Most már egészen biztos, hogy vénülök. Néhány évvel ezelőtt a gyermekek születésekor - minden bizonnyal az állandó kialvatlanság miatt - elkezdtek megjelenni az első szarkalábak. Ugyanekkor vettem észre, mivel nem volt időm a megszokott periódusban hajat festeni, hogy egyre több az ősz hajszál és egyre ritkább a satén. Pánik fogott el. Félelem. Hogy mi lesz ha...? Meg időnap előtt...? meg egyáltalán.

Aztán telt tovább az idő és egyre megszokottabbá kezdett válni ráncaim mindegyike. Talán még a hajamat is meg tudnám szokni a maga szürekéségében - ha nem lennének ekkorák a gyerekek.

Mert minden gyerek szereti ha a szülei szépek, rendezettek, ápoltak és a család keretei között divatosak, stílusosak.

Anna számtalanszor kijelentette, hogy sokkal jobban szeretné, ha néha csajosabb lennék. Soha nem mulasztja el a dícséretet ha szebben felöltözöm. Innen gondolom, hogy nem díjzaná ha a divatosabb szőke árnyalat helyett egy szürkés-fehérrel feszítenék. Még odébb van az, hogy megértse, hogy minden egyes fehéredő szálnak külön meséje van. Amit büszkén viselek. Mert az enyém. Sokkal inkább az, mint bármilyen más idegen toll, amivel ékeskedem.

A vénülés jelei azonban nem a fent említett ráncok, szarkalábak és őszülő haj.

Hanem a lelki érettség.

Hogy felismertem a javítás, foltozás, megcsinálás, helyrehozás igéket és egyre jobban igénylem azok mindennapos jelenlétét életemben.

Gyakran járok vissza a múltba.

Az utóbbi hónapokban különösen sokat.

Javítani. Építgetni, foltozgatni, helyrehozni.

Azokat a felégetett hídakat, amiket fiatalon és tapasztalatok híján hagytam magam mögött.

Nem gyengeségből vagy gyarlóságból - hanem tapasztalahiányból és tudatlanságból.

És most minden egyes híd fontos lett.

Mert lelkem labirintusában vannak olyan utak, amelyek járhatatlanok. Blokkolva vannak és elérhetetlenné tesznek olyan utakat, amik a fényhez vezethetnek.

Ajánlatosabb hát visszamenni.

Persze nm könnyű.

Az ember kicsit önmagával szembesül.

Mint a Találkozás egy fiatalemberrel - ben. (Karinthy Frigyes)

Az egykori nagyképű, büszke, pökhendi én - aki azt hitte ereje van megváltani a világot, miközben önmagát képtelen volt arrébbtenni - a mostani önmagammal, aki tisztában van azzal, hogy tévedett, s talán éppen emiatt, valahogy tele van önmegváltó erőkkel.

Nem kényelmesek a visszautak.

A találkozások. A főhajtások és bocsánatkérések. A foltozások és javítgatások - de nélkülözhetetlenek és a várt, megcélzott végeredmény vitathatatlan.

Nincs fény a falak mögött.

Csak a labiritus és a kiúttalanság.

Márpedig ha kell a fény - vissza kell menni egyenként minden egyes félbehagyott, felégetett ösvény mentén és újra kell építeni azokat.

Még jó, hogy a gyermekeim kezét foghatom.

Így kicsit miattuk is van.

Hogy számítson a tisztaság és a teljes kép.

Mert az ember legjobban önmagán keesztül tanít. Ahol a szavak fabatkát sem érnek.

Egy dolog számít mindössze - a szeretet.