Amikor a gyerek kicsi és elesik - azonnal a szülőn, vagy a mellette lévő felnőtt reakcióján igyekszik felméri, hogy valójában mekkorát is esett. Akkor fáj, ha a szülő megriad. Ha fel is szisszen, kezdődhet a sírás, bömbölés, sajnálkozás. Ilyenkor - ahány ház annyi szokástól függően kezdődhet a kúra - ami terjedhet egy puszitól, egy meleg ölelésig és ringatásig, vagy egyéb varázsszerek alkalmazásáig.

Ahogy nő, már kezd nem elegendő lenni a puszigyógyír.

Nálunk, a kedves kis Nodi rajzfilmre alapozva az egyik leghatásosabb kenőcs a Nodikrém volt. Aloe verat kenegettem a kisebzett vagy piros fenékre, sebecskékre, horzsolásokra. És azonnal kenést követően sürgettem a gyógyulást.

- Drágám, most már érezned kell a változtást... - állítottam ellentmondást nem tűrő hangon.

Anna korán szerzett valahonnan egy fognyűvő Manót. Egyszer az egyik, majd még egy kis fogacskájába költözött fognyűvő Manócska.

Volt, hogy lakást rendezett és olyankor fájt.

Csinálni nem sokat lehetett azokkal a kis győkér nélküli fogakkal.

Ilyenkor elég volt, hogy a gyulladáscsökkentőt csak megmutassam. Azonnal elmúlt a fájdalma.

Azóta ezek a Manók a fogakkal együtt kiköltöztek. Már nem élnek velünk. Néha elővesszük a fogakat és a lakásokat nézegetve, megemlékezünk szeretettel a kényelmetlen kismanókról, akik sokszor keserítették meg játékunkat, de mégis színt varázsoltak életünkbe.

Ma Balázs kincsemnek nekiesett egy szerencsétlen gyerek és tehetetlen dühében földre verte majd karmolni és ütlegelni kezdte.

Rossz helyen volt, rossz időben.

Rettenetes állapotban kaptam vissza a gyermekemet.

Őszinte szülői szeretetem mellett sem tudok a gyerekre haragudni.

Története mindennapi. Megszokott.

Szülei évek óta Spanyolországban dolgoznak, hogy adósságaikat törleszteni tudják, illetve már betegesen túlsúlyos gyerekeiket etetni győzzék.

Két testvér. És egy cirka 16o kilós nagymama. Nem mesebeli mama, hanem egy vasorrú bába. Aki egész nap üvőlt, ütlegel majd felváltva árvaházzal, valamint javítóintézettel fenyeget.

Ma reggel Balázsék éppen elhaladtak mellette, amikor villámcsapás-szerűen kitört rajta a felgyülemlett indulat. Robbant és robbantott.

A gyermekem lett az áldozata.

Aki retteg.

Mert nem érti.

Magyarázom.

Hogy beteg, mert szomorú a lelke. És ebben a mérhetetlen szomorúságában eszik, zabál, üvőlt és verekszik.

Az élet dzsungel egy ilyen hely.

És ez a fajta beteg még a legkezesebb fajtából való. Mert van amelyik báránybőrbe bújik és nem csak külső sebeket ejt.

Délutánra már poszttraumás tüneteket mutat.

Fél kimenni a lakásból és retteg a holnaptól.

Nyilván szakad meg a szívem, de a másikért is.

Mert az ő sebeire hol van már a gyógyír?

Mig mi csak ma közel kétszázszor öleltük át egymást szorosan és suttogtuk egymás fülébe, hogy jobban szeretlek mint magamat - addig neki ki kenegette be a sebeit.

Mert biztosan lerágták a fejét.

Mert ugye magyar gyereket vert szét. És ez háborút jelent.

A legjobb barátom rengeteget szenved.

Azt mondja mindig hibátlan fogaival mosolyogva - fel kell ajánlani a szenvedést. Mindig valakiért vagy valamiért.

A mai napunk rettenetes volt.

Én szívemből ajánlom a Mese Napját minden olyan gyerekért, akinek messzire gurult a varázspuszija és Nodikenőcse.

Kívánom, hogy egy varázsfonal hazahozza. 

Kívánok öleléseket és meséket, melyek hálozzák át egész gyerekkorát.

És hogy legyen egy hely, ahol biztonságban érzik magukat.

Egy olyan hely - kint és bent - amit úgy hívhat, hogy otthon.

Két csodálatos gyereknek vagyok az édesanyja. Életemben nem készültem sem anyának sem feleségnek lenni. Elég korán ismerettséget kötöttem magammal és felismertem mély bölcsességgel, hogy egy lehetetlen ember vagyok. Makacs, erőszakos, érzékeny, kitartó, becsületes, hízelgésre és talpnyalásra nem jó, dörzsölékeny és soha nem simulékony egyén - aki mindennek jó, kivéve feleségnek és anyának. Gyakran feledkeztem bele olvasmányaimba, bújtam bele olvasmányaim ideje alatt főhősök és hősnök szerepeibe, hogy egyszerűen megszűnt létezni a normalítás határvonala, a realítás, ami földhözkötött. Volt, hogy azonnal felócsudtam és volt olyan is, hogy emiatt elmulasztottam dolgokat. Tudtam hát és féltem a kötekezettségektől, a felelősségvállalástól.

De Isten, akit minden körülöttem élő kizárt ebből a fonalból - másként hajigálta elém a kártyákat.

Megajándékozott két gyerekkel.

Rögtön egymás után.

Ellentmondást nem tűrő módon.

Az első idők, amíg mindenkinek helye, szerepe és feladatköre lett a családban - elég zűrösek voltak. Mert akár a víz, mindenkinek ki kellett ásnia a maga kis vájadékát, medrét. Önmagában, a másikban, a családban és abban a fizikailag is meghatározható térben, amit úgy hívunk, hogy otthon.

A gyerekek tanítani vannak jelen.

Leckéket adni a szülőknek együttélésből, szeretetből, elfogadásból, önelfogadásból, kompromisszumról, lemondásokról és örömökről. Az élet apró ám döntő örömeiről.

Mindegyik fontos nekem.

Mert tudom, hogy az idő negatív faktor ebben a játékban.

Ellenünk dolgozik.

Minden egyes pillanat bár örökké tartana - ám leszűkített abban az időben, amelyben élni kényszerülünk.

A gyermekeim úgy az enyémek, ahogy vannak.

Egyik sem tökéletes.

De ajándékok.

Ajándék lónak...tudod, a fogát...

Nincsenek félelmeim. Igyekszem úgy készülni mindenre, hogy közben nem készülök semmire.

Próbálom általuk is megérteni azt a világot, amely eleve érthetetlen.

Itt van például Anna. Gyakran elmondom az uramnak, hogy egy szülő számára a sittes vej és a drogos vagy kurvapecér udvarlón túl a legrettenetesebb az idős, akár nálunk is idősebb szerető. Meg kell tanulni elfogadni a gyerekek döntését. Mert nem maradnak majd örökké gyerekek. És hiába gondolom majd akkor is úgy, hogy taknyoskölykeénjobbantudom - mert ez már szart sem ér. Legfenebb annyit, hogy többé soha nem jön már haza szívesen. Hiszen nem feltétel nélkül szeretik. Nem fogadják el mindenestől. Csak ha... - és ő nagyon nem. Meg kell tanulnia járni, elbukni, felállni, felegyenesedni és továbblépni. Ha fogom a kezét mindez soha nem fog sikerülni. Akkor az én erényem lesz. És erre nincs szüksége.

Vagy Balázs.

Minden szülő vágya, hogy majd egyszer nagyszülő is lehessen.

Egy felépített álomvilág omlik össze az emberben, ha a gyermeke bejelenti - ha egyáltalán szólni mer, hogy a saját neméhez vonzódik.

Hiszen meg kell harcolnia elsősorban önmagával, majd a családtagokkal, barátokkal, ismerősökkel és a világgal, amely sokszor sötét és hideg. Itt a paradoxon, hiszen szülőként óvni szeretnénk gyermekeinket. Bármi áron... Bármi áron.

A gyerekeket egészen kiskoruktól foglalkoztatta a maga természetes módján a szexualítás.

Nem lehettek több, mint öt és három, amikor definiálnom kellett a homoszexualitás fogalmát. Azóta többször is. Most gyakran kérdeznek arra, hogy miért kellett kitalálniuk a felnőtteknek a gólyamesét. Kinek volt ez jó és miért, amikor annyival egyszerűbb a két ember szerelméből született gyerek.

Balázs ma:

- tudod anya, én sokáig nem értettem...van egy kis mag, ugye. és akkor az beléd kerül, és telik az idő és nő, nő, majd gyerek lesz... és akkor ültettük a veteményt, emlékszel anya? és most arra gondoltam, hogy a tested a föld, és a mag a termény. és megnőttem. azt jelenti, hogy te egy jó kertész voltál anya...

És nem elég - elég jó kertésznek lenni.

Közben saját magunkat is ápolni kell.

Hogy ha majd hazaállít a gyerek és mindenféle olyan dolgokat állít, amiről hallani sem akartam soha - hát beengedjem. Hagyjam, hadd áramoljon szét bennem. Ne zárkozzam be, ne eresszem le a redőnyeimet, ne ítélkezzem, hanem hagyjam nőni.

Mert a szeretetnek, a szülő, gyerek iránti szeretetének - feltételek nélkülinek kell lennie.

Egy élettörténetben ugyanis nem hibások vannak.

Hanem tanítások.

És addig vagyok itt, amíg azok tartanak.

Így lesz minden nap egy ajándék...

Tavaly tartották első ízben a nagy országos felmérőt, ami második osztályos diákokkal egyetemben minden kisiskolásnak kötelező volt. Hozzánk szülőkhöz annyi szivárgott ki, hogy preventív intézkedés annak érdekében, hogy a diákok felkészüljenek megfelelő módon a liceumokba való vizsgára, ami komoly visszaesést mutat évről-évre.

A vizsga nagyon komoly keretek között zajlott.

A gyerekek előre kinyomtatott egységes vizsgalapokat kaptak, a felügyelő tanárok kiosztották a lapokat, majd mintegy vezényszóra felírták a táblára a vizsga kezdésének és illetve befejezésének időpontját. Minden diáknak húsz perc (!) állt a rendelkezésére.

A média nem fújta fel a dolgot, a szülőket igyekeztek minél hiányosabban tájékoztatni, a gyerekeket jól megijesztették - holott individumként, senki számára nem volt tétje az elért pontszámoknak. Volt ahol mégis osztályozták a dolgozatokat. Első alkalommal kaptak jegyet minősítésként a gyerekek.

Megtudták, hogy hetesek, hatosok, vagy kilencesek éppen.

Érdekes és jellemző volt a hozzáállás.

Volt gyerek, aki egyszerűen rántott egyet a vállain, bement és írt amit tudott.

Ahogy volt olyan is, aki rosszul lett az izgalomtól. Hiszen végigszorongta az előtte való hetet, majd fosott az eredményig.

A tanárok, iskolák hozzáállása is a megszokott volt.

Kalap alatt volt ahol a tanárok igyekeztek kipótolni azt, amit a gyerek egyszerűen nem volt honnan tudjon. Mindezt persze egyensúlyban, hiszen a túl rossz eredemények, akárcsak a túl jók - mind jelzésértékkel bírtak. Csínján bántak hát a dolgokkal.

A mi iskolánk sem volt feltűnőbb, akár a többi.

Érdekességként megemlíthető, hogy az iskolához tartozó egyik épület, ahol normál oktatás folyik - teljesített középszinten, míg a másik, ahol romákkal foglalkoznak csak és kizárólag - fölöttébb jobb eredményeket ért el. No comment...

Baromság vagy nem - halottról jót vagy semmit...

Eltelt, elmúlt, lejárt. Gondoltuk.

Míg idén újra bejelentették, hogy folytatni kívánják ezt az égbekiáltó idiótaságot, megújult erőkkel.

Álljunk a gyerekek mellé, figyeljük, hogy tanuljanak, készüljenek, mert...

Mert ha nem - mi?

Kérdezem én, mint második gyerek anyja?

Megkapjuk az ejnyebejnyét?

Sarokba állítanak, meghúzzák a fülünket?

Esetleg Marist és Júlist megcímkézik? És majd mindig mint a kommunizmus ideje alatt templombajárók doszárján kereszt lesz?

Hát leszarom.

Mert miért hagyjuk?

Minél gyengébb a tanügy annál jobban igyekszik elverni a port a gyermekeinken.

És tűrünk.

Mert széllel szemben megtanultunk nem pisilni.

Ahogy azt is tudjuk, hogy egy fecske nem csinál nyarat.

Inkább fagyoskodunk.

Hagyjuk, hogy a másodikos gyerekek kapjanak egy tíz oldalas tesztlapot. Ami alapból szét van kurva nyomtatásilag különböző lógokkal.

Kérdezem én - ha ez egy felnőttnek zavaró, mennyire lehet egy gyerek számára az?

Továbbá húsz perce van, hogy végigolvasson, megértsen, megoldjon és leírjon több olyan feladatot, amit nincs is honnan tudnia. Például ott van a román. Ebben az életkorban egy magyar gyerek szavakat tanul. Egyszerű mondatokat esetleg. De semmiképpen nem ír fogalmazást, nem értelmez szöveget és képtelen megválaszolni összetett kérdőmondatokat.

Fogalma sincs, hogy a gólya miért hűséges. Ha okosabb és azt válaszolja, hogy a fészekben otthagyott fiókái miatt - sípszóóóóóóóóóóóóóó - mert a válasz helytelen. Elfogadhatatlan. Ugyanis javítókulcs van. És ha a helyes szó ott van, akkor a válasz elfogadható, ha meg nem, kuka.

Annak idején amikor a mi évfolyamunk államvizsgázott Kolozsváron - elkezdték használni a javítókulcsokat.

Sokat készültem. Ahogy a barátaim is. Neves előadó tanítottak, neveltek, formáltak. Imádtuk a szakirodalmat, hangsúlyt fektettek a gyakorlati, elméleti oktatásra egyaránt. Felkészülten mentünk. Igen ám, de egyre nem lehetett felkészülni - a javítókulcs használatára.

Brutális jegyeket kaptunk.

Azok, akik gondolkodtunk is.

Mert válaszainkba benne volt a szakmánk iránti kiolthatatlan szenvedélyünk, a sok kapcsolódó irodalom, ami akkor és ott helytelen volt. Oda csak az-az izé kellett, semmi más. Igaz, hogy az izé szegényes volt és nevetséges, de az nyitotta az ajtót.

Tömegesen fejjel rohantunk a falnak.

Emlékszem, bementem a szóbelire. Megvédeni a dolgozatomat.

Miután meghallgatta előadásomat a bizottság vetettek egy pillantást az írásbelim eredményére.

Az elnök ijedten ordított fel.

- Hát maga meg mit művelt az írásbelin?!!!!!

Mondom: - két dolgot rontottam el. Gondolkodtam és kapcsolodó irodalmat olvastam...

Féltem a gyermekemet.

Mit gondol majd egy olyan rendszerről, amely eleve szétkúrt?

És mindezt az magyarázza majd el, akiben a legjobban hisz, akit a legjobban szeret.

Majd az anyja lesz, aki megtanítja csalni és vállat vonogatni.

Egy olyan világban, ahol holmi kulcsok fontosabbak, mint a kreatívitás, az egyéni gondolkodás, az életrenevelés, és hadd ne folytassam...

Shame on us...shame on us...

Valamikor nagyon szerettem Kolozsvárt. Még hobó koromban, amikor bulizni jártunk fel, meg úgy gondoltuk, hogy akár ott is folytathatnánk az életünket. Akkoriban még magyar város volt. Magyar művészváros. Tele olyan elemekkel, momentumokkal, molekulákkal, amik nagyon meghatározták akkori gondolkodásmódunkat és képünket a világról. Egy(másról), ami eltérő volt attól, amit birtokoltunk. Amiről azt hittük, hogy a miénk...

Ma már nem látom ezeket az elemeket áthaladóban. Minden bizonnyal megvannak - de latensen, rejtett tartalomként - ami csak annak tárja fel magát, aki kiszeretgeti belőle.

A város kinőtt saját markából. Zsong az emberektől, zeng a zajtól, forog a színkavalkádtól, hányigert kelt az utazóban rámenős ingereivel.

Van valami ősrégi ellentét vásárhelyiek és kolozsváriak között.

Kölcsönösen látja egyik a másikát nagyképűnek, zárkozottnak, beképzeltnek, szeretet-telennek. Pedig hát...csak ki kellene egymásból szeretnünk kölcsönösen a megértést és elfogadást. A másságot, amiben ott rejlik az egység. Mélyen, bezárva, bent.

Ma egy huszadik születésnapját ünneplő cég nagy napján vettünk részt.

Húsz év nem kevés idő. Emberöltőben sem. Cég életében főként nem. Magyarok által alapított és fenntartott cég esetében pláné nem.

Örök misztérium számomra azon jólmenő cégvezetők esete, akik nem vagy alig beszélik annak az országnak a nyelvét, amelyben élnek és üzletelnek.

Mert egyezzünk meg - a pénz nem nálunk van! Hanem a románoknál. Ők azok akik rokoni, testvéri, baráti szeretetből beajánlják egymást vezető pozíciókba. Mi nem kezeskedünk még a testvérért sem. Sőt, elmarjuk, kimarjuk egymást. Mert ez a magyar...virtus.

Mindenféle emberek voltak jelen egy nagy fagyos merevségben.

A szervezők kitették a lelküket. Ötletesek voltak, színesek, kedvesek, szeretetteljesek.

A résztvevők már nem.

Nem illet locsogni-fecsegni.

Ilyen helyen a feleség dísznövény. Nem illik, hogy gondolatai és érzelmei legyenek. Legyen szép és elegáns. Tudjon viselkedni és legyen a protokollnak megfelelően jólöltözött. Ennyi.

Nos ebben éppen elfért az aktív figyelem.

Volt honnan indulnom.

Nézegettem az embereket. És kerestem azt a szálat, amely mindannyiunkban egy.

Az emberséget.

Viselkedünk, öltözködünk, rejtegetünk, keresgélünk, de felfedni félünk. Rettegünk. Értékeinket nem vetjük csak úgy senki elé. Mert az érték egyben sebezhetővé is tesz. Sebezhetőnek, gyengének lenni pedig egyáltalán nem trendi és jövedelmező.

Inkább a jeges maszk. Inkább a felvett komikus és életidegen szerepeink - mint az igazi arc, amelyet ha bárki is eltipor, mélyen bennünk tesz vagy tehet kárt.

Pedig hát - mennyivel jobb lenne egyszer és igazán lenni. Őszintén. Sebezhetően és úgy ahogy vagyunk. Kényelmesen. A helyünkön. Azzal amink van és nem azokkal amikről úgy gondoljuk, hogy birtokolnunk kellene.

Mert ki ennek a mértéknek a megszabója?

Vagy bírája?

Így tesszük tönkre egymás és önmagunk életét.

Mert a maszk egyre keményebb, a teher pedig egyre elviselhetetlenebb.

Kár értünk...igen nagy kár...

