehetne az életrenevelés tárgyának - persze ha nem gólyazhozta pedagógus kínlódná végig. Mennyivel könnyebb lenne természetessé formálni a köz-véleményét és háttértudását arról, hogy mit is jelent a testi szerelem.

Hogy a diáklányok nem csak a Pitagorászt fújhatnák, hanem betéve azt is, hogy ne siessenek a kortárscsoport a média nyomására semmivel, ne menjenek elejébe annak, amire még nem állnak készen és soha ne kövessék el azokat a hibákat, amelyekből a mi generációnknak már tanulnia illett volna.

Frissen megjelent a HIFA-RO INFO Egyesületünk trimesztriális folyóíratában.
Igényelni lehet nálunk az irodában - Enescu 2 szám, vagy elérhető a honlapunkon (lehet még nem, de nemsokára :)) a hifa.ro - n. Ja...és ingyenes!

Büszke Misi története

1. Dudu, alias Florin Mandru – mutatkozz be röviden azok számára, akik még nem ismernek téged. Nem vagy vásárhelyi. Hol születtél, hogyan és mikor kerültél Vásárhelyre?

Engedtessék meg számomra, hogy bemutatkozzam azoknak, akik még nem ismernek. Florin Mandru vagyok – Mihai is, tehát egyszerűen Büszke Misi! Azok akik ismernek Dudunak szólítanak. Ezt a nevet Nagymamám adta, de hogy miért is, nem tudom és ezt a titkot magával vitte a Túlvilágra. Azt, hogy tulajdonképpen hogyan kerültem Marosvásárhelyre – nem tudom. Ez sokkal azelőtt történt, hogy megismertem volna a feleségemet. Ebben az időben gyakran és sokat utazgattam az országban. Hogy a témánál maradjunk – hozzávetőlegesen tíz évvel ezelőtt költöztem Marosvásárhelyre, amikoris megismerkedtem Mónival, a feleségemmel és eldöntöttük, hogy közösen folytatjuk tovább az élettel szembeni harcot. Így maradtam ebben a minden szempontból csodás városban.

2. Milyen volt a gyermekkorod, iskolába hol jártál, hogyan teltek a nyári szünetek számodra?

A gyermekkor időszaka a legmeghatározóbb a felnőtté válás rögös útján. Nekem egy nagyon boldog gyermekkorom volt. Volt kitől tanulnom, annak ellenére, hogy ezt akkor ennyire tudatosan nem sikerült felismernem. Nagyszüleim jelenléte életem során – minden egyes pillanattal egy igazi élet-lecke volt. Kalandos gyermekkor volt az enyém, amelyhez az iskolában eltöltött idő is hozzájárult furcsán pozitív értelemben. Kiemelkedő eredményeket felmutató tanuló voltam tizenegyedik osztályig, amikor elkezdtem az élet más területeiről is kihasználni és levonni a tanúlságokat, következtetéseket. Ebben az évben döntöttem el azt is, hogy a sport területén szeretnék érvényesülni – hiszen a sportnak mindigis köze volt az életemhez. Tudatosan készülni kezdtem a Testnevelési Egyetem Karate Do, Shotokan Fudokan szakára – hogy szakszerűen képes legyek átszármaztatni a jövő generációra számára, hogy mit jelent a test és szellem fölötti kontroll. Mindez természetesen szülővárosomban, Maroshévizen történt.

A vakációk? Igazi kikapcsolódást jelentettek. Mindent végigcsináltam, amit egy mai gyerek lealacsonyítónak tart, de én imádtam: kaszáltam, szalmabálákat csináltam, összeszedtem a szénát, ház körüli teendőket végeztem el. Egész héten képes voltam kaszálni annak érdekében, hogy vasárnap egy fél órát motorozhassam.

3. Ha jól tudom, baleset következtében kerültél kerekesszékbe. Hogyan történt és milyen körülmények között ez a baleset? Hány eves voltál ekkor?

Erre a kérdésre nagyon röviden illene válaszolnom – nem születtem fogyatékkal. És ennyi. De magyarázatokra szükség van – és hát nektek is elmesélem, hogy 1993 nyarán, pontosabban július 13-án, vasárnap, Szent Antal napján történt meg a balesetem. Egy nappal a tizenegyedik osztály befejezése előtt – ekkor 17 éves voltam – elhatároztuk, hogy felkészülünk arra a kirándulásra, amit keddre terveztünk be. Hegymászó gyakorlatokat végeztünk éppen, amikor a biztonsági kötelem kioldódott és leestem 12-15 méter magasról, anélkül, hogy idejében észleltem volna. Nos, ennek köszönhetően ismerhettük meg egymást és mesélhetem el történetemet.

4. Hogyan fogadtad te, illetve milyen hozzáállást tapasztaltál a környezeted részéről – gondolok itt elsősorban a családodra illetve a szűk baráti körödre.

Itt jön be mindannyiunk számára az egyik legnehezebb kihívás – megérteni a megérthetetlent. Nagyon nehéz szavakba önteni a körülöttem élők számára, főként azok számára, akik fogyatékkal születtek – hogy az élet néha furcsán nyit meg számunkra olyan útakat, olyan távlatokat, amiket enélkül nem fedezhettünk volna fel. És, hogy teljesen érthető legyek – még hozzáteszem, semmi nem történik az életben ok nélkül. Az elfogadás nagyon nehéz. Főként a család részéről, hiszen ők azok akiket a legjobban érintenek a történtek – gondolom én. De idővel, amikor megbizonyosodnak arról, hogy a benned élő ember életben maradt, tiszteletben kell tartaniuk és alkalmazkodniuk kell, mert ha nem tartják a lépést – elszakadnak tőled. Mindez a barátokra is érvényes. Ha bennük sajnálat van, te is sajnálkozhatsz magad felett – de van ennek értelme? Lehet, hogy szerencsés voltam, hiszen mindigis olyan barátok voltak mellettem, akik támogattak engem. Én mindig azt mondom, hogy vagy te választod a barátaidat, vagy ők választanak téged – a lényeg, hogy annyi barátod lehet, amennyit csak akarsz. És itt a barátság alatt azt értem – hogy segítesz és hagyod magad megsegíteni.

5. Mondják, hogy az ember a barátait a bajban ismeri meg. Számodra milyen volt ez az időszak? Mennyire álltak melléd a barátok?

Abszurd lenne nem méltatni az általam látogatott iskola vezetőségének fáradozásait, akik mindent megtettek annak érdekében, hogy befejezhessem az iskolát azzal az osztályközösséggel, amellyel kezdtem. Mindezt úgy, hogy közben két évharmadot hiányoztam – ami ugyebár nem egészen törvényes. Örülök neki, hogy a fent említett személyek – Doina Antal (nyugodjon békében), az igazgatónő illetve osztályfőnököm Ionescu Aurelian ennyire támogatóak voltak. Több volt ez, mint amennyit valaha is képzeltem, vártam, megálmodtam.

És, ami a barátokat illeti – hogy bajban ismerjük-e meg?... egyszerűen azt mondanám, hogy emberek voltak. Akiknek jelenlétük mindent elmond szavak nélkül is.

6. Magyarországon kezeltek a balesetet követően, ha jól tudom a Budakeszin lévő rehabilitációs központban. Mi az amit onnan magaddal hoztál? Mit tanultál?

Egy sérült test nem egyenlő a legyőzőtt lélekkel!

És, hogy ne legyek gonoszkodó a Romániai egészségügyi felkészültségről alkotott véleményemben – elég annyit mondanom, hogy akkoriban tudták, hogy a miccset mustárral ajánlott fogyasztani és balesetek következtében sérültekre lehet számítani. Ennyi. Ebben az esetben én voltam a sérült – az áldozat – sokak szerint, addig a pontig, ameddig Bíró doktornak köszönhetően el nem kerültem Budapestre, az Országos Rehabilitációs Intézetbe.

7. Mi történt veled amikor hazajöttél onnan? Kétségbeesétél, vagy tudtad, érezted, hogy honnan kell folytatnod az Életet?

A rehabilitációs időszak kissé furcsa volt. Sokáig csak feküdtem, mert akkoriban, 93-ban keveset tudtak a gerincsérültek rehabilitációjáról – és nem sok időre rá irigylésreméltó felfekvésekkel büszkélkedhettem. Budapesten az első az volt, hogy ezeket a sebeket kikezelték, hogy készen lehessek fizikailag a tulajdonképpeni rekuperációra. A dolgok éles fordulatot vettek. Hat hónappal a balesetet követően még arra sem voltam képes, hogy segítség nélkül megforduljak az ágyban – egy hozzám hasonló állapotban lévő beteggel való találkozásom azonban mindent megváltoztatott. Péntektől hétfőig, gyógytornász nélkül tulajdonképpen ültem az ágy szélén, a fenekemen. A rehabilitációs időszak normális esetben három hónapot ölel fel, engem azonban másfél hónap után hazaengedtek, azzal, hogy mindent elsajátítottam, amire megtaníthattak. Így kezdődött el egy másféle nézőpont szerinti élet számomra. Lemondás nem volt bennem, inkább elfogadás. Az ülő életmóddal való békés együttélést illetően, addig, ameddig annyira nem fejlődik az orvostudomány, hogy sokan újra képesek legyenek járni. Természetesen nem tudtam, hogy mihez kezdjek és nem hiszem, hogy bárkitől elvárható lenne ez. Minden rendre érkezett, amikor készen álltam rá, ösztönszerűen fogadva, amit felkínált az élet. Hangsúlyozni szeretném ezt a dolgot – hogy rendre, ösztönszerűen, hiszen sokak számára furcsa ez az állapot a maga megkötöttségeivel. Az elején ilyen kérdések voltak bennem: hogyan fogok fát hasogatni, havat takarítani, sátrazni – a válaszokat rendre egyedül kellett ezekre a kérdésekre megadnom, nem volt mindig egyszerű ugyan, de mindig voltak megoldások.

Elmesélek egy rövid sátrazási jelenetet. Három éven keresztül jártam a román tengerpartot egyedül, sátorral, csomaggal és gitárral a hátamon – és ez felejthetetlen marad számomra. Első év után szembesültem azzal, hogy az emberek tiszta szívükből visszavárnak. 2001-ben Franciaországba kellett mennem egy nagyon jó barát esküvőjére – akkor született meg bennem a gondolata annak, hogy végigéneklem Európát. Északfranciaországból indulva eljutottam Belgiumba, Hollandiába, aztán vissza dél-Franciaországba, majd az utolsó állomás Olaszország volt.

Utólag nagyon sajnálom, hogy nem készítettem képeket, de amit átéltem és láttam mélyen és felejthetetlenül belémvésődött. Hordozni és őrizni fogom egy egész életidőn át.

8. Hogyan és milyen körülmények között ismerkedtél meg életed szerelmével, aki  jó pár éve a feleséged is?

A feleségemet tíz évvel ezelőtt ismertem meg. Egy szilveszteri bulin találkoztunk, ahova barátok hívtak meg. Így kezdődött minden. A buli után meghívott magához Marosvásárhelyre és én elfogadtam a meghívást és itt maradtam... 2006-ban egy olaszországi utcai zenélést követően megszületett bennem a felismerés, hogy haza kell jönnöm és meg kell kérnem a kezét. Megkértem, igent mondott, így keltünk egybe október 28-án. Mert a szerelem nem ismer határokat! Ezt mindenkinek tudnia kell!

9.      Mesélj a Vocea Romaniei – ben szerzett tapasztalaidról. A zene az életed. Mikor kezdtél el zenélni: Mióta van együttesed? Te vagy valaki más küldte el a bejelentkezésedet ebbe a hires műsorba? Így utólag mit gondolsz – miért kellett neked ott lenned? Mit hoztál magaddal – mi az amit tanultál, ki volt számodra a legmeghatározóbb művész, akivel ott ismerkedtél meg és tanultál is tőle?

Úgy tűnik az emberek azóta ismernek (el) énekesként, amióta részt vettem ebben a műsorban. Igen, elmondhatom, hogy egy páratlan élmény és tapasztalat volt, hiszen megismerhettem fantasztikus embereket, tanulhattam új dolgokat – de a zenei pályafutásom nem itt és ekkor kezdődött el. Hanem még jóval ezelőtt, a liceumi éveim alatt. Először basszusgitáron játszottam, majd dobokon – de nem tulajdonítottam ennek a hobbinak mélyebb jelentősséget, hiszen ahogy már említettem akkoriban a sport jelentette a valódi életcélt. A balesetet követően azonban magváltoztak a fontossági sorrendek. A rehabilitációból hazakerülve, egyszerűen elkezdtem énekelni. Ez egy teljesen természetes eleme volt az életemnek. Része és helye volt, hát megtörtént. Lett.

Sokáig egyedül énekeltem. Amikor Vásárhelyre jöttem néhány barát elhívott, hogy énekeljek velük. Így lettem egy banda tagja, aminek a tagjai és neve változott az évek során – így jutottunk el például az Oriontól a Rotilos-ig.

A Románia Hangja műsorba a feleségemnek köszönhetően jutottam el, aki meg volt róla győződve, hogy legalább egy a zsűri tagjai közül fel fog figyelni a hangomra és meg fogja fordítani a székét, hogy láthasson is. Én elfogadtam, egyrészt, hogy megköszönjem a belém vetett bizalmát, másrészt, hogy bebizonyítsam – mindent lehet, csak akarni kell.

10.  Egy ideje a MOTIVATION ROMÁNIA tanácsadója vagy. Mit jelent számodra ez a munkahely? Mi a feladatod?

A tehetségkutató után elhatároztam, hogy nyitok a sérültek, fogyatékkal élők világa fele, hogy bátoríthassam őket az aktív életre és ez a vágy bennem magától érthetődően született meg mintegy válaszként a felém áramló hatásokra. A Motivation Romániánál felajánlott állás pedig éppen akkor érkezett meg, amikor szükség volt rá, anélkül, hogy kerestem volna azokat a kapukat, amik eljuttatnak a fogyatékkal élőkhöz.

Természetesen a munkakör nem csak fogyatékkal élőkkel való kapcsolattartást jelent – hanem irodai munkát is, de számomra a legfontosabb mégicsak az, hogy meg tudjam mutatni a hozzám hasonló helyzetben lévőknek, hogy annak ellenére, hogy korlátaik vannak, élhetnek normális életet.

És tulajdonképpen mit is jelent a korlátokkal való együttélést. Hiszen ahány ember, annyiféle korlátoltság. Senki sem repülhet teljesen szabadon. Mi ebből a szempontból nem...

Mit tanácsolsz azoknak a fiataloknak, akik fogyatékkal élők és nem képesek, nem tudják elfogadni az állapotukat. Rajtad mi segített?

A fogyatékkal élőknek azt üzenem, hogy kelljenek életre !

Tanuljanak meg újra élni és mindenekfelett – szeretni !

Mert a szeretet minden akadályt képes legyőzni !

Hazudnék ha azt mondanám, hogy könnyű volt számomra elfogadni önmagam a kezdetek kezdetén, vagy az életmódot, amit folytatnom kell – de a körülöttem élők visszajelzése meggyőzőtt róla, hogy érdemes.

Nehéz ugyan, de ha meg sem próbálunk megszabadulni a fogyatékbilincsektől – a címkétől, akkor mindig rajtunk marad.

Köszönöm, hogy volt türelmük végigolvasni gondolataimat – és még üzenem, hogy otthon senki sem keres – a rendőrségen, az adóbehajtókon illetve a halálon kívűl.

Éljenek, szeressenek, mert megéri.

Az élet igenis szép !

Aki kérdezett – Csata Éva

A nagylelkű válaszokkal Florin Mandru, Dudu, vagy ahogy ő fogalmazott Büszke Misi örvendeztetett meg. Köszönjük neki!

Frissen megjelent a HIFA-RO INFO Egyesületünk trimesztriális folyóíratában.
Igényelni lehet nálunk az irodában - Enescu 2 szám, vagy elérhető a honlapunkon (lehet még nem, de nemsokára :)) a hifa.ro - n. Ja...és ingyenes!

A Magyarosi családról sok minden elmondható, de talán a legjellemzőbb fogalom róluk mégiscsak az, hogy ők egy igazi család.

Ahhoz, hogy egy család összetartó, igazi erőforrásként működjön, szükség van egy bölcs, dolgos, ízig-vérig asszonyra. Ilyen az idősebb Zsuzsa, a család asszonya, aki mindent megtesz erején felül is annak érdekében, hogy szerettei biztonságban érezzék magukat.

