Életem legkatasztrófálisabb és legterrorisztikusabb éveit Enyeden töltöttem. Mai napig sem sikerült beillesztenem, hogy mit kerestem én ott. Valószínűleg azért, mert semmit. Lehet, hogy valaki(k)ben hagytam valamit, de tőlem csak elvettek azok az évek.

Nyolcadikban, amikor mindenki pontosan tudta, hogy hova fog felvételizni - nekem mint mindig ezer alternatíva volt a fejemben. Fogalmam sem volt, hogy pontosan merre mennék, csak azt tudtam, milyen irányban szeretném továbbfolytatni a tanulmányaimat.

Erre volt kézenfekvő az-az iskola, ahol nagyapám végzett abban az időben, amikor csak a kiváltságosoknak adatott meg a tanulás. A Bethlen Gábor.

És soha nem fogom elfelejteni a pillanatot, amikor még talán vissza lehetett volna játszani - fel lehetett volna egyenesedni, mégis én voltam az, aki vigasztaltam a többieket és hittem abban, hogy az akadályok legyőzése egyedül tőlünk függ.

Ami alapjaiban véve így is van - csakhogy nem kell nekünk minden útunkba sodródó akadályt legyőzni. Vannak olyanok, amiket nem szégyen kikerülni. Sőt, mi több egyenesen ajánlott.

Ezt éreztem akkor és ott.

Amikor megláttam a 45-47 fős hálókat, a korhadóban lévő épületet, az embertelen körülményeket fürdőben és mellékhelyiségekben. De nem hallgattam a belső szóra. Megkeményítettem magam és azt mondtam - mindent lehet, csak akarni kell. És akaratban nem volt hiány.

Oly annyira nem, hogy majdnem belepusztultam a szó szoros értelmében, csakhogy becsülettel végigcsináljam azt, amit egyáltalán nem kellett végigcsinálnom.

Évekig nem tudtam arrafele nézni sem - ha Enyeden vezetett át az útunk. 

Most azonban húsz év után megértem arra, hogy szembesítem magam egykori önmagammal.

A gyermekekkel az oldalamon, elhatároztam, hogy megmutatom nekik Az Iskolát.

Katasztrófális állapotok uralkodnak.

Az éppen tatarozás alatt álló épület udvara, híres és történelmet őrző kertje, temetője -  maga az elburjánzott szeméttelep. Ehhez azonban nem föltétlenül pénz kell elsősorban, úgy gondolom...

Kísérteties volt látni a romokat és lépdelni azokon.

Mintha győzedelmeskedni mehettem volna vissza, miközben nem örömmámor, hanem gyász volt a szívemben.

Annak a fájdalma, hogy tényleg két évnyi plusz kört szaladtam. Illetve annak, hogy mögöttem az özönvíz. Hiszen alig maradt valami.

Bízom benne, hogy sikeresen befejzik a munkálatokat, hogy fog még felvirágozni ennek az ódon épületnek  varázsa, de ami most van, az a siralom völgye. Körülötte, mellette, alatta, felette.

Talán ha régi gráciájában láthatom - akár egy pillanatra is - az marad meg bennem, hogy a szépségért és a varázsért megérte, így azonban temetés volt a javából. Két évnyi múltam temetése - egy engedetlen pillanat eredménye, amikor nem hallgattam a belső szóra.