Édesanyám mindig azt vallotta, hogy a gyermekkel negyedik osztályig együtt kell tanulni annak érdekében, hogy letedd az egy életre jó szolgálatot tévő alapokat. Mindhármunkkal együtttanult. Aztán még ma is emlékszem ötödikre, amikor néhány tanár igazi román ajkú lett, oly annyira, hogy egy szót nem beszélt - nem is akart - magyarul, a francia tanárnő igyekezett csak franciául hozzánkszólni, a matematika hatodiktól egy  olyan domenzióba jutott értetted-e, ahova már nem mindenki követhette - és ami engem illet, megőrzitem én a jótanulói státuszomat, ugyebár az egyetem végéig - de egyre több lett az olyan perc, majd óra, amikor kedvemrevalókat gondolkodhattam, álmodozhattam, terveket kovácsolhattam, magam(ban) lehettem.

Szóval megéreztem rendesen, hogy elengedték a kezemet.

Mégsem volt a legjobb az a túl sok változás együttvéve. Elég lett volna belőle egy is.

Anna lányom tavaly elsős volt.

Pokoli elsőt hagytunk magunk mögött.

Hatalmas drámákkal, öngyi előtti monológokkal, mostazonnalindulokvilággá ígéretekkel, sirásokkal, hisztériás rohamokkal, miegyebekkel, amikről Istenigazából csak az a szülő tud, aki leül a gyerekével tanulni.

Volt, hogy visszaesett a teljesítményét tekintve. S én hülyemarha, ahelyett, hogy jó egészségesen felhuzzam mindkét vállamat, vettem a fáradtságot és rádolgoztam, hogy kijavítsuk a hibát.

Magátólérthetődően jól végeztük el az első osztályt.

Jött a vakáció.

Természetesen egy vaskós feladatfüzettel, amit illett elévegzni annak rendje és módja szerint.

A gyermek persze nem értette.

- Te anya...nem azért, de te tudod mit jelent az, hogy VAKÁCIÓ???

- Naná - mondom - vakáció az, ami alatt a gyermek mindent elfelejt amit előző évben verejtékkel megtanult.

És igaz.

Segített ez a feladatfüzet.

Soha nem használtam bűntetésnek, megszorító intézkedésnek, zsaroló eszközként. Hanem szépen megvolt. Ebben és ebben az órában tanulsz egy keveset. Kivételt képez, ha vendég van, ünnep van vagy el vagyunk utazva éppen.

És működött.

Mert nem volt tétje.

Persze jó kérdés: kinek, ki előtt, milyen céllal, milyen meggondolásból.

És megfogalmazódott bennem - te... ide figyelj... kié a probléma? Ez a gyerek elmegy és helyetted elvégzi a munkádat? Nem. Nos, akkor miért akarod te helyette elvégezni az övét? Talán, hogy kétséget nem tűrő módon rámenjen a kettőtök kapcsolata? Ha igen, folytasd. Ha nem, hagyd rá. Ha nem végzi el, az es az ő baja, ha rosszul, az es, ha igen és jól, nos az es.

Azóta nincs komédia.

Hazajövünk.

- Szivem ha van házid, amikor felszusszantál végezd el, hogy tudjunk lemenni, elmenni, megmenni, lenni.

- Jó.

És nekifog. Komotosan, saját tempóban, alaposan. Közben iszik, eszik, szarik - minden amit akarsz. Én bele nem szólók.

Néha azért mégis:

- drágám, ha szükséged van rám, én itt vagyok...

- jó...

És néha jön. Kérdez. Én visszakérdezek. Időm van. Mint a tenger.

Magamban mondom - semminek nincs tétje. Csak a szeretetnek, jóságnak és türelemnek. De annak nem kevés.

Mondanom sem kell, hogy jól vagyunk.

Mert tényleg semminek nincs tétje.

Csak annak, hogy szeretnek és viszontszeretek.

És minden apró lépésnek örülni tudok.

Mert kettőnkről szól.

Hogy én bízom benned - és e meghálálod irántad való bizalmamat.

Annak ellenére, hogy én magam sem vagyok kesztyűs úrihölgy - megrökönyödve jön haza a fiam minap. Olyan leánka mellett ültem ma anyuka, amilyent te még nem láttál...

- Hogyhogy? Olyan szép?

- Azt én nem is tudom. Mert odaáig nem jutottam.

- Akkor?

- Minden fiút megver vagy megfenyeget. Nekem is azt mondta, hogy ha sokat izgek-mozgok úgy kivág az ablakon, hogy össze nem szedtek. Én persze nem hittem, s akkor már direkt izegtem-mozogtam. Akkor háromszor megcsípett a pad alatt miközben vigyorgott a Tancinak. S mikor szünet lett és feállhattunk a fülembe sugta, hogy úgy belém rug, hogy elszálok.

Hittem is meg nem is...

Mondom mintegy magamnak, utánajárok.

Másnap reggel - mindent magam mögé téve - teljesen túllépve az ügyön megyünk suliba. A kisasszony, gyönyörű királynő nevével már vár. Angyali teremtés. Mosolygós, kedves, babaarcú kispofa. A fene se mondaná meg így elsőre, hogy egy igazi terrorista amazon.

A fiam szinte vigyázba vágja magát.

Délbe folytatjuk:

- na - volt verés?

- nem, de igérni, igérte... csend ... anya, te azt mondtad, hogy az a férfi amelyik nőt ver egy szemétláda, meg, hogy le kéne vágni a kezét, mert gyengéket nem verünk. De ez a lány nem gyenge. Csak álcázza magát. ... Nem is lány. Ha én megverném büszke lennék magamra, mert mindenki retteg tőle...

Másnap az udvaron két fiú játszik.

A fiam és a barátja.

Megjelenik egy másik kislány.

Kétszer olyan magas és súlyos mint ők, pedig hát ez a két gyerek sem alúltáplált.

A fiúk lovaznak csendben egy madzaggal. Elől a ló, hátul a szekere.

A kislány, angyalarccal nekik.

A kötő a földre pottyan a fiúkkal együtt.

Magamban arra gondolok, hogy hova tartunk éppen?

Hol vannak a kislányok?

Nem az olyanok, mint én - hanem akik finomkák, nőiesek, gyengék, butusok, félnek és remegnek, meg tudnak ijedni, és képesek támaszkodni.

Megsajnálom a fiamat.

És minden egyes sorstársát.

Első alkalom, hogy férfiakat sajnálok.

Elhatározom, hogy a fiamból sárkányölőt nevelek.

Mindenáron.

Megkeressük és elhozzuk a Napot, Holdat, Csillagokat - s velük együtt egy igazi Nőt.

Aki finom, angyali, gyenge, Segítségre és támaszra szoruló, főz, mos, takarít, gyermeket vállal és nevel, süt, megijed, fél és tud szeretni.

Addig nem tágítunk.

Ha valaki még ismer ilyent, szóljon. Mert félünk.... 

    Szülő az, aki megmutatja gyereke számára a világot. És olyannak mutatja meg azt, amilyennek ő maga is látja. Élhetőnek vagy élhetetlennek. Tele rettegésekkel, félelmekkel, negatívumokkal, bizalmatlanságokkal és ellenségeskedésekkel - vagy éppen ellenkezőleg, tele pozitívumokkal, bizalommal, szeretettel és elfogadásokkal, önelfogadással.

Amikor gyerek voltam, édesanyám egyedül nevelt bennünket. Három gyerek, egy asszony. Bármilyen világban kemény párosítás. Igényelt önfeláldozást, sok munkát, lemondásokat, megfeszített tempót, számigálásokat, gyengeségek és betegség megtagadását és sok olyan tulajdonságot, világszínt, amit esetleg egy férjére támaszkodó asszony, még olvasmányaiból sem ismer.

Emlékszem, amikor először léptem át legjobb barátnőm házának küszöbét. Stuporral figyeltem ahogyan a nagyon más édesanyja lazán nem tudja levenni a hűtő tetejéről a vasalót, mert az magasan van, ahogy lazán lebetegszik, mert van aki főzzőn vagy lemenjen vásárolni helyette és ahogy fáradtságra panaszkodik, mert a férj takarít vagy elrendezi a gyermekeket.

Otthon elmeséltem.

Nem igazán illet a képbe a dolog.

Akkor mondta el anyú, hogy ilyen az igazi Nő.

Mondom jó.

Mert addig nem ismertem, láttam ilyent.

Szóval anya volt az, akit annyira megkeményített a világ, hogy már annak is jelzésértéke volt, ha otthonfelejtettünk valamit egy mérföldköves napon és vissza kellett lépnünk érte. Te Jó Isten - ez ma nem fog összejönni. És csakis azért lett igaza, mert anyaként állította. Mintegy bevonzotta a rosszat, a negatívumot. Már egészen korán tudtam, hogy ha valamit el szeretnék érni, minden bizonnyal többször neki kell futnom, mint a megmászhatatlan jéghegynek, ahhoz, hogy végül sikerüljön is.

- Nekünk csak másodszorra sikerülhet... - állította.

Felnőttként rájöttem, hogy szart sem így van. Csak nem lemondással kell nekifutni a dolgoknak.

Manapság ilyeneket mondok magamnak: nincsenek elintézetlen dolgok, sikerülni fog, akkor is sikerülnie kell, nekem mindig összejön... - és láss csodát, sikerül is.

Nemrégiben egy asszony keresett meg a gyerekével.

Magunkat láttam évtizedekkel ezelőtt.

Elmondta a magáét. Intézkedni jött. Segíteni tudtam volna rajtuk akkor és ott, de egyszerűen nem hagyta. Folyton azt ismételgette, hogy még visszajönnek...

Hiába magyaráztam csendben, tagoltan, hogy most azonnal tudok segíteni - minden áron akart szaladni még egy kört.

Nos jó. Hagytam. Különben meg elszállt volna a bizalma.

A hétvégén születésnapokon jártunk.

Vegyes születésnapokon.

Egyiken fele-fele arányban román és magyar családok.

Volt a hangulatban valami fagyos.

