Szóval, elég az hozzá, hogy a pofám lesuvadt.
Mindenki mondogatja, hogy kilép, meg törli magát, mert mennyi síkagyú összegyűlt a Facebookon - én meg jó naiv módra csodálkozom is kellő alapossággal, hogy na...hát mi baj? Mikor nekem ez egy alapvetően jó dolog az életemben. Ha nem érdekel, nem nézem, ha meg igen - akkor mindenképp. És nem a fb néz engem hanem én a fb-t. Azaz csak azt nézem és olvasom, akit akarok.

És akkor - ki tudja hogyan, miért, mikor és céllal-e vagy sem bejöl engem valaki - azt sem tudom, hogyan kell kijelölnöm magam - egy olyan oldalra, ahol az elveszett fiatalok találkoznak.
Jön a kislány - nem lehet több mint 16, 18 és feltesz negyedóránként egy képet bugyigóba, aztán felnyomott mellekkel. És írja - persze nem így, mert az leutánozhatatlan - hogy írj kommit, küldök ötven szívet az oldaladra ha lájkolsz, írj kommit ha járni akarsz velem, meg hasonlók.
Első nap Ice bucket van - lemeredek.
Mondom mia?
Második nap rájövök, hogy ennek fele sem tréfa. Gondolkodni kezdek, hogy ki nominált engem ide és Isten látja lelkemet - milyen céllal?
Harmad nap - ma azon gondolkodom, hogy felnyomok egy dinamos képet én es, lámsza miért is csinálják ezek a mai gyerekek.
Miért öli őket az unalom, ahogy ők fogalmaznak és mitől lesz Élet az életük egy vagy száz ismeretlen kommijától vagy jeliétől - mert ezt is mondják jelizzél be - akármit is jelent ez a faszság mert én azt nem tudom.
És dühöt érzek. Kurva nagy dűht. Haragszom a kibaszott szülőkre, akik semmit sem tudnak erről. És tudod mit nem tudsz, amit nem akarsz!
Ott van az ismerőseim között a tíz éves gyerek. Csücsörít és fenekét kibodva pózól. Kérdezem én - csodálkozunk ha beteg a világ? Ha nem tudnám hogy a kis analfabáta izé - mert a vakációban egy oldalt nem olvasott - csak tíz éves, azt hinném, hogy vihető. De nem. Gyerek még. Egy infantilis világban, ahol mindenki játszik a tűzzel, de sütni már senki sem képes.

Ma itt volt Anna barátnője. Gyakran eljön. Mert szeretem. Igazi gyerekek. Utaznak képzeletbeli busszal, vonattal, játszanak nyomozóst, aztán suttognak, majd ruhapróba van, amit Balázs bírál, képeket néznek, nassolnak, majd megtetézik 2 óra közös zumbával. Végül elnyúlva szineznek és rajzolnak egymásnak boldogan.
Gyerekek.
Nincs jelizés, kommizás - hanem suttogások vannak, huncutkodások, gyermekségek és érzelmek.

Felelősséggel tartozunk.
Hatalmassal.
A legnagyobbak egyikével.
Egymásért, önmagukért, elhülyült, elmarhult gyermekinkért.
A mi időnkben a vakáció a mezőgazdasági munkálatokról szólt, a kirándulásokról, a vakációs munkavállalásról, fesztiválokról, ahol berugtunk és szabadon szerettünk - és nem kommiztunk, jeliztünk és mutogattuk önmagunkat. Azt akkoriban mutogatásnak hívták, betegségként kezelték és mélységesen elítélték.

Ha nem tetszik kommiz és jelizz bátran, mert ami engem illet, leszarom.