Magyarosi Zsuzsa, a család idősebb gyereke fogyatékkal élő. De őt megismerve betegségének története teljes mértékben a háttérbe szorul. Intelligens, okos, bölcs tekintetű, nyugodt, kiegyensúlyozott elme és lélek. Élete egy igazi tanítás. Azoknak, akik figyelmesek.

Az érettségiig az út egy igazi csata volt. Hogy helye legyen, felvegyék, előlegezzenek bizalmat számára egészen addig, ameddig bizonyíthat. Mert bizonyított – közösségekben, ahol felnőtt, iskolákban, ahol tanult, egyesületeknél, alapítványoknál, amik szárnyai alá vették és tárlatokon, ahol bemutathatta a munkáit.

Grafikái vannak. Elmondása szerint lassan és alaposan dolgozik. Nem siet, hanem benne él a pillanat varázsában. Formál és alkot. Talán emiatt is van az, hogy nem szívesen válik meg munkáitól. Megmutatja azokat, de még nem áll készen az eladásukra. Ha majd igen, jelezni fogja – addig azonban őrzik azokat – hiszen részletek és tanúságok életéről, fejlődéséről, szárnybontásairól és igazi repüléseiről.

Zsuzsa üzenni szeretne életével.

Üzenni azoknak, akik nem fogadták el állapotukat, életüket. A fiataloknak, akik fogyatékkal élők és nem vállalják, nem fogadják az életadta lehetősségeket.

Üzeni, hogy éljenek.

Ne búslakodjanak, ne siránkozzanak, hanem tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy elfogadják önmagukat és az állapotot amelyben vannak. Mert minden nap egy ajándék. És minden egyes perc egy lehetősség.

Ő nyitott a lehetősségekre. Nem hazavárja azokat, hanem elejükbe megy. Kimozdul, elfogad és megél. Barátaik vannak, társasági életet élnek, moziba járnak, sétálnak, utaznak és kirándulnak.

Megkeresésem napja, születésnapja utáni nap.

Szobája tele virágokkal.

Arról mesél minden egyes csokor és figyelmesség, hogy sokaknak sokat jelent az ő jelenléte. Tanúsága. Élete.

Úgy mesél nehezebb időszakairól, mint aki már régen levonta a következtetéseket. Mindenben megtalálta és mindenből megtanulta azt a leckét, amiért akkoriban küzdenie kellett.

Nincsenek kérdéseim. Szentségtörésnek bizonyulnának. Úgy vagyok vele, hogy minden egyes szava és szótlan de beszédes pillanata igazi ajándék.

Képeit nézve egy nagyon fontos dolgot hozok magammal.

A mélyrelátás és pillanat tanúságát.

Hiszen Zsuzsa az, aki nem átsiklik az életen, hanem mélységeibe hatolva meg is éli azt. Nem gondolkodik eszközökön és szárnyakon – improvizál azt amivel nem rendelkezik majd repülni kezd.

Köszönöm neki ezt a találkozást és, hogy közöttünk van.

Fiatal, szép vonásai mögött tapasztalt lélek lakik. Olyan aki már mindennek tudatában van – de még köröz egyet miattunk, mielőtt Atyjához megy.

Felkapott téma - a romák mellett vagy ellen.

Egy évvel ezelőtti írásaimat újragondolva, amikor éjjeleket nem aludtam, mert valósággal emésztett az éhező és fázó romák sorsa - rengeteg minden változott bennem. Távol állok attól, hogy bármit is meg akarjak mondani. Visszanyulok hát oda, amit hoztam.

Édes drága jó anyám nekem annak idején, a Piac irodavezetője lévén ugyebár együtt dolgozott romákkal. Ők voltak azok a réteg, akik kitakarították a piacot reggel, este és felügyelték a tisztaságot napközben.

Ő volt aki mindig azt mondta - fiam, a cigány cigány marad...

Nem igazán értettem. Nekem akkoriban rengeteg jó cigány cimbim volt az iskolában, akikkel akkorákat lehetett kacagni, amekkorát sápadt bőrűekkel soha nem. Vidámak voltak, táncos kedvűek, viccesek, merészek, bátrak, helyenként vakmerők. Mindig kaphatók voltak bármilyen megmérettetetésre. Nem állt össze tehát a kép.

Aztán amikor felnőttem gyakran vitát szült az eltérő látásmód, felfogás, mentalítás a prálá testvérek kapcsán. Szerintem minden ember egyenlő esélyt érdemelt. Szerinte nem...

És akkor jött a cigányok ideje nálunk is.

Megtalált egy, aztán kettő, több, minden.

Közben párhúzamosan zajlottak dolgok, egyszerre több színtéren, szintén az ők érdekükben.

Meglátogattam, végighallgattam, segítettem őket, ahol lehetett.

Ahogy említettem valóságos fizikai fájdalmat jelentett számomra nélkülözésük. Megtettem minden tőlem telhetőt.

Addig, ameddig a pohár be nem telt.

Első csepp egy közönséges rablás volt, ami által egyesületünket borzasztó nagy kár érte.

Második, amikor letámadt egyik asszony, mert a másikon segítettem, rajta meg nem. Miközben végig azt üvőltötte, hogy egy sem érdemli meg a segítséget. Egy sem.

Azon a héten még hárman jöttek hasonlókkal. Hogy ne annak, és ne amannak, mert azok aztán végképp nem érdemlik meg.

Harmadik és egyben utolsó, ahol kiloccsant mindent - amikor egyik, akit már régen segítettem - átvert és becsapott.

A szemeibe néztem - van az-az érdekes és meghatározhatatlan szín. A cigány szeme-színe. Barnás, feketés, lilás, zöldes és ez mind egyben.

Beleolvadtam ezekbe és azt gondoltam - Mamikám, ezt elbasztad...

Lelkileg, szellemileg és szakmailag követett el rajtam erőszakot.

Átbaszott, hogy többé ne tudjak előítéletek nélküli lenni.

Akkor nagyon hangosan megszólalt Édesanyám hangja bennem:

- a cigány, az cigány fiam...

Azóta vonal van.

Ahogy még egy csíkot szült bennem ma az is, amikor lányom osztálytársát megverték, mert visszakérte a saját fotballabdáját.

Ahogy azok is, amikor neveletlenek, parasztok és rombolnak, zúznak, szemetelnek.

Nem kevésbé az is, amikor nekem be kell kalkulálnom azt is a jövendőmbe, hogy a gyermekem nagyon későre lehet majd önálló, hiszen mindenhol jelen vannak, támadják az iskolából hazatérő gyerekeket, elveszik telefonjaikat, pénzüket, bátorságukat, életkedvüket.

De nem minden cigány cigány.

Vannak cigányabbak.

Például Erzsi.

Mondom ma büdösrodhadtbanda kitaposnám a mocskos fekete belüket, amiért megverték az osztálytársadat. Rugják ki az egész mocskos cigányt, ez legyen a büntetésük. Minél távolabb velük. Ma-holnap késekkel járunk iskolába, mert molesztálnak, támadnak, fenyegetnek.

Mire Anna:

- na de Erzsi?...

Igen. Erzsi, Alex, Renáta, István, Jóska ... - ők nem.

Ők a cigányabbak. 

Ők beilleszkednének, tanulnának, lépnének, fejlődnének.

Ott anya és apa dolgoznak. Bíztatják őket a tanulásra. Mosnak, főznek, takarítanak. 

ÉS TÁVOLTARTJÁK GYEREKEIKET A CIGÁNYOKTÓL. 

Soha nem játszhatnak velük.

Régebben furcsa volt, de ma már értem és tudom. Mert benne vagyok.

Tehát - maradjunk annyiban, nem minden cigány cigány fiam, vannak akik cigányabbak. És rájuk való tekintettel kell megkeresnünk magunkban azt a helyes hozzállást, mely szerint minden ember érdemel egy (és fél ) esélyt. S ha ez mind így van - előítélettel nem indíthatunk.

Mindig rettenetes arról beszélni kérésre, amit csinálunk, amik vagyunk, akik hozzánktartoznak, a szerepeinkről, amik meghatározzák azt, amit magunkról gondolunk.

Emlékszem arra a lefagyásra, amit akkor okoztam egy képzés kapcsán a résztvevőkben, amikor arra kértem őket, hogy határozzák meg magukat, de próbáljanak arra törekedni, hogy ne szerepekben gondolkodjanak. Tehát nem Éva vagyok, anya, fogyatékkal élőkkel foglalkozó pszichológus és feleség - hanem Éci vagyok ... érzékeny, gyermekszerető, lobbanékony, mozgékony, határozott stb.

Voltak olyanok, akik feladták. Vagy egyszerűen elvesztek szerepeik útvesztőiben.

Így vagyok az interjúkkal is.

Amikor valamit hónapok óta szervezek, álmaimat is áthatja, azzal kelek és fekszem.

És akkor a szám elé nyomják a mikrofont és megfagyok. Nincsenek rá szavaim...

Vagy hasonló, amikor általában véve a munkámról kérdeznek.

- Mivel foglalkozol?...

- khhmm... hát tudod... - az jó, mert én nem nagyon.

Ma először szembesültem Isten igazából azzal, hogy fogyatékkal élőkkel foglalkozom.

Nem a ténnyel, hanem a célcsoporttal.

Azzal az érzelem-sokkal - amivel azok szembesülnek, akik ritkán érintkeznek velük.

Ugyanis számomra nincsenek fogyatékkal élők.

Van Maris, Julis, Peti, Andris, Ferike, Robi - de ők a barátaim, ismerőseim, kollegáim - semmiképpen nem fogyatékkal élők.

Ettől ezek alatt az évek alatt totálisan elvonatkoztattam.

Máig.

Ma Isteni ajándákot kaptam és azt éreztem, amit azok érezhetnek, akikkel akkor dolgozom, amikor megpróbálom elmagyarázni, hogy a sajnálat senkit nem visz sehova. Ezek az emberek egészek, korlátokkal. Ahogy mi nem vagyunk egészek korlátok nélkül. És nem sajnálkozni kell, hanem megismerni, elfogadni, beengedni és megérteni vagy akár megszeretni.

Én szeretek.

És elveszítettem a látásomat.

Nem láttam a korlátaikat.

Őket láttam, ahogy Isten a szereteten át lát bennünket.

Tisztának és szépnek. Az enyéimnek.

Zokogni kezdtem.

Ezeket a fogyatékkal élőket nem ismertem. Nem a szereteten át, hanem a rácsodálkozás szemszűrőjén át vettem őket figyelembe.

És azt tapasztaltam, hogy sajnálkozom.

Azt nem tudom, hogy kit sajnáltam. Azt hiszem magamat... Mert ők nem voltak sajnálatra méltók.

Ajándékot kaptam ma Istentől, a látás ajándékát.

Láthattam azt, amit eddig soha nem értettem.

Magunkat innentől-oda és túl.

Félelmekkel, reményekkel, kicsinyességekkel, beteges görcsösködésekkel.

És megtudtam, hogy egyetlen út a szeretet.

Sem több sem kevesebb. Ennyi és ez.

Mindenféle kapcsolatban, szerepben, helyzetben és időben.

Ahogy közeledik a tél - egyre hangosabban szólal meg a csend. Akár az állatok, nálam is beáll a hibernálás. Kerülöm a hideget, zavar a tömeg, egyre kevésbé foglalkoztat a realitás és egyre gyakrabban az, aminek a földi életben nyoma sincs.

Most, hogy a gyerekek nagyobbak, rajtuk is ugyanezt látom.

Befele, a csend irányába...

A nyár pofátlan és türelmetlen.

Mindent magának akar.

A cipők hangosabban kopognak, a fények erősebbek, a zajok színesebbek.

A télnek csupán két színe van - fehér és fekete.

E kettő között azonban minden árnyalatában ott rejlik az élet maga.

Mintha a lélek is feltöltődni akarna, majd felhasználni és alkotni abból, amit elraktározott.

Régebben, helytelenül - depressziónak hívtam.

Ma már tudom, csend a neve.

Csend és építkezés.

Mert kellenek a falak.

A falak nem mindig az elzárkózás szimbólumai.

Lehetnek a védelemé is. Ami nem csak nekem ad szállást, hanem mindannak, aki felém fordul. Aki bennem keres lakást.

Nemsokára itt van az ég legszebb időszakának a hava.

A decemberé.

Elkezdődik az advent.

A nagy várakozás.

Függetlenül attól, hogy a Karácsony az egyik legfélreértettebb ünnepek egyike, talán így is az egyik legszebb. Hiszen születést ünnepelünk.

Fényt. Világosságot a sötétben.

Amikor megszületik egy kisgyerek, soha nem zajjal ünnepeljük.

Hanem csenddel.

És meghittséggel.

Hogy időt adjunk megbarátkozni számára azzal a világgal, amelybe beleszületett.

A Karácsonyaink is erről kellene szóljanak. Ahogy az egész telünk.

Egész évben futkosunk, jövünk-megyünk, sietünk. Télen az időjárás is megadja az esélyt a slow-life megélésére. Lelassul a forgalom, a léptek óvatosabbak, keressük egymás közelségét, hiszen a sötét és hideg elviselhetetlen magányban.

Én hiszek a tudatos felkészülésben.

Hogy felnőhet az ember lelke annyira, hogy kapni helyett adni akarjon.

Csendet, meghittséget, önmagát.

Jó lenne a mindenféle mozgalom mellett - egy csend, meghittség, egymást kereső és amim van tisztelő - mozgalom is.

Amelyben kereteket teremtek a hálaadásra a mellettem előkért, a saját életemért - múlttal, jelennel, jövendővel egyaránt és megtanulom elfogadni és megbecsülni azt ami vagyok és amim van.

Az egész egy pillanat.

Ahogy az élet is az.

Ma vagyunk, s holnap már az emlékünk is halovány.

Minek sietni hát?

Mindent lassan és csendben. Az idő illúzió csupán. Ahogy én magam is az vagyok.

A valóság a lélek, az illúzió a világ. Rettenetes, hogy mi fordítva élünk. Ténynek vesszük a világot, mivel merevebb, közönyösebb, és "tényszerűbb". Holott csak formája a rugalmas léleknek, mint pohár víznek a pohár.

Pilinszky János  

Nem tudom, hogy a régi telefonnélküli időben hogy működött - jóval a kidoboltatás után, minden esetre a mi időnkben, amikor csak néhány embernek volt telefonja, aztán meg elég soknak, de a sok felének kuplázsa is - élő szóban csengett a muzsika. Ha valamit akartál mondani X-nek, szóltál Z-nek:

- figyelj, tudsz te titkot tartani?

Vagy csak annyit mondtál a dolog végén:

- de aztán ez kettőnk között marad... ígérd meg...

Szóval, híre ment.

Olyan is volt, hogy a rólam szóló hírt hallottam vissza, mintha mással történt volna meg.

Régebben ugyibár, nálunk es a családban, mint mindenhol - sportoltak a gyerekek.

Ki-ki a maga szerencséje szerint.

Mert az nem erőst tudott kiderűlni, hogy ki miben a legjobb, mihez ért, mire született.

Elmentél valahova - ahol vagy a szüleid ismerték az edzőt, vagy a barátod mondta, hogy jó, mert adnak ingyen tréninget, vagy azért mentél, mert télen a koripálya neked ingyenes volt, akár nyáron a strand is, mert a korispályás stáb, nyáron a strandos stáb volt.

És akkor odamentél.

Odacsapódtál.

És csurrant-cseppent.

És ha jóféle voltál, jártál sok sok évet, amíg fel nem nőttél - ha meg nem voltál kitartó, akkor elillantál az első verésnél.

Mert akkoriban nem volt gyermekkközpontú a sport szeretetére való nevelés.

Na de más idők voltak...

A jófajták maradtak.

És presztizs volt sportolónak lenni. Nem pénzbeli, hanem jellembéli...

Ma hova megy a gyerek?

Ezerféle alternatíva van.

Évkezdéskor egymás kezébe adják a kilicset a sportklubok, edzők, szórólapozók. Aztán mind egyszerre vesztődik el minden.

Maradnak a barátok, játszóteres sorstársak:

- te hova jársz?

- ide

- s milyen?

- jó

- akkor jövünk mi is... legalább felváltva megoldjuk a gyermekhordást.

És ugyanott vagyunk, ahol harminc éve.

Nem tudjuk, hogy a gyereknek melyik sportág lenne a legmegfelelőbb, mire van tehetsége, elhivatottsága, tűze - csak visszük, hogy mozogjon. Vagy mert divat.

Minap keresgélek egy oldal utan. Egy szaromfütty honlap, ami összesítse a vásárhelyi sportklubokat, vagy edzőket, vagy választható sportágakat, vagy bármit kategórizáljon, ahonnan elindulhatok.