Mint amikor visszatartod a lélegzetedet.

A gyerekek - a kicsik - önfeledten hablatyoltak, mindenki a maga nyelvén, fociztak bábeli zavart megtagadva, rohangáltak és beszélgettek.

Azt mondja a gyerek, hogy a fiam románul beszél... - miközben egészen biztosan tudom, hogy egyáltalán nem beszéli a nyelvet... Mondom jó. Hátha igen, akkor igen. 

Olyan szinten zajlott a kommunikáció, mint a Bolgár kalauzban, Kosztolányi Dezső Esti Kornéljában. Megy a duma reggelig a vonaton, miközben a főhős egy mukkot nem beszél a kalauz nyelvén. Hümmög, igenezik és nemezik, bológat és csettinget.

Na Balázs fiam is így beszéli a románt.

Jön a gyerek. Kérdi: - vrei balonul?

Mire Balázs: nu

Vrei sa sparg?

Mire a fiam: nu.

A gyerek továbbszalad.

Kérdi mit mondott.

Fordítom: kéredalufit,nem,akarodhogykipukasszam,nem.

S akkor melyik részét mondtam én anya?

Hahahaha. Mondom azt, hogy nem.

Na ne - azt mondja. Akkor megyek mondjam meg neki, hogy da....

Szóval mi már lefagytunk, felnőttekül.

Minden bizonnyal őket is le fogjuk fagyasztani.

Anélkül is, hogy egy szót szólnánk a Trianoni békeszerződésről.

Mert megmutatjuk nekik saját szemeinkkel a világot.

Hazafele menet Anna megszólal.

Szép gyermek volt. Csak román.

Hátranézve láttam, hogy a lába már fagyos.

Maholnap a szívéig is elér.

Nem tehetek róla, hogy hideget lélegzem... 

Évek óta megfigyelhető az a tipikusan vásárhelyi tendencia, hogy mindenki azon az egyöntetű véleményen van, hogy ebben a kurva városban nincs mit csinálni...de bezzeg ha itt meg itt élnénk, mennyi mindent lehetne...

Életemnek éppen egy olyan szakaszában vagyok, amikor mindennél jobban leköt a gyermekeimmel együtttöltendő minőségi és mennyiségi idő, mint bármely más esetleges ajánlat.

Azonban ezt megelőzően soha nem voltak unalmas, program és esemény nélküli napjaim. Rácsodálkozással és értetlenül hallgatam az elégedetlenkedőket - hiszen véleményem szerint ebben a városban soha nem az volt a probléma, hogy nem volt mit és hol csinálni, hanem sokkal inkább az, hogy egymásra voltak szervezve események, amik közül nehezemre esett választani.

Egy átlagos hetem b.f. (before children) úgy nézett ki, hogy heti két-háromszori színház - például volt olyan darab, amit nem átallottam 15 alkalommal megnézni, mert egyszerűen tel volt mondanivalóval, a stabil bérletes szimfónikus hangverseny, legalább egy érdekes kerekasztalbeszélgetés, vagy irodalmi bemutató és egy-két minőségi koncert vagy bulisest a barátokkal.

Ma már sokkal színesebb a skála, ami közül választani lehetne.

Ott van a temérdek civil szervezet, ahol mindig történnek dolgok. Egyszerre több helyen is kínálnak nivós beszélgetéseket, előadásokat, konferenciákat, bemutatókat, családi rendezvényeket, kiemelten gyermekprogramokat stb.

És az emberek nem mennek el!

Otthonról gyalázzák a szervezőket, kritizálják a várost, miközben tévét néznek és unottan bámulják a napiszart a neten.

Utóbbi időben, amikor személyesen kell megkönyörögni mindenkit, hogy eljöjjön a számára szervezett, az érte létrehozott esményre, mindig feltevődik bennem annak a kérdése, hogy miért?

Miért tördeljük magunkat kerékbe, ha nincs rá kereslet?

Ajánlhatsz bármit - tiz, tizenöt ember lézeng jóesetben unottan, alig várva már azt a momentumot, amikor hazamehet és jó nyugisan megoszthatja, hogy jelen volt az eseményen- ime a képes beszámoló.

Már az is hatalmas lépés, ha egyáltalán kimozdul a komfortzónájából, eljön.

Szinte képtelennek tűnik azonban fenntartani figyelmét - több mint tíz, jó esetben húsz percen át.

Akár a kisiskolás gyereknek.

Hova megyünk?

Milyen irányba tartunk?

Minket annak idején a szülők elvittek színházba.

Akkoriban játszották nagy sikerrel a Sütő darabokat.

Katasztrófálisan nehéz művek voltak - gyerekfejjel.

Emlékszem a harmadik felvonások idején éreztem, hogy végem van.

De beleszoktam.

Megszerettem.

Lételememmé vált.

Nem tudom, hogy ma el lehet-e vinni a gyermeket.

Vagy egyáltalán hány olyan felnőtt van, akinek igénye van a kultúrális programokra.

Tetteinkkel nevelünk. Nem a szavakkal, amiket kimondunk.

Hiába dícsérem tökeim vakargatása közepette a régi nagy színházi életet, amikor még Farkasibi együtt rezdűlt a színpadon a Nagylohinszkyvel a Nem félünk a farkastólban - ha utána beülök a tévé elé és végignézem estéről estére, ahogy a kurvák kergetik egymást a plazmám vásznán.

Mert nem mindegy...na.

Tisztán emlékszem minden egyes nagyvagány figurára, akik annak idején, amikor én kisiskolás voltam - legszebb éveiket élték. Gyönyörű lányoknak csapták a szelet, hatalmas erőbandákba verődve szelték a várost, szinte kivétel nélkül minden sportágban jeleskedtek, csinosak voltak, fiatalok és szépek. Sikeresek az élet minden területén, kivéve a tanulást. Mert az ugye eléggé otthonülős, egyszemélyes, monogám, hosszú távon sem biztos, hogy eredményt hózó történet.

Akkoriban nem érződött a baj, erről sokkal késöbb került le a lepel.

Befejezték a nyolcadikot. Felvételizni kellett - valahova még bedugdosták őket - ilyen-olyan legyenmagyarosztálymindenáron indokokkal. Majd jött a tizedik vége, ismét felvételizni kellett - a legtöbben közülük elhelyezkedtek munkába. Kevéske, de pénzért. Az is pótolta a Nyárikertben a sőrőcske árát, amit rendszerint akár egy este alatt elittak, elszivarazgattak.

Jött a katonaság. A barátok bendzsóval, perszonalizált fabőröndökkel, hatalmas ad hoc összeverődött tömeggel elbúcsúztatták, majd jött a feketeleves. Hiányos román tudásuk miatt, magyarságuk miatt, nevegyétekeltőlünkerdélyttikibaszottfoghagymaszagúbozgorok okok miatt.

Leszerelés után - megszökött a barátnő, szétszéledtek a barátok, elszegényedtek a szülők - jóformán nem maradt semmi.

Többen külföldnek ugrottak - kisebb-nagyobb sikerekkel. Volt aki szépen meg is állta a helyét, jómunkásemberként. Talán gyűjtött is, hogy vihette valamire. Gürcölt egy teljes évet, mint a robot, hogy itthon egy hét alatt kiskirályfiként elverje azt. De az a hét királyság felért mindennel. Amikor mindenki őt éljenezte és elmondhatta, hisz nem látták, hogy kint bizony kolbászból van a kerítés.

Volt aki a sittig vitte.

És volt olyan is, aki hátat fordítva addigi életformájának, lement proletárba és derekasan állta a sarat, amíg el nem vált. Mert a szerelem sem tart örökké.

Nos, ekkor kezdtek megjelenni, ekkor kezdett a csillaguk fényesen világítani azoknak, akiket eddig csak csúfoltak, köpdöstek, megkergettek - mert pattanásosak voltak, szeplősek, vékonyak, túl alacsonyak, túlzottan magasak, túl okosak, pofátlanul stréberek, kevésbé sikeresek az élet minden egyes területét tekintve, kivéve a tanulást.

Ekkor ért be a gyümölcsük.

Az eddig savanyú szőlő szüretelhetővé vált.

Elöjöttek, elfoglalták kiválló állásaikat, pofátlanul jó fizetésekkel, magas beosztásokkal, közszerepekkel és irigylésre méltó autókkal.

Nőik szépek voltak és üdék.

Gyerekeik jólfésűltek.

Házuk rendezett és tágas.

Időbeosztásuk személyreszabott, nyaralásaik álomszerűek, életük kívánnivaló.

Ez ma sincs másként. Magyarázom a gyereknek, aki önmagát megtagadva tapos, hogy benne legyen az iskolai sikercsapatban. Mondom végig lehet verekedni és ablaktördelni 12 évet simán, aztán lehet választani könnyedén, alternatívák hián. Marad a maltereskalány és a sitt. Sok más nem keresztezi útadat - fiam.

Nem biztos, hogy benne kell lenni az iskolai sikerelitben.

Az viszont biztos, hogy sportolni muszáj, tanulni kötelesség, gyengének lenni nem szégyen. Minden erény egy hatalmas gyengeségből fakad.

Aki nem hiszi, járjon utána!

Minden családban él valami rémlegenda, ami szájról-szájra terjed, generációról-generációra. Vannak akik földönfutókká lettek, vannak akiket a háború, vagy az azt követő nincstelenség kényszerített útra, költözésre, életmódváltoztatásra, vannak szoknyapecér dédtaták, vénlány nagynénik, akik végül ki tudja hogyan, teherbe estek. Nos a férjemék családjában a fej nélküli tyúk története az egyik nagykedvenc.

A történet dióhéjban annyi, hogy róka garázdálkodott a gazdaságokban. Többek között a férjem szüleinek a portáján is. Megölte a tyúkokat, majd eliszkolt. Az egyikkel nem végzett instant, mert csak a fejét harapta le. Az szerencsétlen fej nélkül előreszaladt az udvarba, halálra ijesztve mindenkit, többek között, az akkor a fiúnkkal egyidősforma férjemet is.

