2014. szeptember 16., kedd

Évek óta megfigyelhető az a tipikusan vásárhelyi tendencia, hogy mindenki azon az egyöntetű véleményen van, hogy ebben a kurva városban nincs mit csinálni...de bezzeg ha itt meg itt élnénk, mennyi mindent lehetne...
Életemnek éppen egy olyan szakaszában vagyok, amikor mindennél jobban leköt a gyermekeimmel együtttöltendő minőségi és mennyiségi idő, mint bármely más esetleges ajánlat.
Azonban ezt megelőzően soha nem voltak unalmas, program és esemény nélküli napjaim. Rácsodálkozással és értetlenül hallgatam az elégedetlenkedőket - hiszen véleményem szerint ebben a városban soha nem az volt a probléma, hogy nem volt mit és hol csinálni, hanem sokkal inkább az, hogy egymásra voltak szervezve események, amik közül nehezemre esett választani.
Egy átlagos hetem b.f. (before children) úgy nézett ki, hogy heti két-háromszori színház - például volt olyan darab, amit nem átallottam 15 alkalommal megnézni, mert egyszerűen tel volt mondanivalóval, a stabil bérletes szimfónikus hangverseny, legalább egy érdekes kerekasztalbeszélgetés, vagy irodalmi bemutató és egy-két minőségi koncert vagy bulisest a barátokkal.
Ma már sokkal színesebb a skála, ami közül választani lehetne.
Ott van a temérdek civil szervezet, ahol mindig történnek dolgok. Egyszerre több helyen is kínálnak nivós beszélgetéseket, előadásokat, konferenciákat, bemutatókat, családi rendezvényeket, kiemelten gyermekprogramokat stb.
És az emberek nem mennek el!
Otthonról gyalázzák a szervezőket, kritizálják a várost, miközben tévét néznek és unottan bámulják a napiszart a neten.
Utóbbi időben, amikor személyesen kell megkönyörögni mindenkit, hogy eljöjjön a számára szervezett, az érte létrehozott esményre, mindig feltevődik bennem annak a kérdése, hogy miért?
Miért tördeljük magunkat kerékbe, ha nincs rá kereslet?
Ajánlhatsz bármit - tiz, tizenöt ember lézeng jóesetben unottan, alig várva már azt a momentumot, amikor hazamehet és jó nyugisan megoszthatja, hogy jelen volt az eseményen- ime a képes beszámoló.
Már az is hatalmas lépés, ha egyáltalán kimozdul a komfortzónájából, eljön.
Szinte képtelennek tűnik azonban fenntartani figyelmét - több mint tíz, jó esetben húsz percen át.
Akár a kisiskolás gyereknek.
Hova megyünk?
Milyen irányba tartunk?
Minket annak idején a szülők elvittek színházba.
Akkoriban játszották nagy sikerrel a Sütő darabokat.
Katasztrófálisan nehéz művek voltak - gyerekfejjel.
Emlékszem a harmadik felvonások idején éreztem, hogy végem van.
De beleszoktam.
Megszerettem.
Lételememmé vált.
Nem tudom, hogy ma el lehet-e vinni a gyermeket.
Vagy egyáltalán hány olyan felnőtt van, akinek igénye van a kultúrális programokra.
Tetteinkkel nevelünk. Nem a szavakkal, amiket kimondunk.
Hiába dícsérem tökeim vakargatása közepette a régi nagy színházi életet, amikor még Farkasibi együtt rezdűlt a színpadon a Nagylohinszkyvel a Nem félünk a farkastólban - ha utána beülök a tévé elé és végignézem estéről estére, ahogy a kurvák kergetik egymást a plazmám vásznán.
Mert nem mindegy...na.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése