Az utóbbi időben az van, hogy a gyerekek hamarabb kamaszodnak. Fizikailag is sokkal fejlettebbek mint mi voltunk, információik a világról sem azonosak a miénkkel - amit ebben az életkorban tudtunk vagy tudni véltünk és hát az elviselhetetlenség jelei is hamarabb jelentkeznek, mint nálunk annak idején.

Anna lányom egy lelkiismeretes, ügyes, szorgos, szófogadó kislány. Itthon mindenki tudja, hogy mi a dolga, ismeri a programját és ha valami rendkívűli jön közbe leülünk és megbeszéljük, hogy hogyan lakassunk jól egy káposztából egy egész nyáj kecskét. Nincs is ezzel semmi baj. A probléma azért van, hogy orvosoljuk. Ahogy a szabályok is azért, hogy első adandó alkalommal felrugjuk azokat.

Érdekes számomra az, hogy ha a gyerek tisztában van vele, hogy nem illik megrángatnom a gyeplőt, hogy esze helyére szökkenjen - azonnal egyéni akcióba kezd. A szabadság, korlátlanság ízétől valósággal bepörög. Figyeltem olyankor, amikor nem volt tudatában annak, hogy látom. Na - olyankor nem. Müködni kezd a belső kontrollja és felettes énjének, lelkiisemeretének adekvát módon viselkedik. Tartása van. Ezzel szemben ha mellette vagyok, de nem léphetek fel erőteljesen és következetesen, mert ugye vannak helyek, ahol az embernek nem illik nevelnie - minden ténykedése a fonal gyengítése érdekében zajlik.
Ha előre figyelmeztetem, elmagyarázom, példálozom - akkor nem. De ha elfelejtem a felkészítőt - azonnal fejest ugrik az akcióba.
Van, hogy hagyom és van olyan is, hogy olyan féket húzok, hogy beveri a fejét. Mert határok igenis vannak. Lenniük kell, hogy biztonságban érezzük magunkat.

És akkor ugyebár a gyerek a családi élet tükre.
Mondhatsz bármit, előadhatod magad, játszhatsz - a gyermeked két perc alatt fedi fel a gondosan elrendezett leplet.

Nem szeretek szülőiértekezletre menni.
Szeretek informált lenni, szeretek segíteni, döntésből és kivitelezésből részt vállalni, de órákig beszélni róla - semmiképp. A családban mindenkinek jól kiforrott szerepköre van. Na nálunk az emberé az ilyen türelmet igénylő munka. Elmenni, szépen kiülni a három órát. Meghallgatni mindent és mindenkit, közben jegyzetelni, aztán mikor azt hiszed, hogy vége, még maradni kényszerből egy fél órát, majd fáradtan, migrénnel hazajönni és reménykedni abban, hogy több nem lesz - mondjuk soha.

Ma rajtam volt a sor.
Kimostam a lelkemet, hogy meg ne bántsak senkit.
Csendet öltöttem magamra - hogy ne harsogjam túl senki szavát és türelmet kértem Istentől a szatyromba, hogy alázatos legyek.
Ahogy telt az idő - volt úgy, hogy málni kezdett arcomról az otthon gondosan elkészített vakolat, de igyekeztem, hogy kitartson hazáig.

Magamban mindekfelett csak egyre gondoltam:
ülünk itt szép sorban, igyekezvén jó benyomást tenni önmagunkra, szépeket mondani magunkról és gyermekeinkről, akik a szeptemberi becsengetéssel egyetemben, majd kimutatják szépen a család fogafehérjit.
És akkor
ahányszor szegény pedagógus az ártatlan, mindentitkotfelfedő gyermeki szempárba néz, eszébe jut a gondosan fésűlt anyuka, ahogy orra hegyit vakargatva csillámporos műkörmivel eladta lelkét az ördögnek.
Még jó, hogy a gyerek szabad...