Na ezt a történetet a gyerekek hozzávetőlegesen hetvenszer hallották már, de megunhatatlan. Már előre készülnek rá. Stimmolják egymást és önmagukat, kacagnak a csattanóján és rettegnek a főhőssel, miközben előretámolyog a fej nélküli sarkantyús.

Minden egyes alkalommal vgigkérdezik, hogy ki hol állt éppen, miért nem lehetett semmit tenni, mintegy preventív lépésként, hogy a tyúkok megmeneküljenek a róka pusztításától.

- Ha ti tudtátok, hogy róka jár, be kellett volna vinni a tyúkokat a házba.

Punktum.

Közben meg a fej nélküli tyúk története egyáltalán nem egyedi, csak ezt még szegény gyerkőcök nem tudhatják. Milliónyi fej nélküli tyuk támolyog emberi világunkban is, a róka mindenhol pusztít, de preventíve nem tesszünk semmit.

Sajnálkozunk. És beszélünk róla. De tenni nem tesszünk.

Ha végiggondolom az életemet minden egyes rókatámadás előtt volt bennem még annyi erő, hogy jó sok helyre elfussak és segítséget kérjek. Vagy helyesebben segítségért esdekeljem. De nem kaptam sehol. A segítséget kérő, a már zavart, de még menthető lelkeket sehol nem veszik komolyan. Vagy lemondanak róluk eleve, vagy figyelemfelkeltő akciónak képzelik segélykérő kiáltásaikat.

Itt van ez az idősődő hölgy. Soha nem volt egy nyájba símuló, megszokott figura, de szép napokat élt meg. Intelligens, jól szituált, művelt, világjárt, közösségben élő hölgy.

Ahogy visszagondolok, olyan 1o éve indult el láthatóan a lejtőn.

Feltételezem, hogy nem szó nélkül.

Ő maga is leadhatta utolsó lövéseit, elcsattogtathatta segélykéréseit a siket és könyörtelen világ fele.

Mert az már biztos, hogy senki sem hallgatta meg.

Ma már egyedül van és beteg. Miközben egy közösség tagja. Nem passzív, hanem aktív, félrecselekvő tagja. De még mindig senki nem tesz semmit. Minden bizonnyal azért, mert mindenki úgy gondolja nem az ő feladata. A másiknak kellene cselekednie, aki sokkal közelebbi viszonyban volt vele.

Miközben már ezen a ponton ez régen nem lényeges.

Hiszen a tyúk ott rohangál fej nélkül a porta udvarán.

Emlékszem határozottan az arcokra, a reakciókra, a hangokra, a hangulatokra de legfőbbképpen az elutasításokra, amikor segítségért folyamodtam. Pedig nem kértem egyebet, mint egy esélyt. Hogy életben maradhassak. Semmi többet, semmi mást.

Amikor felismertem a férjemmel való kapcsolatunk kegyetlen buktatóit, akkor is igyekeztem segítséget kérni. Őszintén elmondtam, hogy bajban vagyok és egyedül nem tudok ezen mozdítani.

Amikor embertől (egyházi vezető) kértem segítséget, kidobott.

Aztán elmentem Istenhez - és ő ide vezetett.

Két csodálatos gyerek anyja lettem, akik a szeretetnek és elfogadásnak olyan szintjeit mutatták meg, amikre soha semmi vagy senki nem lett volna képes elvezetni - hét emberőltőn át sem.

Szóval - vannak közöttünk fej nélküli tyúkok.

De egyre megszokottabb a látvány.

Lassan az meghökkentő, ha valakinek a feje a vállain nyugszik, a nyak meghosszabbításaként.

Mégis tény, hogy nem figyelünk eléggé.

Sem a saját, sem a másik segélykiáltása felé.

Pedig nagyon ideje lenne.

Mert ami ránkbízatott, az számon is lesz kérve.

Valamikor, egyszer, minden bizonnyal igen.

Bízom benne...

Mindannyian birtokában vagyunk egy többletnek, tálentumnak, valaminek amiből másnak esetleg kevesebb jutott. Nincs az-az ember, aki a maga nemében ne lenne értékes, élete ne lenne értelmes és jelzésértékű, ha tudatosan keresi és meg is találja azt, amiért földi életre hívattatott.

Balázs gyakran érdeklődik eme tálentum megtalálási folyamata felől.

Mintha szorongana attól, hogy elmulassza a nagy momentumot. Lemaradna arról a pillanatról, amikor fény derűl arra, hogy ő miben a legjobb.

Miközben már a Napnál is világosabb.

A szülő már csírájában sokkal több mindent lát a gyermekben, mint amire az a későbbiek során rájöhet - helyes és jól időzített önismeret útján.

Nem kell ide nagy pedagógiai érzék, módszerismeret vagy pszichológiai előkészültség.

Elég az értő figyelem.

Nem lenne rossz, még amíg jóban vagyunk - levelet írni gyermekeinknek. Majd amikor eljön a nagy félreértések, a nagy kommunikációs zavarok ideje - szépen, elegánsan átadni a megsárgúlt borítékot.

- Tessék fiam... ezt sok évvel ezelőtt írtam neked, hogy ma jó hasznát vehesd.

Mint a mesében a varázsmagok.

- Amikor a szükség úgy hozza - bontsd fel, meglátod jó hasznát veszed...

Ha nincs levél, ha nincsenek varázsmagok, ha korán megszűnik a kapcsolat - akkor is legyőzhetők az akadályok. Mert a felismerés nem pillanat és nem megfelelő időzítés kérdése csupán.

Egyszer csak előkerül és ott villog, mint egy szemtelen led. Megállás nélkül, bosszantóan, figyelmet követelve.

Kérdezi ma a gyermek, hogy beszél-e hozzám a Jósiten. És ha valóban igen, milyen a hangja, hogyan hallom amit mond.

- Mondom, nem hangokat hallok. Akkor gondolkodni kezdenék a saját diagnózisomon.

Hanem akár az erdei séta során - ösvények vannak. És egyik fényesebben ragyog mint a másik. Igyekszem befele hallgatózni és arra megyek amerre a fény mutat.

Van, hogy rettenet rossz úton haladok. De akkor sincs pánik. Szépen visszafordulok és kész. Kezdem előlről.

Sőt, vannak időszakok, amikor már az erdőt sem látom, csak teszem egyik lábamat a másik után. Félelem van bennem és zavar. De akkor is megyek. Mert azt már tapasztalatból tudom, hogy ha ilyen fáradtan lefekeszem aludni, megfagyok. A lelkem fagyassza halálra önmagát - és nagyon nehéz ismét feléleszteni.

Jó lenne sokszor egy levél.

Amit csak úgy elővehetek.

Abban a sötétben, amelyben rámtörni szokott a félelem.

De levél nélkül is rendben vagyok, hiszen sok apró fény világít nekem.

Akár a szentjánosbogarak. Hol itt, hol ott gyulladnak fel, mutatva az útat.

Mostanában miről mesél neked a Jóisten anya?...

- Mostanában csak a szeretetről.

Hogy semmi más nem fontos.

Egyedül az.

A szeretet és elfogadás.

És az ezekben való nagyvonalúság.

Amikor mulik, fogy és fakul - vissza a forráshoz, majd mindig tovább...

Mindent meg lehet szokni, még a rosszat is - mert minden valamit megélt ember tudja, hogy aki a keveset nem becsüli, azt a nagy elkerüli. Mindig van rosszabb is. Csak nézőpont kérdése.

Ismerek és szeretek valakit, akiben nagyobb erő van, mint az egész világmindenségben. Fogyatékkal élő, beteg ember. De ráver minden egészségesre, akiről hallottam.

Divat ma a médiában mindenféle sztárolásnak kitenni jöttment analfabéta ribancokat, semmirevaló, dologkerülő férfinak nem nevezhető gerincteleneket - akiket a fiatalok ismernek, nevükön szólítanak és bálványoznak.

Mindig meglep az a szülő amelyik engedi a gyermeket figyelemmel kísérni ezt a szennyet, sőt példát statuálva ő maga is estéről-estére végigköveti a mocskolkodást, mintegy rábolíntva a restségre és semmittevésre.

Nem a tökeiket kivasaló népség a követendő példa.

Nem a magukat olcsón a disznók elé vető lányok az idolok, hanem azok az emberek akik a háttérben meghúzódva tesznek, akarnak, álmodnak, mernek és éltetnek.

Ilyen az én barátom is.

Jobban szeretem még magamnál is.

Mert van benne valami megfoghatatlan emberi mértékkel mérve.

Egy olyan akarat, erő, motiváltság, élni és tenniakarás, merészség, vakmerőség, hit és önbizalom - ami ebben a földi életben ritka.

Mintha egyik szeme csak az eget kémlelné.

Nem szent.

Tele van hibákkal és emberi gyarlóságokkal.

De tud túllépni önmagán.

Fel mer feküdni bizalommal arra a bizonyos oltárra, amin eldölnek az igazán maradandó dolgok.

Nem ő az egyetlen aki így él.

Sokan vannak közöttünk. Csendben vannak. De csendjük áttöri a legharsányabb emberi ugatást is.

Öröm és hála van bennem, hogy a gyermekeim életének részesei.

Hogy ennek a reményvesztett gnerációnak a tagjai ilyen emberek nyomában indulhatnak el a mindeség felé.

Munkám során, ha tehetem - magammal viszem őket.

Hogy lássanak és tapasztaljanak.

Annyira másként néznek sérültre, betegre, szegénységre és nyomorra.

Évről évre értőbb a szemük és látóbb a lelkük.

Újabban divat teszteket kitölteni, hogy megtudjuk jó pályát választottunk-e?

Nekem saját tesztjeim vannak. A legmegbízhatóbb eredményekkel - a gyermekeimmel.

Akiken látom, hogy ennél jobb pályán nem lehetnék.

Mert azt amit barátaimtól kapnak - tíz életidő nem lenne képes átadni.

És egyben biztos vagyok - ebben a sötétségben, amiben botorkál a világ - a fény nem marad soká észrevétlen. Közeleg lassan annak az ideje, amikor éhezni és szomjazni fogjuk a jót - mert térdig a szarban egyszer csak beáll a csömör.

Mindennek eljön az ideje.

És ahogy a rosszhoz, majd a jóhoz is hozzászokunk hamar.

Mert lelkünk szomjazza a jót.

A csend szűk, de mindennél erősebb köre közeleg...

Valamiért, ahogyan előrehaladunk az életúton, egyszer csak elkezd az időnek jelentőssége lenni. Gyermekként csak jelzésértékkel bír. Hogy adott pontban éppen hol kell vagy kellene lennünk, éppen mit kellene tennünk és elég nem szép ha nem tesszük. A késő, korán és éppen időben jelent valamit. Aztán a késöbbiek során már számítani kezdenek először csak a napok, majd az órák, sőt percek is. Húznánk, töltenénk, nyújtanánk - kényünk-kedve szerint.

Aztán ismét fordul egyet a kerék. És akkor az kezd el számítani, ami valójában érték. Az itt és most. A bárcsak örökké tartana... A mindegy, hogy hogyan, csak így együtt. Mert jól tudjuk már, hogy semmi sem tart örökké.

Talán az idő megállítására lehettek valaha kísérletek a nagy családi együttlétek, vasárnapi ebédek, ünnepi vacsorák. Az idő kerekének a visszaforgatása oda, amikor még együtt éltünk, tettünk, vettünk voltunk. Mindegy, hogy hogyan jössz fiam, a lényeg, hogy itt légy...

Persze mára már ez sem elég.

Rendre buknak be, vallanak csődöt az ilyen összejövetelek. Mert nem becsüljük eléggé az Itt és Mostot. A mindegy, hogy hogyant - csak így és együtt-et.

Valamiért bízom abban, hogy ha az ember visszamegy időben oda, ahol elesett, megnézi azt a követ, ami elgáncsolta, elgondolkodik léptei felett és beismeri, hogy akár másként is léphetett volna - sikerül megváltoztatnia életét. Mert a rossz lépések fel nem vállalása újabb gáncsokat szül. De amikor sikerül felismerni, hogy nem kővel volt baj, ami évezredek óta ott állt, hanem velem, aki esetleg ki is kerülhettem volna - akkor az már valami. Nem sok, de legalább egy kezdeti löket igen.

Múltkoriban a pap maga mondotta - mintha felerősítette volna belső hangomat - hogy amit kérünk és amennyit kérünk - az és annyi adatik meg.

Néma gyereknek anyja sem érti a szavát.

Van ez így.

Honnan tudjam, hogy az a gyerek éhes és fáradt, vagy esetleg fázik - ha egyszerre ettünk - és én még nem éhezem, hasonló módon öltöztünk és én még nem fázom, egyszerre keltünk és nekem még magasan áll a Nap?

Honnan tudhatnám, hogy készen áll már arra, amit kér?

Onnan, ha elmondja. Ha hangosan is sikerül kimondania, azt amire vágyik. Mert akkor készen áll a befogadásra is.

Nem hiszem, hogy az ősbűn miatt, de valahogyan egész életemben azt hittem - nekem vezekelnem kell. Ki tudja ki bűnei miatt?

Talán nem is ez a fontos.

Sokkal fontosabb az, hogy már nem vallom magam első fokon bűnösnek.

Ismerem a gyarlóságaimat, nevén szólítom őket, kerülöm az olyan helyzeteket ahol elbukhatom, mert tudom most állok, de a következő pillanatban már eleshetem.

Fontos az, hogy úgy gondolom készen állok a boldogságra.

Az idő, az Itt és Most mély és tiszteletteljes megbecsülésére.

A jelenléted ajándékként való elfogadására.

És a holnapra.

Ami legyen hosszú vagy rövid, ajándék. Ahogy az a tegnap is az volt, amikor itt lehettél.

Valamikor néhány hónapja megszületett bennem a felismerés, hogy semmim sincs tárgyi vonatkozásban, amihez különösebben ragaszkodnék. Olyan valami, vagy valamik, amiknek a lemondása különösebb fájdalmat vagy veszteségérzetet jelentene. 

A lelkek elvesztésétől félek. Az önmagam, a nehezen megtalált önmagamtól való eltávolodás ijeszt meg.

Tárgyakban már nem gondolkom.

A net sem jelent függőséget. Ha van, van, ha nem elvonási tünetek nélkül továbbhaladok. Mindig van hova. De a szeretteim elvesztése az már nem kutyadolog.

Abban az esetben sem, ha tudom, hogy nem mennek messzire.

Itt van ugyebár Nagymamám. Kereken tíz éve eltávozott a földi életből. De belőlem nem. Annyira nem, hogy a Forgatagos egésznapos szolgálatunk alatt arra gondoltam, hogy majd ha a gyerekek éhesek lesznek felugrunk hozzá a közelben lévő lakásába. És ott majd esznek. És jól lesznek. Sőt én magam is hazaérek végre. Akkor esett le - hogy már nem él. A lakás nincs meg. Az a fajta biztonság sem, amire azt mondom, hogy otthon vagyok. Talán ezekhez néha kellenek a külsőségek. Mint például egy melegen gőzőlgő étel, aminek az ízét magaddal viszed a sírba is. És a megszokott milliő. Amire azt mondod, hogy otthon.

Többtényezős dolog ez. Mert van benne étel, íz, szag, szeretet, Nagymama, fények, árnyékok, csend, hangok és idő. Ami már nem az én malmomra játszik. De legalább az emlékek igen. Meg az otthon fogalma. Már ez is lehet ajándék.

Amikor Balázs fiam betegeskedik az mindig ide visz vissza.

Minden meginog bennem.

Mert Anna csajosan beteg. Öt percig. Elengedi magát, hogy kis időre rá nagyobb erővel álljon fel, mint eddig bármikor. Megteszi a lehetetlent, tartja magát, erőt vesz magán, legyőzi a betegséget és önmagát. Mert így kell. Ezt látta, tanulta, éli.

Balázs ő férfiasan szenved.

Beleszenved megingott biztonságába az egész világ.

Ahogy az én anyai lelkem is.

Amikor régebben, még lányos anyuka koromban magyarázták, hogy mennyire más fiús anyának lenni - megvető csodálkozás töltött el. Mennyire? - kérdeztem vissza magamban. Ott van az a gyerek, annyira mindegy, hogy milyen a neme. Anya vagy és ő gyermeked.

Aztán megszületett a fiam.

Aki tanított és tanít, megmutatván a szeretetnek olyan árnyalatait is, amikről azt hittem nem is léteznek.

Óriási lett a tét. Innen már minden pillanat számít.

Ajándék és számít.

Ma az ötlött fel bennem, hogy mennyire sokesélyes a jövő, ebben a bizonytalan világban. És ismét a tárgyaink jutottak eszemben. Semmim sincs aminek az elvesztése maga alá teperne - kivétel a mellettem élő lelkeknek. A családnak. Mert az pótolhatatlan. Az ember együtt él a fájdalommal, megszokja, hozzásímul - de soha nem mulik el. Mert a másik lelke sáncot ás bennem. Helyet készít önmagának, ahova mindig visszajár. Elmegy, majd visszatér. És helyére sosem nő már semmi. Ott majd hiányában mindig űr és hideg marad. 

Ezért kell vigyáznunk egymásra.

Mert minden perc ajándék. 

Pont akkor, ott és úgy.

Sohasem máskor, mással, másként.

Most már egészen biztos, hogy vénülök. Néhány évvel ezelőtt a gyermekek születésekor - minden bizonnyal az állandó kialvatlanság miatt - elkezdtek megjelenni az első szarkalábak. Ugyanekkor vettem észre, mivel nem volt időm a megszokott periódusban hajat festeni, hogy egyre több az ősz hajszál és egyre ritkább a satén. Pánik fogott el. Félelem. Hogy mi lesz ha...? Meg időnap előtt...? meg egyáltalán.

Aztán telt tovább az idő és egyre megszokottabbá kezdett válni ráncaim mindegyike. Talán még a hajamat is meg tudnám szokni a maga szürekéségében - ha nem lennének ekkorák a gyerekek.

Mert minden gyerek szereti ha a szülei szépek, rendezettek, ápoltak és a család keretei között divatosak, stílusosak.

Anna számtalanszor kijelentette, hogy sokkal jobban szeretné, ha néha csajosabb lennék. Soha nem mulasztja el a dícséretet ha szebben felöltözöm. Innen gondolom, hogy nem díjzaná ha a divatosabb szőke árnyalat helyett egy szürkés-fehérrel feszítenék. Még odébb van az, hogy megértse, hogy minden egyes fehéredő szálnak külön meséje van. Amit büszkén viselek. Mert az enyém. Sokkal inkább az, mint bármilyen más idegen toll, amivel ékeskedem.

A vénülés jelei azonban nem a fent említett ráncok, szarkalábak és őszülő haj.

Hanem a lelki érettség.

Hogy felismertem a javítás, foltozás, megcsinálás, helyrehozás igéket és egyre jobban igénylem azok mindennapos jelenlétét életemben.

Gyakran járok vissza a múltba.

Az utóbbi hónapokban különösen sokat.

Javítani. Építgetni, foltozgatni, helyrehozni.

Azokat a felégetett hídakat, amiket fiatalon és tapasztalatok híján hagytam magam mögött.

Nem gyengeségből vagy gyarlóságból - hanem tapasztalahiányból és tudatlanságból.

És most minden egyes híd fontos lett.

Mert lelkem labirintusában vannak olyan utak, amelyek járhatatlanok. Blokkolva vannak és elérhetetlenné tesznek olyan utakat, amik a fényhez vezethetnek.

Ajánlatosabb hát visszamenni.

Persze nm könnyű.

Az ember kicsit önmagával szembesül.

Mint a Találkozás egy fiatalemberrel - ben. (Karinthy Frigyes)

Az egykori nagyképű, büszke, pökhendi én - aki azt hitte ereje van megváltani a világot, miközben önmagát képtelen volt arrébbtenni - a mostani önmagammal, aki tisztában van azzal, hogy tévedett, s talán éppen emiatt, valahogy tele van önmegváltó erőkkel.

Nem kényelmesek a visszautak.

A találkozások. A főhajtások és bocsánatkérések. A foltozások és javítgatások - de nélkülözhetetlenek és a várt, megcélzott végeredmény vitathatatlan.

Nincs fény a falak mögött.

Csak a labiritus és a kiúttalanság.

Márpedig ha kell a fény - vissza kell menni egyenként minden egyes félbehagyott, felégetett ösvény mentén és újra kell építeni azokat.

Még jó, hogy a gyermekeim kezét foghatom.

Így kicsit miattuk is van.

Hogy számítson a tisztaság és a teljes kép.

Mert az ember legjobban önmagán keesztül tanít. Ahol a szavak fabatkát sem érnek.

Egy dolog számít mindössze - a szeretet.

Amikor gyerek születik, anya is születik, de amikor anya születik, nem minden egyes alkalommal rendelődik melléje gyermek is. Mert vanúgy, hogy előbb lesz a Nőből anya a lelkében, mint a valóságban. Sőt olyan is van, hogy a realítás mezején elmarad a gyermek megszületése, de a Nő mégis egy örök anya lesz. Mélyen a lelkében. Aki gondoskodó, figyelmes, önfeláldozó, altruista, önátadásra és határtalan szeretetre képes lény - csak nem egyetlen gyermek fele sugározza, hanem minden egyes gyermek irányában, akit valaha feléje sodor a találkozások kedvező szele.

Ismerek apácákat, valamilyen okból szülésre képtelen hölgyeket, gyermekorvosokat, tanárnőket, tanítókat - akik mind ilyen lelki anyák. Minden egyes olyan gyermek igaz örömére, aki valaha tlálkozhatott és interakciónálhatott velük.

Úgy vagyok az anyasággal, mint a halál kérdésével. Még jó, hogy nem mi döntünk felőle.

És ahogy igazságtalan emberi szemmel az ártatlanok, a gyermekek, az anyák és apák halála, akikre még szükség van, akik előtt úgy érezzük emberileg, hogy még ott állt volna az Élet - na éppen úgy igazságtalannak hat emberileg az is, hogy miért szülhet egy gyermekre nem váró gonosz, gondoskodásra és szeretetre képtelen némber - három, öt vagy akár tíz gyermeket is, akiket utólag eldob, elhagy, elkerget, megkínoz és nem szülhet olyan, aki lelkében örök anya, csak erre vágyik, csak ezért él.

Kutatások szerint befolyásol bennünket a párválasztásban, hogy a Nő mennyire hat termékenynek, szülésre képesnek - csipőméreteit tekintve - illetve a Férfi mennyire gondoskodó, mennyire képes a nyakába szakadó családnak gondját viselni.

Ma már divat a minél vékonyabb nő-alkat. A lányok, akár Hamupipőkében a gonosz nővérek - képesek lennének az öncsonkításra is, csak elrejthessék nőiesen domborodó csipőjük vonalát. Mert a társadalom beteg. Emberben is akár az élelmiszerben a külső jegyek alapján dönt.

Amióta beállt ez a nagyfaszom demokrácia én elveszítettem a bizalmamat a piacban (is). Régebben az ember kiment - ott volna Mariska néni, Juliska néni, Sárika néni. Minden évben ugyanazzal az árúval, hiszen a kertjében termelte saját kezével. És ha télen a paradicsomra, retekre, vereshagymára gondoltál hatalmas áhítózással, azonnal arc is társult a kívánt termékhez. A Sárika néni retke kellett. Azt kívántad. És nem volt csalódás. Nem úgy mint most. Mert kimész. Ott áll az idegen, Nofuckingname termelőnek álcázott tolvaj. És hatalmas árat kér a szemetért. Hazamész. Megmosod, felvágod, nagy élvezettel beleharapsz és kiderűl, hogy a semmit vitted haza, pénzért.

Így volt ez az idei dinnyeterméssel.

Régebben jött az oláh. Mindig ugyanaz. Olyan retkes, mocskos lábakkal, hogy a beled felfordult. Főleg amikor a dinnye lékeléséhez került a sor. A mocskos, retkes körmeivel tartotta és kínálta a meglékelt dinnyét. De olyant - értetted-e, hogy édes volt, mint a méz, kemény, mint a kő, ropogós, mint az édes alma, és páratlanul finom, mint az igazi oláh dinnye.

Ilyent volt a gogossa, a vinettája és mindene, amit ő termelt azzal a két mocskos, de Istentől megáldott kezével.

Visszatérve a külsőre. Figyelni kell. Akár a piacon. Mert az ember könnyen áldozatúl eshet mindenféle kívűl szép, belül rothadó Istennyilának.

És ahogy mondani szokás - korpa közi keveredsz, megesznek a disznyók...

Életem legkatasztrófálisabb és legterrorisztikusabb éveit Enyeden töltöttem. Mai napig sem sikerült beillesztenem, hogy mit kerestem én ott. Valószínűleg azért, mert semmit. Lehet, hogy valaki(k)ben hagytam valamit, de tőlem csak elvettek azok az évek.

Nyolcadikban, amikor mindenki pontosan tudta, hogy hova fog felvételizni - nekem mint mindig ezer alternatíva volt a fejemben. Fogalmam sem volt, hogy pontosan merre mennék, csak azt tudtam, milyen irányban szeretném továbbfolytatni a tanulmányaimat.

Erre volt kézenfekvő az-az iskola, ahol nagyapám végzett abban az időben, amikor csak a kiváltságosoknak adatott meg a tanulás. A Bethlen Gábor.

És soha nem fogom elfelejteni a pillanatot, amikor még talán vissza lehetett volna játszani - fel lehetett volna egyenesedni, mégis én voltam az, aki vigasztaltam a többieket és hittem abban, hogy az akadályok legyőzése egyedül tőlünk függ.

Ami alapjaiban véve így is van - csakhogy nem kell nekünk minden útunkba sodródó akadályt legyőzni. Vannak olyanok, amiket nem szégyen kikerülni. Sőt, mi több egyenesen ajánlott.

Ezt éreztem akkor és ott.

Amikor megláttam a 45-47 fős hálókat, a korhadóban lévő épületet, az embertelen körülményeket fürdőben és mellékhelyiségekben. De nem hallgattam a belső szóra. Megkeményítettem magam és azt mondtam - mindent lehet, csak akarni kell. És akaratban nem volt hiány.

Oly annyira nem, hogy majdnem belepusztultam a szó szoros értelmében, csakhogy becsülettel végigcsináljam azt, amit egyáltalán nem kellett végigcsinálnom.

Évekig nem tudtam arrafele nézni sem - ha Enyeden vezetett át az útunk. 

Most azonban húsz év után megértem arra, hogy szembesítem magam egykori önmagammal.

A gyermekekkel az oldalamon, elhatároztam, hogy megmutatom nekik Az Iskolát.

Katasztrófális állapotok uralkodnak.

Az éppen tatarozás alatt álló épület udvara, híres és történelmet őrző kertje, temetője -  maga az elburjánzott szeméttelep. Ehhez azonban nem föltétlenül pénz kell elsősorban, úgy gondolom...

Kísérteties volt látni a romokat és lépdelni azokon.

Mintha győzedelmeskedni mehettem volna vissza, miközben nem örömmámor, hanem gyász volt a szívemben.

Annak a fájdalma, hogy tényleg két évnyi plusz kört szaladtam. Illetve annak, hogy mögöttem az özönvíz. Hiszen alig maradt valami.

Bízom benne, hogy sikeresen befejzik a munkálatokat, hogy fog még felvirágozni ennek az ódon épületnek  varázsa, de ami most van, az a siralom völgye. Körülötte, mellette, alatta, felette.

Talán ha régi gráciájában láthatom - akár egy pillanatra is - az marad meg bennem, hogy a szépségért és a varázsért megérte, így azonban temetés volt a javából. Két évnyi múltam temetése - egy engedetlen pillanat eredménye, amikor nem hallgattam a belső szóra.

Ki mit gondol a másik idejéről...

Divat itt nálunkfelé a másikról elsősorban rosszakat feltételezni. Magyar ember halottról jót vagy semmit. Ami az élőket illeti, nos azok kapnak hideget is meleget is, de jót semmiképpen.

Nem tudom, hogy te hogy vagy vele, de futtasd csak végig szépen magadban, hogy ki az vagy kik azok akikről instant pozitív dolgok jutnak eszedbe. Hogyan jellemzed a barátaidat, amikor ők nem hallják azt, mit gondolsz magadban vérőszintén róluk. Hogyan jellemzed azokat a személyeket, akikkel találkozol, vagy érintkezel. Mit gondolsz azokról az ismerőseidről akik gyakran lógnak fent a facebookon, függetlenül attól, hogy te is hasonlóan sokat lehetsz fent, ha már ellenőrizni tudod, hogy ki mennyi időt szán erre a pótcselekvésre. Mit érzel, gondolsz és verbalizálsz olyankor, amikor ismerőseid fényképeket tesznek fel, magukról. Mi az első gondolatod, ha egy rendezett, elegáns, kellemes külsejű férfit vagy nőt látsz.