2oo7!!!!!!!-es adatokba botlom.

Azóta nem volt frissítés.

Keresem a lányomnak a megfelelő sportágakat - amiben jónak látom. Egynek sem találom a honlapját. Nyilván, aki sportol, nem netezik... én kis hülye....

Jó lenne egy Nagy Sportágválasztó, mint a szomszédban. Pont ősszel szokott lenni, nem?

Na első lennék, aki nyitás előtt sorban állnék, hogy hivatásukat komolyan vevő szakemberek megvilágosítsanak engem és a gyermekeimet arról, hogy nekünk mi lenne a legjobb. És én, bármilyen áldozatra kész lennék annak érdekében, hogy a gyerekek ne a dorbézolás, hanem a sportos, aktív, egészséges életmód irányában induljanak el, megtántoríthatatlanul.

Annak ellenére, hogy nem foglalkozom gyerekekkel - kivéve azokat, akik körülvesznek és akiket valamiért valamilyen szitációkban rám bíz Isten - gyakran megkeresnek szülők gyereknevelési gondokkal. Igyekszem eleget tenni a kérésnek, a megfelelő helyre irányítani őket, miután jól kivessézzük, rendszerint egy találkozós vagy telefonos formában a problémát.

Van, hogy elegendő egy telefonbeszélgetés, mert a szülő készen áll arra, hogy megfelelő szemszögből tekintsen a problémára. Ne hibásokat keressen, hanem a megoldások nyomába eredjen.

Jó magyar szokás elsőre bűnbakkokat keresni.

A férjem miatt van...

Nagyszülőktől örökölte...

Velem is ezt csinálták...

Ha ezt vagy ezeket készen áll félretenni - a probléma is elindulhat lassan de biztosan a megoldás vagy megoldások irányába.

Hiszek a megoldásokban.

És egyáltalán nem vagyok híve a hosszú lére hagyott, a hosszú pórázra engedett nagy lamentálásoknak.

Balázs fiamat, amikor először oviba vittem, már mögöttünk állt egy sikeres beszoktatás, az első gyerekkel.

Anna egy napot sirdogált.

Második nap szomorkodott.

Harmadik nap feloldódott.

Negyedik nap szemrehányóan kijelentette - mindennek akkor van vége, amikor a legjobb.... - rátappintva ezzel az élet egyik legnagyobb tanítására.

Nem így Balázs.

Ő - igaz nem került a neki megfelelő helyre. Hiszen abba a hibába estem bele, hogy ami az elsőnél működött, a másodiknál is működnie kell.

Nos, ez soha nincs így.

A két gyermek nem egyforma. Nem is lehet vagy szabad akként kezelni őket.

Hosszú harcok következtek a gyerekkel, a nevelőkkel, a környezettel, önmagammal, amíg végül felül nem kerekedett a józan paraszti ész bennem és azt nem mondtam, hogy ha széllel szemben is kell vizelnem, meg fogom oldani.

Sikerült.

Most ismét ugyanabban a hajóban utazunk.

Három év után.

Megismétlődni látszik minden, pedig nem a környezettel van baj.

Felismertem, hogy ez a gyerek nem szeret váltani.

Bármilyenek is legyenek a jelenlegi körülmények, inkább vállalja negatív kimeneteleivel együtt, semmint a változást.

Márpedig a változásra szükség van a fejlődés, a továbblépés érdekében.

A hétvégén ezen dolgoztunk.

Nem kell nagy eszköztár.

Közös, együtttöltendő idő és némi játék. Ami megadja a biztonság és az otthon melegének az érzetét.

Megbeszéltük, hogy vannak dolgok, amiket ha magunk mögött hagyunk, hiányoznak. És ez így természetes. De nem nézünk vissza, mert attól elszédülünk. Előre megyünk.

Nem futunk, nem rohanunk, hanem lépésenként tesszük meg a ránk váró útat.

Ennek ellenére sirva megyünk iskolába.

Pedig hát minden jó ... ha a vége jó.

Előtte azonban ott vannak a meccsek. Az egyéni kis harcok, azok a körök, amiket neki és nekem le kell szaladnunk.

Kulcsszó a türelem.

Ebben a fázisban mindent visz.

Meg kell értenem annak a gyermeknek a félelmeit.

Ugyanakkor tudnom kell azt is, hogy belőlem (is) táplálkoznak.

Túlzottan erős a közöttünk lévő kötelék.

Nem simán csak anya-gyerek kapcsolat. Hanem mintha lenne mögötte még valami. 

Ott van Anna. Ő tanít nőnek lennem. Ő mutatta meg az anyaszerep csínját-bínját számomra.

Önálló, eredeti, megismételhetetlen, erős, bátor, nőies és rendkívűl okos.

Ezzel szemben Balázs valami más.

Ő a mélyénemről hordoz tanításokat. Kötelékeket bont bennem és csomóz. Máshova nyúl ugyanazzal a szóval, tettel vagy érintéssel.

Talán innen a kötődés is.

Olyan mintha épülne valami, ami rendkívűl fontos. És amíg nem képes állni a saját lábain, féltjük az összeomlástól. Akár a kártyavárat.

Meg kell tanulnunk elengedni egymás óvó kezét.

A görcsösség merevvé tesz. A merev kéz pedig maga ellen fordulhat egy óvatlan pillanatban. A remegés összeomlaszthatja az egész gondosan felépített addigi munkát.

Mondogatom, hogy ajándékok a gyerekek, de akár a szülinapos - a piros biciklit nem adnám senkinek. Még egy körre sem. Az egyedül az enyém.

