Szülő az, aki megmutatja gyereke számára a világot. És olyannak mutatja meg azt, amilyennek ő maga is látja. Élhetőnek vagy élhetetlennek. Tele rettegésekkel, félelmekkel, negatívumokkal, bizalmatlanságokkal és ellenségeskedésekkel - vagy éppen ellenkezőleg, tele pozitívumokkal, bizalommal, szeretettel és elfogadásokkal, önelfogadással.

Amikor gyerek voltam, édesanyám egyedül nevelt bennünket. Három gyerek, egy asszony. Bármilyen világban kemény párosítás. Igényelt önfeláldozást, sok munkát, lemondásokat, megfeszített tempót, számigálásokat, gyengeségek és betegség megtagadását és sok olyan tulajdonságot, világszínt, amit esetleg egy férjére támaszkodó asszony, még olvasmányaiból sem ismer.

Emlékszem, amikor először léptem át legjobb barátnőm házának küszöbét. Stuporral figyeltem ahogyan a nagyon más édesanyja lazán nem tudja levenni a hűtő tetejéről a vasalót, mert az magasan van, ahogy lazán lebetegszik, mert van aki főzzőn vagy lemenjen vásárolni helyette és ahogy fáradtságra panaszkodik, mert a férj takarít vagy elrendezi a gyermekeket.

Otthon elmeséltem.

Nem igazán illet a képbe a dolog.

Akkor mondta el anyú, hogy ilyen az igazi Nő.

Mondom jó.

Mert addig nem ismertem, láttam ilyent.

Szóval anya volt az, akit annyira megkeményített a világ, hogy már annak is jelzésértéke volt, ha otthonfelejtettünk valamit egy mérföldköves napon és vissza kellett lépnünk érte. Te Jó Isten - ez ma nem fog összejönni. És csakis azért lett igaza, mert anyaként állította. Mintegy bevonzotta a rosszat, a negatívumot. Már egészen korán tudtam, hogy ha valamit el szeretnék érni, minden bizonnyal többször neki kell futnom, mint a megmászhatatlan jéghegynek, ahhoz, hogy végül sikerüljön is.

- Nekünk csak másodszorra sikerülhet... - állította.

Felnőttként rájöttem, hogy szart sem így van. Csak nem lemondással kell nekifutni a dolgoknak.

Manapság ilyeneket mondok magamnak: nincsenek elintézetlen dolgok, sikerülni fog, akkor is sikerülnie kell, nekem mindig összejön... - és láss csodát, sikerül is.

Nemrégiben egy asszony keresett meg a gyerekével.

Magunkat láttam évtizedekkel ezelőtt.

Elmondta a magáét. Intézkedni jött. Segíteni tudtam volna rajtuk akkor és ott, de egyszerűen nem hagyta. Folyton azt ismételgette, hogy még visszajönnek...

Hiába magyaráztam csendben, tagoltan, hogy most azonnal tudok segíteni - minden áron akart szaladni még egy kört.

Nos jó. Hagytam. Különben meg elszállt volna a bizalma.

A hétvégén születésnapokon jártunk.

Vegyes születésnapokon.

Egyiken fele-fele arányban román és magyar családok.

Volt a hangulatban valami fagyos.

Mint amikor visszatartod a lélegzetedet.

A gyerekek - a kicsik - önfeledten hablatyoltak, mindenki a maga nyelvén, fociztak bábeli zavart megtagadva, rohangáltak és beszélgettek.

Azt mondja a gyerek, hogy a fiam románul beszél... - miközben egészen biztosan tudom, hogy egyáltalán nem beszéli a nyelvet... Mondom jó. Hátha igen, akkor igen. 

Olyan szinten zajlott a kommunikáció, mint a Bolgár kalauzban, Kosztolányi Dezső Esti Kornéljában. Megy a duma reggelig a vonaton, miközben a főhős egy mukkot nem beszél a kalauz nyelvén. Hümmög, igenezik és nemezik, bológat és csettinget.

Na Balázs fiam is így beszéli a románt.

Jön a gyerek. Kérdi: - vrei balonul?

Mire Balázs: nu

Vrei sa sparg?

Mire a fiam: nu.

A gyerek továbbszalad.

Kérdi mit mondott.

Fordítom: kéredalufit,nem,akarodhogykipukasszam,nem.

S akkor melyik részét mondtam én anya?

Hahahaha. Mondom azt, hogy nem.

Na ne - azt mondja. Akkor megyek mondjam meg neki, hogy da....

Szóval mi már lefagytunk, felnőttekül.

Minden bizonnyal őket is le fogjuk fagyasztani.

Anélkül is, hogy egy szót szólnánk a Trianoni békeszerződésről.

Mert megmutatjuk nekik saját szemeinkkel a világot.

Hazafele menet Anna megszólal.

Szép gyermek volt. Csak román.

Hátranézve láttam, hogy a lába már fagyos.

Maholnap a szívéig is elér.

Nem tehetek róla, hogy hideget lélegzem...