Negatívumok, vagy pozitívumok?

Mert ez vagy igazán te.

Ezek tesznek azzá, aki vagy.

Ezek alakítják a világlátásodat és az emberekkel való kapcsolataidat.

És ezek fogják befolyásolni a jövődet is.

Ami ha nem lesz pozitív kimenetelű, hát csak magadnak köszönheted.

Mert ugye, hogy valami félig üres, vagy félig tele van - azt egyedül te magad szabod meg.

Mindig nevetnem kell, amikor társaságban szóba kerül a világháló. A legmegosztóbb ugyebár a facebook. Nincs az az ember aki pozitívan vélekedne róla. Nincs olyan, aki őszintén elmondaná, hogy jól esik számára, ha munka közben néha, mintegy pihenés, vagy kikapcsolódásképpen pillantást vet a legfrissebb megosztáskra és jól esik, ha valaki - egy szeretett ismerős, barát vagy rég nem látott osztálytárs szól hozzá.

Aki nincs benne a körben - az azok számára akik benne vannak - igazi kívűlálló. Outsider. Nem belevaló, tudatlan, informálatlan, nincs benne a pörgésben.

Akik eleve nem akartak ebbe belépni természetszerűen megvetően nyilatkoznak azokról akik benne vannak, ahogy az általuk ismeretlen közösségi oldalról is.

Csak rossz lehet...

Ahol kurvák vannak, a férjek egész éjszakát csettelnek idegen, vagy még rosszabb közeli ismerősök még jó bőrben lévő feleségeikkel.

Pletyka, kurvák és zülledezés.

Nem vagyunk elég nyitottak.

Egy-másra és ön-magunkra.

Nem vagyunk elég pozitívak.

Egymással és önmagunkkal szemben.

A csak rossz, előbb-utóbb csak rosszat szülhet.

Egy olyan világban, ahol minden szép nő kurva, minden rendezett férfi buzi, a szomszéd hülye, a kollega inkompetens és idióta, a főnök elviselhetetlen, a munka kínszenvedés, a szombat rövid, a vasárnap meg unalmas - sok jóra nem számíthatunk.

Márpedig a jó kell.

A magunk és a másik jója.

Mert  a sok jó megválthatja ezt a bunkó világot. Természetes folyásától mintegy függetlenül.

Mert minden változás egyszer bent születik meg. Attól a ponttól válhat külsővé, realítássá, kézzelfoghatóvá és élhetővé.

Az utóbbi időben az van, hogy a gyerekek hamarabb kamaszodnak. Fizikailag is sokkal fejlettebbek mint mi voltunk, információik a világról sem azonosak a miénkkel - amit ebben az életkorban tudtunk vagy tudni véltünk és hát az elviselhetetlenség jelei is hamarabb jelentkeznek, mint nálunk annak idején.

Anna lányom egy lelkiismeretes, ügyes, szorgos, szófogadó kislány. Itthon mindenki tudja, hogy mi a dolga, ismeri a programját és ha valami rendkívűli jön közbe leülünk és megbeszéljük, hogy hogyan lakassunk jól egy káposztából egy egész nyáj kecskét. Nincs is ezzel semmi baj. A probléma azért van, hogy orvosoljuk. Ahogy a szabályok is azért, hogy első adandó alkalommal felrugjuk azokat.

Érdekes számomra az, hogy ha a gyerek tisztában van vele, hogy nem illik megrángatnom a gyeplőt, hogy esze helyére szökkenjen - azonnal egyéni akcióba kezd. A szabadság, korlátlanság ízétől valósággal bepörög. Figyeltem olyankor, amikor nem volt tudatában annak, hogy látom. Na - olyankor nem. Müködni kezd a belső kontrollja és felettes énjének, lelkiisemeretének adekvát módon viselkedik. Tartása van. Ezzel szemben ha mellette vagyok, de nem léphetek fel erőteljesen és következetesen, mert ugye vannak helyek, ahol az embernek nem illik nevelnie - minden ténykedése a fonal gyengítése érdekében zajlik.
Ha előre figyelmeztetem, elmagyarázom, példálozom - akkor nem. De ha elfelejtem a felkészítőt - azonnal fejest ugrik az akcióba.
Van, hogy hagyom és van olyan is, hogy olyan féket húzok, hogy beveri a fejét. Mert határok igenis vannak. Lenniük kell, hogy biztonságban érezzük magunkat.

És akkor ugyebár a gyerek a családi élet tükre.
Mondhatsz bármit, előadhatod magad, játszhatsz - a gyermeked két perc alatt fedi fel a gondosan elrendezett leplet.

Nem szeretek szülőiértekezletre menni.
Szeretek informált lenni, szeretek segíteni, döntésből és kivitelezésből részt vállalni, de órákig beszélni róla - semmiképp. A családban mindenkinek jól kiforrott szerepköre van. Na nálunk az emberé az ilyen türelmet igénylő munka. Elmenni, szépen kiülni a három órát. Meghallgatni mindent és mindenkit, közben jegyzetelni, aztán mikor azt hiszed, hogy vége, még maradni kényszerből egy fél órát, majd fáradtan, migrénnel hazajönni és reménykedni abban, hogy több nem lesz - mondjuk soha.

Ma rajtam volt a sor.
Kimostam a lelkemet, hogy meg ne bántsak senkit.
Csendet öltöttem magamra - hogy ne harsogjam túl senki szavát és türelmet kértem Istentől a szatyromba, hogy alázatos legyek.
Ahogy telt az idő - volt úgy, hogy málni kezdett arcomról az otthon gondosan elkészített vakolat, de igyekeztem, hogy kitartson hazáig.

Magamban mindekfelett csak egyre gondoltam:
ülünk itt szép sorban, igyekezvén jó benyomást tenni önmagunkra, szépeket mondani magunkról és gyermekeinkről, akik a szeptemberi becsengetéssel egyetemben, majd kimutatják szépen a család fogafehérjit.
És akkor
ahányszor szegény pedagógus az ártatlan, mindentitkotfelfedő gyermeki szempárba néz, eszébe jut a gondosan fésűlt anyuka, ahogy orra hegyit vakargatva csillámporos műkörmivel eladta lelkét az ördögnek.
Még jó, hogy a gyerek szabad...

Anya vagyok. Igazi, született anya. Mintha ez lenne életem egyik legfontosabb főszerepe. Miután túlléptem az első megfelelési kényszerekkel telített ijedelmeken - úgy éreztem magam a szerepben, mint aki hazaékezett.
Nem vagyok jó anya.
Csak oan né.
Például nincs nálunk minden hétvégén sütemény - de igyekszem gyümölcsöt biztosítani. Nem töltök órákat a konyhában, de minden napra vagy legalább második napra friss ebéd gőzölög. Nem főzök meg mindent, csak azzal töltöm az időmet, amit igazán szeretnek. Így van az, hogy mivel a spenotot csak én szeretem, arra sosem jut idő. Ha valaki mégis megkínál, s következőleg túróspuliszkát es ad - örökre követni fogom mindenfelé gondolatban.
Nem tudok kézműveskedni sem.
Varrok zoknit, nadrágot, stoppolok harisnyát, visszateszek perklit ha kihúzzák - de csak ennyire terjed kézügyességem határa. Országon belüli. Nem tudok mókust, párnát, oregámit. Ezzel szemben amit tudok, azt élménnyel együtt adom. Varrok Barbie és Ken ruhákat, szörnyeknek esőköppenyt, lovakra bugyiból takarót és közben csurog a könnyünk is, mert ettől az ijesztegetés egy újabb szintjét képviselik, amit a játékkészítők soha nem fognak tudni önerőből elérni.

Engem nem sok türelemmel áldott meg az osztogató - már ami a magas koncentrciót igénylő dolgokat illeti. Ha valami nem sikerül egyből, a második lépés az, hogy kidobom. Még mielőtt kiverné a biztosítékot. Így tanultam, így is adom tovább.

A gyermekek - mint minden rendes gyermek - vásárokon kaphatnak egy vásárfiát.
A szóért rajonganak a legjobban.
Az tetszik a legjobban, hogy habár óriási a kísértés - sokat caplatnak annak érdekében, hogy a leghajmeresztőbb hülyeséggel jöhessünk haza.
Nem így a Forgatagon.
Egyből tudták, hogy könyvet akarnak.
Balázs hármat, Anna kedves kettőt választott ugyanabban az értékben.
Anna kincsei között volt egy csináld magad könyvecske.
Olyan, ami a szülőnek is sok(k).
Kiszeded ügyesen a már felcakkozott figurákat és elemeket és összerakod szépen a megadott útmutatás alapján.
Előre rettegtem. Mondom Annának, hogy segítek kivenni. Nem-nem mondja, késöbb kell a segítség. Na éppen ettől féltem a legjobban.
Nem a fejemmel van baj, hanem a kezeimmel. Nem engedelmeskednek a fejemnek. Tudom mit kell(ene), csak soha nem sikerül.
Nem kerülöm el a végzetem. Hív.
Nem telt bele három perc már üvöltöztem. Mint a mesében a törpe, akinek beszorúlt a szakálla. Valószínűleg nem ijesztő, hanem nevetséges lehettem. Mert a gyerekek úgy kacagtak, hogy a könnyük is folyt.
Mondom né drága - anyának ez nem megy. Soha nem is ment és remény sincs rá. Vannak anyukák --- tudod... - na de én, nem.

Este visszapörögve mindenféle történteken nem lelkiismeretfurdalás volt bennem, hanem alázat és annak a felismerése, hogy jobb ha a gyerek korábban jön rá arra, hogy nem mindent, mint késöbb, hogy szinte semmit.
Ebbe aztán jól beléje is aludtam.