Pedig akkor lesz igazán az enyém, ha más is kipróbálhatja. Ha szívesen adom egy körre. És azt a kört én magam is megtanulom élvezni.

Ez egy következő lecke.

És nem hiszem, hogy a tanév vége lenne.

Ezt minden egyes helyzetben újravesszük.

Mindig újra és újra.

Majd ha barátok váltják fel az addigi szent és sérthetetlen világlátásomat, majd ha hazajön szorongva az első kislány és azon a napon is, amikor kimondja a boldogító igent vagy nemet.

A gyerek lelke még köldökzsínorokon függ.

Lazaságom az övé is, ahogy félelmeinken is osztozunk.

. Mitől félek?

. Miben nem bízom?

. Miért nem állok és állunk készen a következő állomásra?

Ha a gyerekkel baj van - soha nem nála keresendő a probléma, hanem bennünk. 

És soha nem a hibás, a bűnbakk kiléte fogja megoldani a problémát, hanem a továbblépés maga.

Valahogy így, ennyire egyszerűen:

- indulunk?

Indulunk.

- na akkor jó...

Föltéve ha megértünk arra a jóra, amit a következő tanítás rejteget...

Amióta pályázatírással is foglalkozom egyet megtanultam - a hit és a vallás magánügy. Nem is szeretem ráerőszakolni senkire meggyőződésemet és viszolyogva figyelem, ahogy egyes felekezetek buzgó hívei semmitől nem riadnak vissza annak érdekében, hogy a másik nyakába öntsék azt ami szerintük az egyedül üdvözítő.

Az Atya van.

Nem kell feltalálni, megtalálni, keresni.

Ő van.

Az már más kérdés, hogy te hol tartasz éppen. Mennyire közeledsz vagy távolodsz attól a ponttól, amely a teljes harmóniát jelenti.

Divatos és fölöttébb igaz nagymegmondás, hogy repülőszerencsétlenség esetén nincsenek atisták.

Mindenki imádkozik, könyörög valakihez.

Életem egyik legnehezebb szakasza volt, amikor azért könyörögtem, hogy Isten megrövidítse szeretett nagymamám szenvedéseit.

Fájdalmai voltak, már ritkán és keveset volt magánál.

Soha azelőtt nem beszélgettünk Istenről.

Szerinte is magánügy lehetett.

És akkor egyszer csak közöttünk volt Isten.

Világosan, félreérthetetlenül, toronymagasan.

És azért imádkoztam akkor, hogy magához vegye.

Mert Maminak ott volt és van a helye. És én majd nála is fogom keresni.

Az, hogy mit jelent nekem Isten megfogalmazhatatlan.

A férjemmel való kapcsolatomról is nehezen tudnék beszélni, hogy mennyire szeretem vagy nem szeretem, hiszen minden normális kapcsolat örök változásban van. Soha nem állandó. Ma ilyen, holnap más. Az egészet kell szemlélnem ahhoz, hogy valamire való képet adjak.

Számomra Isten van.

Más relatív.

Nem szeretem túlzásokba emelni ezt a dolgot.

Aki nem gyakorolja vallását és hitét, az ő dolga.

Én teszem. Nekem fontos ez. Aki ismer tudja mit jelent életemben ez a bázis, ez az igazi és egyedül éltető oxigénpalack. Nem kell bizonygassam. Ha kellene, fölöttébb gyanús lennék.

Az sem ejt különösebb nyugtalansági állapotba, hogy más nem így gondolja.

Az az ő dolga.

Nekem oxigén nélkül nincs élet.

Ha ő úgy gondolja, hogy neki igen, ne lélegezzen.

Emlékszem amikor először a lélegzéről, az oxigén fontosságáról tanultunk, és felhívták a figyelmünket arra, hogy mennyire fontos lélegezni - percekig össze-vissza szuszogtam. Nehezen és természetellenesen vettem a levegőt.

Na Istennel is így vagyok.

Benne vagyok. Nem kell túlspirázzam a dolgot. Számomra ez olyan természetes, mint a levegővétel.

Benne élek, mozgok és vagyok...

Ma ismét friss vallásórásokat kaptam. Elsős-másodikos gyerekek.

Fele nem tud imádkozni.

Nem tanították.

Rengeteg pro és kontra elhangzott a vallásóra fontosságáról és hiábavalóságáról. Érdekesnek tartom azt a meglátást is, hogy az iskolában egyetemes vallástörténelmet kellene tanítsanak és slussz, a többi a szülő dolga legyen.

A vallástörténelem fölöttébb érdekes. Én is mai napig szeretettel nyulok vissza az egyetemen szerzett ismereteim közé - felüdülésképpen.

De a mindennapjaim másról szólnak.

Azoknak hitem az alapja.

Hogy kommunikálok Istennel.

Ahogy a gyermekeim kommunikálni kezdtek azonnal megmutattam nekik Isten-kapcsolatomat. Nem rájuk erőszakoltam, hanem megmutattam. És elmondtam, hogy nekem ez miért fontos.

Ha betegek voltak imádkoztam, ha boldog voltam imádkoztam és ha este lett megköszöntem, hogy ajándákba kaptam őket és az anyjuk lehetek.

Nem tudom, hogy lesz-e Istenük. Mert magánügy.

Valamikor lesz egy pont az életükben, amikor döntő lesz minden addigi történés. Ahogy az általam mutatott minta is.

Mégis jó nekem azt hinnem, hogy nincsenek egyedül.

Hitem szerint őrangyalok őrzik lépteiket és a legcsodálatosabb szeretet veszi körül őket.

Nekik meg szabad akaratuk van eldönteni, hogy igénylik-e vagy sem.