2014. szeptember 11., csütörtök

Valamiért, ahogyan előrehaladunk az életúton, egyszer csak elkezd az időnek jelentőssége lenni. Gyermekként csak jelzésértékkel bír. Hogy adott pontban éppen hol kell vagy kellene lennünk, éppen mit kellene tennünk és elég nem szép ha nem tesszük. A késő, korán és éppen időben jelent valamit. Aztán a késöbbiek során már számítani kezdenek először csak a napok, majd az órák, sőt percek is. Húznánk, töltenénk, nyújtanánk - kényünk-kedve szerint.
Aztán ismét fordul egyet a kerék. És akkor az kezd el számítani, ami valójában érték. Az itt és most. A bárcsak örökké tartana... A mindegy, hogy hogyan, csak így együtt. Mert jól tudjuk már, hogy semmi sem tart örökké.
Talán az idő megállítására lehettek valaha kísérletek a nagy családi együttlétek, vasárnapi ebédek, ünnepi vacsorák. Az idő kerekének a visszaforgatása oda, amikor még együtt éltünk, tettünk, vettünk voltunk. Mindegy, hogy hogyan jössz fiam, a lényeg, hogy itt légy...
Persze mára már ez sem elég.
Rendre buknak be, vallanak csődöt az ilyen összejövetelek. Mert nem becsüljük eléggé az Itt és Mostot. A mindegy, hogy hogyant - csak így és együtt-et.

Valamiért bízom abban, hogy ha az ember visszamegy időben oda, ahol elesett, megnézi azt a követ, ami elgáncsolta, elgondolkodik léptei felett és beismeri, hogy akár másként is léphetett volna - sikerül megváltoztatnia életét. Mert a rossz lépések fel nem vállalása újabb gáncsokat szül. De amikor sikerül felismerni, hogy nem kővel volt baj, ami évezredek óta ott állt, hanem velem, aki esetleg ki is kerülhettem volna - akkor az már valami. Nem sok, de legalább egy kezdeti löket igen.
Múltkoriban a pap maga mondotta - mintha felerősítette volna belső hangomat - hogy amit kérünk és amennyit kérünk - az és annyi adatik meg.
Néma gyereknek anyja sem érti a szavát.
Van ez így.
Honnan tudjam, hogy az a gyerek éhes és fáradt, vagy esetleg fázik - ha egyszerre ettünk - és én még nem éhezem, hasonló módon öltöztünk és én még nem fázom, egyszerre keltünk és nekem még magasan áll a Nap?
Honnan tudhatnám, hogy készen áll már arra, amit kér?
Onnan, ha elmondja. Ha hangosan is sikerül kimondania, azt amire vágyik. Mert akkor készen áll a befogadásra is.
Nem hiszem, hogy az ősbűn miatt, de valahogyan egész életemben azt hittem - nekem vezekelnem kell. Ki tudja ki bűnei miatt?
Talán nem is ez a fontos.
Sokkal fontosabb az, hogy már nem vallom magam első fokon bűnösnek.
Ismerem a gyarlóságaimat, nevén szólítom őket, kerülöm az olyan helyzeteket ahol elbukhatom, mert tudom most állok, de a következő pillanatban már eleshetem.
Fontos az, hogy úgy gondolom készen állok a boldogságra.
Az idő, az Itt és Most mély és tiszteletteljes megbecsülésére.
A jelenléted ajándékként való elfogadására.
És a holnapra.
Ami legyen hosszú vagy rövid, ajándék. Ahogy az a tegnap is az volt, amikor itt lehettél.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése