Minden családban él valami rémlegenda, ami szájról-szájra terjed, generációról-generációra. Vannak akik földönfutókká lettek, vannak akiket a háború, vagy az azt követő nincstelenség kényszerített útra, költözésre, életmódváltoztatásra, vannak szoknyapecér dédtaták, vénlány nagynénik, akik végül ki tudja hogyan, teherbe estek. Nos a férjemék családjában a fej nélküli tyúk története az egyik nagykedvenc.

A történet dióhéjban annyi, hogy róka garázdálkodott a gazdaságokban. Többek között a férjem szüleinek a portáján is. Megölte a tyúkokat, majd eliszkolt. Az egyikkel nem végzett instant, mert csak a fejét harapta le. Az szerencsétlen fej nélkül előreszaladt az udvarba, halálra ijesztve mindenkit, többek között, az akkor a fiúnkkal egyidősforma férjemet is.

Na ezt a történetet a gyerekek hozzávetőlegesen hetvenszer hallották már, de megunhatatlan. Már előre készülnek rá. Stimmolják egymást és önmagukat, kacagnak a csattanóján és rettegnek a főhőssel, miközben előretámolyog a fej nélküli sarkantyús.

Minden egyes alkalommal vgigkérdezik, hogy ki hol állt éppen, miért nem lehetett semmit tenni, mintegy preventív lépésként, hogy a tyúkok megmeneküljenek a róka pusztításától.

- Ha ti tudtátok, hogy róka jár, be kellett volna vinni a tyúkokat a házba.

Punktum.

Közben meg a fej nélküli tyúk története egyáltalán nem egyedi, csak ezt még szegény gyerkőcök nem tudhatják. Milliónyi fej nélküli tyuk támolyog emberi világunkban is, a róka mindenhol pusztít, de preventíve nem tesszünk semmit.

Sajnálkozunk. És beszélünk róla. De tenni nem tesszünk.

Ha végiggondolom az életemet minden egyes rókatámadás előtt volt bennem még annyi erő, hogy jó sok helyre elfussak és segítséget kérjek. Vagy helyesebben segítségért esdekeljem. De nem kaptam sehol. A segítséget kérő, a már zavart, de még menthető lelkeket sehol nem veszik komolyan. Vagy lemondanak róluk eleve, vagy figyelemfelkeltő akciónak képzelik segélykérő kiáltásaikat.

Itt van ez az idősődő hölgy. Soha nem volt egy nyájba símuló, megszokott figura, de szép napokat élt meg. Intelligens, jól szituált, művelt, világjárt, közösségben élő hölgy.

Ahogy visszagondolok, olyan 1o éve indult el láthatóan a lejtőn.

Feltételezem, hogy nem szó nélkül.

Ő maga is leadhatta utolsó lövéseit, elcsattogtathatta segélykéréseit a siket és könyörtelen világ fele.

Mert az már biztos, hogy senki sem hallgatta meg.

Ma már egyedül van és beteg. Miközben egy közösség tagja. Nem passzív, hanem aktív, félrecselekvő tagja. De még mindig senki nem tesz semmit. Minden bizonnyal azért, mert mindenki úgy gondolja nem az ő feladata. A másiknak kellene cselekednie, aki sokkal közelebbi viszonyban volt vele.

Miközben már ezen a ponton ez régen nem lényeges.

Hiszen a tyúk ott rohangál fej nélkül a porta udvarán.

Emlékszem határozottan az arcokra, a reakciókra, a hangokra, a hangulatokra de legfőbbképpen az elutasításokra, amikor segítségért folyamodtam. Pedig nem kértem egyebet, mint egy esélyt. Hogy életben maradhassak. Semmi többet, semmi mást.

Amikor felismertem a férjemmel való kapcsolatunk kegyetlen buktatóit, akkor is igyekeztem segítséget kérni. Őszintén elmondtam, hogy bajban vagyok és egyedül nem tudok ezen mozdítani.

Amikor embertől (egyházi vezető) kértem segítséget, kidobott.

Aztán elmentem Istenhez - és ő ide vezetett.

Két csodálatos gyerek anyja lettem, akik a szeretetnek és elfogadásnak olyan szintjeit mutatták meg, amikre soha semmi vagy senki nem lett volna képes elvezetni - hét emberőltőn át sem.

Szóval - vannak közöttünk fej nélküli tyúkok.

De egyre megszokottabb a látvány.

Lassan az meghökkentő, ha valakinek a feje a vállain nyugszik, a nyak meghosszabbításaként.

Mégis tény, hogy nem figyelünk eléggé.

Sem a saját, sem a másik segélykiáltása felé.

Pedig nagyon ideje lenne.

Mert ami ránkbízatott, az számon is lesz kérve.

Valamikor, egyszer, minden bizonnyal igen.

Bízom benne...