2014. szeptember 24., szerda

Édesanyám mindig azt vallotta, hogy a gyermekkel negyedik osztályig együtt kell tanulni annak érdekében, hogy letedd az egy életre jó szolgálatot tévő alapokat. Mindhármunkkal együtttanult. Aztán még ma is emlékszem ötödikre, amikor néhány tanár igazi román ajkú lett, oly annyira, hogy egy szót nem beszélt - nem is akart - magyarul, a francia tanárnő igyekezett csak franciául hozzánkszólni, a matematika hatodiktól egy  olyan domenzióba jutott értetted-e, ahova már nem mindenki követhette - és ami engem illet, megőrzitem én a jótanulói státuszomat, ugyebár az egyetem végéig - de egyre több lett az olyan perc, majd óra, amikor kedvemrevalókat gondolkodhattam, álmodozhattam, terveket kovácsolhattam, magam(ban) lehettem.
Szóval megéreztem rendesen, hogy elengedték a kezemet.
Mégsem volt a legjobb az a túl sok változás együttvéve. Elég lett volna belőle egy is.

Anna lányom tavaly elsős volt.
Pokoli elsőt hagytunk magunk mögött.
Hatalmas drámákkal, öngyi előtti monológokkal, mostazonnalindulokvilággá ígéretekkel, sirásokkal, hisztériás rohamokkal, miegyebekkel, amikről Istenigazából csak az a szülő tud, aki leül a gyerekével tanulni.
Volt, hogy visszaesett a teljesítményét tekintve. S én hülyemarha, ahelyett, hogy jó egészségesen felhuzzam mindkét vállamat, vettem a fáradtságot és rádolgoztam, hogy kijavítsuk a hibát.
Magátólérthetődően jól végeztük el az első osztályt.
Jött a vakáció.
Természetesen egy vaskós feladatfüzettel, amit illett elévegzni annak rendje és módja szerint.
A gyermek persze nem értette.
- Te anya...nem azért, de te tudod mit jelent az, hogy VAKÁCIÓ???
- Naná - mondom - vakáció az, ami alatt a gyermek mindent elfelejt amit előző évben verejtékkel megtanult.
És igaz.
Segített ez a feladatfüzet.
Soha nem használtam bűntetésnek, megszorító intézkedésnek, zsaroló eszközként. Hanem szépen megvolt. Ebben és ebben az órában tanulsz egy keveset. Kivételt képez, ha vendég van, ünnep van vagy el vagyunk utazva éppen.
És működött.
Mert nem volt tétje.
Persze jó kérdés: kinek, ki előtt, milyen céllal, milyen meggondolásból.
És megfogalmazódott bennem - te... ide figyelj... kié a probléma? Ez a gyerek elmegy és helyetted elvégzi a munkádat? Nem. Nos, akkor miért akarod te helyette elvégezni az övét? Talán, hogy kétséget nem tűrő módon rámenjen a kettőtök kapcsolata? Ha igen, folytasd. Ha nem, hagyd rá. Ha nem végzi el, az es az ő baja, ha rosszul, az es, ha igen és jól, nos az es.
Azóta nincs komédia.
Hazajövünk.
- Szivem ha van házid, amikor felszusszantál végezd el, hogy tudjunk lemenni, elmenni, megmenni, lenni.
- Jó.
És nekifog. Komotosan, saját tempóban, alaposan. Közben iszik, eszik, szarik - minden amit akarsz. Én bele nem szólók.
Néha azért mégis:
- drágám, ha szükséged van rám, én itt vagyok...
- jó...
És néha jön. Kérdez. Én visszakérdezek. Időm van. Mint a tenger.
Magamban mondom - semminek nincs tétje. Csak a szeretetnek, jóságnak és türelemnek. De annak nem kevés.

Mondanom sem kell, hogy jól vagyunk.
Mert tényleg semminek nincs tétje.
Csak annak, hogy szeretnek és viszontszeretek.
És minden apró lépésnek örülni tudok.
Mert kettőnkről szól.
Hogy én bízom benned - és e meghálálod irántad való bizalmamat.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése